(17. lecke) Hogyan üljünk illedelmesen?

     Mi színes, szélesvásznú film vagyunk, ahogy a Vé egyszer kifejtette. 16:9. A mi osztálytermünk ugyanis inkább széles, mint hosszú, ezért mi a szokásoktól eltérően nem három, hanem négy padsorban ülünk, ráadásul mindegyikben csak három-három, kétszemélyes pad van. Mi ugyanis éppen huszonnégyen járunk az osztályba, így éppen elférünk. 
 
     Csakhogy a mindenféle szaktanáraink folyamatosan panaszkodtak a Bének meg a Vének, hogy mi hivatalos tanórák alatt állandóan locsogunk egymással, a matektanár például ragaszkodott is a saját óráin saját ülésrendhez, egyéb, közelebbről meg nem nevezett tanáraink pedig balsejtelmű hangsúllyal mondogatták osztályfőnökeinknek, hogy:
     – Ez, bizony, így, nem fog menni…
     Vagy:
     – Ezt vagy azt a bolyt föl kell robbantani!
     A Bé meg a Vé tehát már karácsony előtt célozgatott arra, hogy a padszomszédok kezdjenek érzékeny búcsút venni egymástól, mert a szünet után ültetés lesz. Az ültetéseket egyébiránt valahogy mi nem élvezzük annyira, mint ők, mert minek azt fölrúgni, ami a saját lábán megáll, de kénytelenek vagyunk beletörődni, hogy az oktatásügynek is megvan a maga reakciója az akut beszédmániára.
     A szünet után állítólag ugyanott folytattuk, ahol a szünet előtt abbahagytuk. A Háem nagy odafigyeléssel púderezgette az orrát bal hátul a Káemmel, előttük az Emá sutyorgott a fiúKábéval, belső csatárpárosként az Eszefnek és az Eszernek be nem állt a szája, jobboldali középpályásként az Eszbé állandóan a Géi nyakszirtjét birizgálta, jobb elöl meg az Enel ahhoz beszélt, aki éppen irányban ült neki.
     Ez a belőlünk folytonosan túlcsorduló mondanivaló erősen hátráltatta a tanárainkat abban, hogy föllobbantsák fejünkben a műveltség fáklyáját – vagy legalább gyertyáját –, tehát ez az állandó közlési ingerünk (mit tegyünk, ha egyszer médiatagozatosak vagyunk), közvetve nehezítette mindenirányú fejlődésünket. Nem értem, miért kell a mi érdekünkben rosszat akarni nekünk, de a felnőttek világából oly sok mindent nem értek, hogy az értelmezési kényszereimmel immáron végleg fölhagytam.
     Fültanúja voltam, amikor az ellenőrzőmet tanulmányozva anyukám minap fölvetette apukámnak, hogy:
     – Vajon miről cseverészik, szívem, a te gyereked állandóan a barátaival, ha semmiről sincs semmi fogalma?
     Apukám pedig ezt válaszolta:
     – A te gyereked föltűnően emlékeztet rád, drágám.
     Örültem, hogy anyukám és apukám ilyen meghitten elbeszélget egymással, de az ültetés halaszthatatlan szükségességén ez nem változtatott semmit.
     A legközelebbi osztályfőnöki órán bejött a Bé meg a Vé, és közölték, hogy eljött az idő. A bejelentésnek az osztály egyik fele örült, azok legalábbis, akik eddig olyanok mellett ültek, akikkel tanórák alatt csak kisebb-nagyobb megszakításokkal lehetett beszélgetni, és korábban rendkívül irigyelték a másik felét, akik viszont most egyáltalán nem örültek, mert éppen olyanok mellett ültek, akikkel egyfolytában lehetett.
     – Órákig törtük a fejünket, hogyan hidalhatnánk át a problémákat – hangzott már a fölvezetés vészjóslóan –, de bárhogy csoportosítottuk át az erőket, ideális megoldást nem találtunk. Nem maradt más, mint a matematikai logisztika.
     Na, puff. Még hogy éppen matematika!
     – Hogy ebből mi fog kisülni – súgta oda a nagyátló jobb alsó sarkából a bal felsőbe az Eszbé a Káemnek. Bennünket ugyanis, mivel színes, szélesvásznú film vagyunk, vizuálisan igen jól át lehet tekinteni. 
 
     Történt tehát, hogy először arra kértek bennünket, hagyjunk mindent a régi helyünkön, majd ha meglesz az új, hurcolkodhatunk, aztán statisztériaként mozgattak bennünket: egyik oszlop innen vonult oda, másik sor eminnen amoda. Őrület, de volt benne rendszer, ahogyan Polonius mondja Hamletnek, tudniillik ilyesmit mintha tanultunk volna, amikor a későreneszánsz fuvallata aranyozta be irodalomóráinkat.
     – Olyan ez, mint a futball. Nem személyeket mozgatunk, hanem stratégiai csapatrendeket – hangzott az elméleti kommentár, és kurta vezényszavak következtek, nekünk meg maradt, hogy tegyük, amit tenni kell. 
 
     Amikor már mindannyian az új helyünkön ültünk, megilletődött csönd borult az osztályteremre. Barátkoztunk avval a szöggel, ahonnét e perctől látjuk a világot: én például két hellyel közelebb kerültem az Eshez, és srévizavé egészen jól kivehetem a copfját. Egyesek zavartan csóválták a fejüket, mások néhány könnyet morzsoltak szét a szemük sarkában. Olybá tűnt, életre szóló barátságok, szerelmek szakadtak szét a tanári ármány következtében.
     – Hát micsoda egy kis könnyed cseverészés ahhoz képest, hogy örökre elvesztettem az én jól megszokott padtársamat?
     Ezt már a parton kérdeztük egymástól, miután iskolai elfoglaltságaink végeztével fölcihelődtünk, hogy megvitassuk a nap legfontosabb történéseit. Hosszú tanakodás után arra jutottunk, hogy egy ilyen közoktatási intézményt, ahol ennyire szenvtelenül bánnak az ember gyerekével, azonnal el kell hagyni.
     Anélkül, hogy kijelöltünk volna egy retorikailag fölkészült érdekvédőt, mindenki lógó orral hazament, bekapcsolta a tévét, kiette a hűtőszekrényt, és azonnal leült a számítógép elé. Nem kellett sokáig várni, amíg megjelent az első kiírás, amely elindította a lavinát:
     – El akarok menni ebből a suliból! Tud valaki ajánlani jobbat?
     És mert mindenki ott ült a monitor előtt, összes ujjával az összes billentyűn, máris záporoztak a kommentek! Szerettük volna, ha minél többen értesülnek az áldatlan állapotokról, ezért igyekeztünk annak jegyében fogalmazni, hogy ami a szívünkön, az a szánkon.
     Másnap, amikor egy tanár közölte egyikünkkel, hogy félévkor meg fogja buktatni, az áldozat – alaposan kiképezve az ilyetén s hasonló helyzetekre –, határozott hangon tájékoztatta álláspontjáról a nagyérdeműt:
     – Engem ez egyáltalán nem érdekel, mert én innen úgyis el fogok menni!
     Azóta mindannyian illedelmesen ülünk a helyünkön, mint akik jól végezték dolgukat. Színes, szélesvásznú filmként pergünk, ugyanúgy beszélgetünk a padszomszédainkkal, mint eddig, és ugyanúgy nem figyelünk órán, és nem tanulunk semmit odahaza, mint eddig, mert mi innen úgyis el fogunk menni.