(14. lecke) Hogyan üssük bottal saját…?

     Bébé az egyik nap még volt, a másikon már nem. Mármint suliban. Szombaton a Vé még feleltette német romantikából, hármast kapott, mert a tudása állítólag az elégségesnél valamicskével több. Ezen a szombaton előre le kellett dolgoznunk a december huszonnegyedikét, ami hivatalosan elvileg munkanap, gyakorlatilag viszont aznap jön a Jézuska. A Vé mesélte, hogy az ő gyerekkorában, miközben a Jézuska már erőteljesen csomagolt, a szülei délután ötig dolgoztak, hatig a boltok is nyitva tartottak, és a villamosok is menetrend szerint csilingeltek az ablakuk alatt.
     Sokat haladt előre azóta a világ.
     Utólag visszaforgatva az eseményeket, az osztály egy közösségi oldalról szerzett tudomást arról vasárnap, hogy a Bébé hétfőn már nem jön. Egyesek, állítólag, már korábban hallottak ezt-azt rebesgetni: az Eszbé talán tudott valamit, meg az Enel is, de ők hallgattak, mint a sír, mert a betyárbecsületnél nincs fontosabb, ezt még a Bé meg a Vé is méltányolja bennünk. Mi például egységesen tudunk kivonulni németóráról, ha közülünk valakit nem enged ki a mosdóba a tanárnő, amikor annak a valakinek egyébként nagyon ki kéne mennie.
     A Béel meg egyszer nem jött be médiára, pedig az előző órán még bent szunyókált az Ídé mellett. Amikor a Béelt nem találtuk sehol, még a telóinkat is bekapcsolhattuk, hogy tanítási időben, becsöngetés után hívhassuk föl, de kinyomott mindenkit. Nem is hívtuk többet, azt viszont nem tudjuk, kap-e igazolatlan órát, miután a Vé kérdezte tőlünk, mit tegyen még azon kívül, hogy árvíz idején küld érte csónakot, motorcsónakot, sőt még helikoptert is…
     Enyhén félszeg napot töltöttünk a Bébé nélkül. Nem tudtunk semmit, ahogyan egyébként sem tudunk semmit, de az azért mégis más, ha a Bébéből kell felelnünk.
     Az Es egy eldugott sarokban sírt. A Káel vigasztalta.
     Kedden rádumáltuk a Gyédét, kérdezze meg a Bét meg a Vét, hogy a csütörtöki osztálykarácsonyra hozzon-e ajándékot a Bébének, mert tilos ugyan elárulni, de rendkívül bizalmason közli, hogy ő húzta, és ebben a drámai helyzetben teljességgel tanácstalan.
     Azt válaszolták neki, hogy ők nem tudnak semmiről semmit, mert nekik senki nem mond semmit. És ennek következtében a Gyédének nem is tanácsoltak semmit.
     Ezután enyhe provokációs célzattal e szavakkal kezdtünk nekik jelenteni:
     – Tanárnőnek és tanár úrnak tisztelettel jelentem, az osztály létszáma huszonhárom… – és e ponton jelentőségteljesen elhallgattunk, az osztály létszáma ugyanis huszonnégy, csakhogy a Bébével együtt.
     Sose reagáltak.
     Aznap, kedden, már mindannyian tudtuk, hogy a Bébé, miközben iskolánk diákja, éppen egy másik iskolában tölt három próbanapot. Ez, ugye, hétfő és kedd és szerda, de csütörtökön állítólag bejön, és kipakolja a szekrényét.
     A Vé ugyan időnként megkérdezett bennünket, akarunk-e valamiről beszélgetni, de mi soha nem akartunk semmiről, ezért nem is beszéltünk soha másról, mint a német meg az angol romantikáról. Arról sejtelmünk sem volt, hogy a Vé időközben kapott egy e-mailt.
     – Tárgy: Bébé 3 napos távollét. Tisztelt Osztályfőnök Úr! Bébé 3 napot egy másik iskolában tölt. A távollétéről csütörtökön visz igazolást. Megértését köszönöm! Üdvözlettel Bébé apja.
     A szerda a maga szívet tépő méltóságában telt el.
     A Bébé, aki, ha nem késik, akkor is az utolsó percben szokott beesni, csütörtök reggel már egészen korán bejött, többen találkoztunk vele, de az első órát kihagyta, hogy azalatt eszmét cserélhessen néhányakkal, akik ugyancsak távol tartották magukat egynémely stúdiumoktól. A Vé futólag látta is a büfé előtt. A Bébé is észrevette a Vét, mire hirtelen fölindulásból kereket oldott.
     Aznap nem is látta többé senki.
     Délután megtartottuk az osztálykarácsonyt, nélküle. Ezt leginkább a Kábé bánhatta, mert kiderült, hogy a Bébé őt húzta, így aztán nem kapott ajándékot, a Gyédéé viszont, amit a Bébének hozott, ott árválkodott a fa alatt.
     Nem tudom, hogyan történt, elég visszafogottan indult a délután, de órákkal később hallottuk, amikor a Vé azt súgja a Bének, hogy:
     – Na, ideje őket hazazavarni…
     Rosszul tudta: mi nem hazamentünk, hanem mindenki a dolgára, és még olyan is akadhatott köztünk, aki a Bébével találkozott, de ezt nem állíthatom teljes bizonyossággal.
     Az osztálykarácsonyon azért szóba jött, hol a Bébé.
     – A jellemhez fölérni kell, mert a jellem az magasság! Kötöttségnek érzed, tudom, pedig maga a szabadság – idézett ifjúkora olvasmányaiból a Vé.
     A Bébé meg nem volt sehol. Illetve valahol biztosan volt, csak nem ott, ahol mi.
     Pénteken még akadt egy kis dolgunk a suliban, aztán átmenetileg elköszöntünk egymástól, hogy azért az idén még találkozunk, az év utolsó előtti napján ugyanis forgatni megyünk. Nem tudtuk, honnan is tudhattuk volna, hogy a Bébé apja ez idő tájt éppen levelet fogalmaz.
     – Tisztelt Osztályfőnökök! Nagyon köszönöm azt a sok segítséget és szeretetet, amellyel Bébé tanulását igyekeztek előmozdítani. Meg vagyok győződve, hogy bármely más intézménybe kerülne, ennyi gondoskodásban, megértésben nem lenne része. Meglepett, hogy egyáltalán felmerült benne, hogy más iskolát keressen, mert a tanárairól itthon mindig szeretettel beszélt. Tény, hogy tanulásával gondok vannak, és valószínűleg ebből eredő kisebbrendűségi érzését kompenzálja különféle idétlenségekkel. Teljesen tanácstalan vagyok a jövőt illetően. Ha ebben az iskolában nem tanul rendesen, mi a biztosíték arra, hogy máshol, ismeretlen környezetben, jobb eredményeket ér el? Köszönöm áldozatkész pedagógiai és szakmai munkájukat, és azt a kiemelt támogatást, amelyet Bébének eddig is nyújtottak. Az iskola minden munkatársának és diákjának boldog, békés karácsonyt, és sikerekben gazdag újévet kívánok! Tisztelettel Bébé apja.
     Most itt tartunk, és mindannyian teljes szívünkkel készülünk a karácsonyra.