(15. lecke) Hogyan tűnjünk lilának?
Elérkezett és elmúlt a karácsony, és mi már napok óta nem jártunk iskolába, elvégre szünetben miért is… Éppen az iskolába nem járásban rejlik a szünet mibenlétének lényege, mivelhogy az iskolák kapuit ilyenkor zárva tartják, a miénknek például már a kilincsét is úgy tervezték, hogy ilyenkor kívülről meg se lehessen mozdítani.Az ember mégse nyugodhat kedvére, mert az osztályfőnökei pihenés idején se hagyják békén. Az embert. A szenteste utáni reggelen nyitom a postafiókomat, hát mit találok benne? Levelet, jókívánságokkal. Na, és kiktől kaptam? Hát tőlük!
Első indulatomban nagyon fölmérgelődtem. Hát nem fogják föl, hogy szünet idején iskolai ismeretség alapján nem kíván ember embernek se jót, se rosszat? Se télen, se tavasszal, nyáron meg aztán kifejezetten nem. Nem mondom, nem ártott meg egyikünknek se se a nagytábor, se az osztálytábor, az se, amikor a Bé telefonjáról titokban fölhívtuk a nyáron a Vét az északi partról a délin, aki végül rövid, de velős unszolásra átjött.
Csakhogy másnap még egyszer elolvastam a jókívánós levelet, a következő nap meg még egyszer, végül alapos megfontolás után vállat vontam, ráadásként biggyesztettem hozzá egy semmitmondót, aztán előkerestem a festékeimet.
Nekünk ugyanis az osztályszínünk a lila, ami persze egetverő marhaság, mert az ilyesminek önmagában sincs semmi értelme, hát még a mi viszonylatunkban, de mi már csak így maradunk. Magam elé simítottam egy hófehér lapot, és minden különösebb magyarázat nélkül lila csíkokat kezdtem rá huzigálni. Idővel az egész papír lila lett, én meg csak gondolkoztam és gondolkoztam, minek halmoznak el engem az osztályfőnökeim mindenféle karácsonyi jókívánsággal.
– Drága kicsi gyermekem! Nem kérsz egy kis bejglit? – nyitott be anyukám, aki vélhetően a világ teljes bejglitermését az én hasamba gyömöszölné, pedig abba a halászlé, a rántott hal, a majonézes krumpli, a pulykasült, a báránygerinc, a töltött káposzta, a zserbószelet, a mandulás süti és a mézes linzer mellé már alig fér valami. De anyukámat egyáltalán nem érdekelte, mit válaszolok, mert hirtelen egy hatalmas lila folt jelent meg előtte, amitől kővé dermedt, és ebben az állapotában csak apukámat volt képes berendelni a szobámba.
Álltak ketten a fejem fölött, lila foltok táncoltak a szemük előtt, és megkérdezték:
– Te képes vagy karácsonykor órákon át egy lila papírlapot bámulni?
A szüleim néha csodálkoznak azon, mi mindenre vagyok én képes, miközben a valóságról sejtelmük sincs. Hogy ugyanis csodákra.
Amikor kimentek, föltúrtam a szekrényemet, mert emlékeztem, hogy volt nekem valaha egy lila pulóverem, csak lehet, hogy időközben kinőttem, és ha ez igaz, akkor anyukám, aki időnként átrostálja a szekrényemben a holmikat – meg közben kutat, hogy nem rejtettem-e el valamit, ami őt nagyon érdekelhetné, mert anyukámat minden nagyon érdekli, ami velem kapcsolatos –, már biztosan továbbadta valamelyik unokatesómnak.
Szerencsésnek mondhattam magam, mert a lila pulcsi hiánytalanul rendelkezésemre állt. Lila nadrágom meg volt, mert lila nadrágot tavaly az osztályból mindenki beszerzett, mert lila nadrágjának minden médiatagozatosnak lennie illik. És volt még lila zoknim is, abból egyenesen két pár, a két párból az egyik egyikének a sarka lyukas, a másik másikának meg a lábujja, tudniillik ha anyukám nem vágja le időben a lábkörmeimet, azok annyira megnőnek, hogy segedelmükkel a cipőm megeszi a zoknijaimat. De a négy fél zokniból össze tudtam hozni egy teljes használható párat.
Hiányzott még egy lila sapka, olyat éppen tőlem kapott ajándékba múlt karácsonyra a nővérem, mert nekem akkor még kettő volt, na, azt visszakértem tőle, mert a maradékot időközben elvesztettem, persze szigorúan kölcsönbe. Azt se kérdezte, minek az nekem, csak fölállt, miközben le se vette a tekintetét a könyvről, amelyből éppen tanult, mert a nővérem szemét vizsgaidőszakban csak a könyvek lapjai felől nézve lehet látni, és kitapogatta a sapkás fiókjában a lilát, és odapottyantotta nekem.
Hát, a cipő, az jelentett némi problémát. Mert van nekem, ugye, az utcai cipőm meg a focicipőm meg az ünneplő cipőm, de az szorít, pedig szeptemberben még belepréseltem a lábam, de novemberre valahogy összébb ment. Az utcai cipőmet sajnáltam volna, a focicipőmért meg kifejezetten kár lett volna, így aztán nem maradt más választásom, mint hogy mégis az ünneplő cipőmet kezdjem befesteni lilára avval a temperával, amely olajos és ettől egészen jól fog, viszont gyorsan szárad.
Még sebtiben elsettenkedtem a szülői ruhás szekrényig apukám lila nyakkendőjéért, aztán amikor mindezt magamra aggattam, azt vettem észre, hogy csak az arcom és a két kézfejem nem lila. Ezen könnyen segíthettem.
Sajnos, mivel először a kezemet festettem be, minden, amihez hozzáértem, kissé belilult, mert olyan gyorsan mégse szárad a temperám. Így aztán az arcomat már lila kézzel mázoltam be, és akkor rájöttem, hogy teljesen fölösleges is ecsetet használni, mert kézzel ugyanolyan jól lehet színezni, mint ecsettel, sőt! Így aztán, amikor az ecset leesett a szőnyegre, nem is akartam fölvenni, hanem jobb külsővel bepöccintettem az íróasztal alá, véletlenül rá ne lépjek, hiszen akkor összefestékeznék mindent, anyukám meg mérgelődne, és egészen határozottan fölszólítaná apukámat, hogy csináljon valamit evvel a kölyökkel, akivel ő már nem bír.
A gólörömre a nővérem is előbújt a barlangjából, és megvető pillantást erőltetett kifelé abból a vihogó szeméből:
– Hogy te mekkora hülye vagy, öcsikém!
Én meg ott álltam nekik tetőtől talpig lilán.
Álltam az egész család színe előtt, és mindenkinek elállt a lélegzete attól az elbűvölő látványtól, amit nyújtottam! Meg hát a szobámtól a nappaliig lila lábnyomok vezettek, ha valaki véletlenül nem talált volna meg abban a hatalmas rengetegben.
Néhány perc múlva, amikor anyukám magához tért, és megdöbbenésében apukám se kente le azt az oltári pofont, amitől a fal adta volna a másikat, a szüleim értetlenül néztek össze, hogyan sikerült nekik másodjára ilyen lila gyereket összehozniuk, pedig a prototípus, vagyis a nővérem szerintük egészen elfogadhatóra sikerült.