(40. lecke) Hogyan tegyünk fogadalmat?
Mindenkit hitegetett a Káem.– Ezentúl másképp lesz!
Ezt mondogatta, pontosan ezekkel a szavakkal. Hiteles tanú vagyok, saját fülemmel hallottam az ő saját szájából.
Már az utolsó dolgozatok, utolsó felelések utáni dimenzióban éltünk, az illetékes tanárok már mind bejelentették, az osztályból kiknek nem adhatják meg, a legjobb szándékuk dacára sem, azt a minimális osztályzatot, amely mentesítené őket a nyári munka alól.
Káem fölmérte a helyzetét.
Az a kisebbik probléma, hogy drága szülei, akik mindent megtesznek érte, hová süllyednek most szégyenükben; még ennél is kisebb, hogy valamikor augusztusban legalább egy hétig – ha nem kettőig – a tankönyvvel kel, a tankönyvvel fekszik: szívét legfőképp az facsarta, hogy mi történne, ha a csillagok szerencsétlen állása folytán évismétlésre kényszerülne. És még ez se lenne a lehető legiszonyatosabb, mert a valódi pokol az, ha egyszer s mindenkorra távoznia kell az osztályból. Ebbe gondolt bele a Káem, aki variációk tömkelegét tudta elképzelni, de azt nem, hogy a jobbján ezentúl ne a Béel üljön, tőle balra ne az Emcsé meg az Esbé, és srévizavé ne az Erjé omló hajzuhatagát lássa. Mindez annyira elképzelhetetlennek tűnt, hogy határozott léptekkel besétált a könyvtárba, kivárta, amíg a Vé belátogat a Béhez, hogy valami halaszthatatlant beszéljenek meg, és akkor odalődörgött mindkettőjükhöz egyszerre, és a maga legeltökéltebb ábrázatával így szólt:
– Ezentúl másképp lesz!
Nekem, aki véletlenül a közvetlen közelében lézengtem az osztály túlnyomó többségének társaságában, személy szerint nem okozott meglepetést: én már többször hallottam tőle ezt a mondatot. Ugyanis időben az óra legvégétől, térben az osztálytermünk leghátsó sarkától egészen a könyvtárajtóig egyfolytában ezt mondogatta, ha másnak nem, de magának. Erősen emlékeztetett Luca Brasira, amikor a keresztapa leghűségesebb embere arra készül, hogy megköszönje a meghívást Connie esküvőjére. Nem borult el a Káem elméje, azt nem állíthatná senki, csak afféle meghasonlott lélekre emlékeztetett, sorvadozva egy átoksúly alatt.
Sajnálatos körülmények között nem csupán a Káem, rajta kívül néhányan produkáltak még hasonló tüneteket. Rögvest például a padszomszéd Béel ugyanebből a tárgyból, de senki ne vonja le a véletlenek összjátékából azt a következtetést, hogy az a pad vonzza a bukott tanulókat.
Padnak ilyesmihez nincs köze.
Miről tehet egy pad? Padnál csak ül az ember, egészen pontosan széken ül, padra legföljebb könyököl, netán unottan firkál rá, esetleg ráborulva szunyókál. Akadnak persze, akik a padot arra használják, hogy tanszereket, taneszközöket tartsanak rajta, a füzetüket például nyitva, hogy jegyzetelhessenek bele, netán a könyvüket, amelyet föl lehet lapozni azon az oldalon, amelyet a tanár éppen említ… Mire való a tankönyv? Nos, az se föltétlenül arra, hogy bajuszt rajzoljunk bele annak, akinek nincs, és a sarkaiba pörgethető képregényt! Egyszer, amikor még kisebb voltam, és nem pironkodtam ilyesmikről beszélni, megkérdeztem anyukámat, mire jó a tankönyv.
– Hát hogy tanulj belőle, kisfiam! – tettetett fölháborodást anyukám, de én láttam, hogy a szája sarkában nevetés bujkál. Szerencsére a közelben tartózkodott apukám, aki térült-fordult, és kezében egy tankönyvvel máris mellettem termett, leült kedvenc fotelébe, ahonnét szózatokat szokott intézni népéhez, és hosszas előadásba kezdett a tankönyv mibenlétéről.
Nem emlékszem egy kukkra se mindabból, amit vélhetően mondott. De azért pártolom, amikor apukám beszél, mert az ilyen ritka alkalmakat leszámítva szegény a mi családunkban nem nagyon jut szóhoz.
A Béel nem tűnt olyannak, mint aki fogadalmak megtételére készül, az Eref meg végképp nem, lévén ő egyáltalán az iskola közelében sem. Én speciel megértem, hogy fájdalmasnak ígérkező napokon az ember messze kerül gyanús épületeket.
A Géi meg az egész tanév összes óráján mást se csinált, csak az Eszbét bámulta profilból – ülésrend szerint ugyanis onnét látta –, ennek jegyében nem csupán egy, hanem rögvest két tárgyból se tudott olyannyira fölkészülni, hogy eredményesen zárja az évet. De ennek vélhetően örül, mert így legalább a nyáron is sűrűn találkozhat az Eszbével, aki különösebb gond nélkül léphet felsőbb osztályba, vagyis tudása széles körűbb másokénál, minek következtében segíthet a Géinek fölkészülni a pótvizsgára, és annál jobban a Géi pillanatnyilag semmitől se boldogabb, mint hogy a nyáron is nézegetheti az Eszbé profilját teljesen szemből! Igaz, közben minden nap öt órán keresztül koptatja majd a szülei drága pénzén egy magániskola padját, hogy két hónap alatt bepótolja mindazt, amit két év alatt kisebb adagokban ingyen megtanulhatott volna.
Fogadalomtételi szempontból teljesen megítélhetetlen a fiúKábé, aki ugyancsak két tárgyból fog pótvizsgázni augusztusban, de – magunk között szólva – még ennek is örülhet, mert a kettő lehetett volna három, négy, sőt akár öt is.
– Miért nem tanul ez a fiúKábé, amikor annyira értelmes? – kérdezte anyukám apukámat, miután nagy fejcsóválgatás közepette áttanulmányozták a bizonyítványomat, majd megmosták a fejemet. Amíg száradt, szerettem volna megmondani nekik, hogy szerintem éppen azért, mert okos ember tudja, hogy a tanulás a buták menedéke, de bölcselkedés helyett inkább hagytam apukámat válaszolni. Akinek viszont konkrét esetben hang nem jött ki a torkán – igaz, anyukám le is pisszegte, hogy ne szóljon bele mások dolgába –, ahogyan a fiúKábé szülei is tehetetlenül tárták szét a karjukat, amikor a Bével meg a Vével próbálták megbeszélni a múltat s jövendőt.
Az én bizonyítványom ugyan nem szép bizonyítvány, de nem is különösebben randa. Most is fölötte ülök, és azon gondolkodom, rólam vajon mit mondanak a szüleim, amikor lefekvés után, villanyoltás előtt, kiről másról, mint a gyerekükről beszélgetnek.
És ugyanúgy fekhetnek a fiúKábé meg a Béel meg az Eref meg a Géi meg a Káem szülei, azon tanakodván elalvás előtt, hogy most valójában a gyerekeik buktak-e meg, vagy kicsit ők is egyetlen tantárgyból, amit úgy hívnak, hogy szülő.
Fekszik a Bé is tanár férje, a Vé is tanár felesége mellett, és ők is azon tanakodnak, a diákjaikkal együtt buktak-e abból a furcsa-furcsa tantárgyból, hogy osztályfőnök.
A Káem talán éppen ezt nem akarja. Mármint hogy az anyukája meg az apukája bukott szülőnek, a Bé meg a Vé bukott osztályfőnöknek érezze magát, ezért mondogatja azt, amit. Innen már csak kis lépés az embernek – de nagy az emberiségnek –, hogy rájöjjön, mi a teendő.