(10. lecke) Hogyan utáljunk összevissza?

     Amikor mi elkezdtük utálni őket, akkor ők még nem sejthették, hogy mi már utáljuk őket, mert ők akkor még nem utáltak minket vissza. Illetve hát szerintünk egyáltalán nem mi kezdtük az egész utálkozást, hanem ők. Avval, hogy elkezdtek minket utálni, amire föl mi persze rögtön megutáltuk őket.
     De azt mindannyian tudtuk, anélkül, hogy megbeszéltük volna:
     – Ez így tovább nem mehet! – mondtuk mi, és mondták ők, mint amikor a párhuzamosok találkoznak a végtelenben.
     Először mi menesztettünk küldöttséget a Béhez a könyvtárba, hogy elmondjuk neki, hogy mi utálva vagyunk. Mire a Bé rögtön előre nyújtotta a nyakát:
     – És erre ti?
     – Hát hogyhogy? Hát utáljuk őket!
     Ekkor vettük észre, hogy ők meg éppen a Vével beszélgetnek egy félreeső sarokban. Na, több se kellett! Ez az igazi aljasság, hogy amikor mi odamegyünk a Béhez, ők odamennek a Véhez! Tudjuk ám! Tudjuk, hogy ők a Vé kis kedvencei! Még szerencse, hogy mi nyugodtan fölkereshetjük a problémáinkkal a Bét, akiről süt, hogy a szíve mélyén bennünket jobban szeret.
     Odáig fajultak a dolgok, hogy véletlenül hajzselé csurgott a hátizsákjaikba, és ezen nagyon fölidegelték magukat. Amikor meg indultak haza, azt direkt úgy csinálták, hogy éppen akkor cipzározzák be a hátizsákjaikat, amikor a Bé is meg a Vé is egészen másnapig érzékeny búcsút akar venni tőlünk. Akkor kezdtek el kiabálni nekünk, hogy:
     – Ne utáljatok már minket annyira, hogy a hátizsákjainkat telezselézitek! Annyira, de annyira utálatosak vagytok!
     Szerencsétlenek… Ekkor még legszörnyűbb rémképeikben sem bukkant elő, hogy előbb-utóbb a kabátzsebeikben banánhéjakat fognak találni. Mi persze rögtön ártatlan szemeket meresztettünk, hogy már hogy jut az eszükbe ilyen alávaló föltételezés, hogy amikor ők szünetben nincsenek az osztályteremben, mi esetleg őrt állítanánk az ajtóba, hogy jelezze, ha esetleg közelednek, és közben abból a zseléből, amit egyáltalán nem direkt erre a célra hoztunk be nagy kiszerelésben, a táskáikba nyomnánk egy keveset! Épp csak annyit, hogy trutyisok legyenek nekik a cuccaik. Félmunka nem munka, szokta mondogatni anyukám is apukámnak, mire apukám még fél óráig búgatja a porszívót, ami az embernek tévénézés közben az idegeire megy.
     Rögtön ki is kértük magunknak az alaptalan gyanúsítgatást, persze megfelelő hangerővel, hogy ők is jól hallják, meg jól hallja a Bé is meg a Vé is.
     Na, ez utóbbi, aki férfi létére nem veszi a női lélek finom rezdüléseit, hazaküldött mindenkit, kivéve minket, mert velünk azonnali hatállyal személyesen akart beszélni. Látszott az elszánás az arcán. Nekünk ugyan éppen nagyon sietős dolgunk akadt, és erre azonmód föl is hívtuk a figyelmét, de ő nem volt tekintettel a mi rendkívül szoros időbeosztásunkra. Hja, könnyű a Vének, ő ráér, mi dolga is van! Hazamegy a suliból, mit megy, valósággal andalog, esetleg nem is egyenesen haza, hanem még valahová vidáman tenni-venni, hogy sok-sok pénzt keressen, látszik is rajta, milyen kőgazdag, aztán otthon lefekvés előtt javítgatja a dolgozatainkat, öröm az neki, szokta is mondogatni, mennyire kíváncsi ránk, aztán még olvasgat, esetleg megnéz ezt-azt, amit másnap behozhat nekünk…
     Rá volt írva a képére, hogy ráér cseverészni velünk, mi meg nem akartuk elvenni a kedvét.
     Mondtunk is neki egy-két dolgot, hogy például szegény Eszer, amikor a múltkor azok az utálatosak rákényszerítették őt, hogy az egyiküket pofon vágja… Hogy hogy fájt utána szegény Eszernek a tenyere! Hideg vizes papír zsebkendővel kellett neki borogatni. Több papír zsebkendőt is fölhasználtunk erre a célra, egy egész százas zacskót, aztán, amikor megmelegedtek, szépen elhelyeztük mindet különböző hátizsákokba meg kabátzsebekbe, nehogy rendetlenség maradjon az osztályteremben.
     – Tényleg? Ti pofozkodtok? – kérdezte elképedve a Vé.
     – Nem mindig – mondtuk neki megnyugtatólag.
     – Kimondottan helyzetfüggő – magyaráztuk. – Mert ha például olyan jellegű atrocitás éri az embert, amilyen tőlük, sajnálatos körülmények között, rendkívül gyakran, akkor, ugye, muszáj őket rendre inteni! Ők ugyanis, tanár úr, nem értenek a szép szóból, tetszik érteni a tanár úrnak? És ha nem értik, hogy ideje fölfogniuk avval a szánalmas kis agyukkal, hogy mi előbb utáltuk őket, mint ahogy ők elkezdtek utálni minket, akkor azt valahogy csak tudomásukra kell hozni, nem?
     A Vé erre azt mondta, hogy a legbölcsebb lenne együtt kibeszélni az egész dolgot, mire mi azonmód hevesen tiltakozni kezdtünk, hogy arról szó sem lehet. Még hogy minket egy asztalhoz akarjon ültetni azokkal, akik pont minket utálnak?
     – De hát ti is utáljátok őket, nem? – kérdezte a Vé.
     – Igen, de ebben a konkrét esetben ez teljesen mellékes – mondtuk neki sokat sejtetően.
     Ekkor nyitott ránk a Bé, aki rögtön észrevette, hogy a Vé nem ért minket. Bezzeg ő! Nem is kérdezett tőlünk semmit, hanem minden teketória nélkül közölte:
     – Beszélnem kell a tanár úrral.
     Így aztán fölcihelődtünk. Az Eszer még az ajtóból visszament, hogy kivegye a padjából az üres hajzselés tubust, de aztán nem tudta tovább húzni az időt. Mi akkor már a küszöbön álltunk, de az Eszernek magától is volt annyi agya, hogy résnyire nyitva felejtse az ajtót… Még szerencse, hogy állandóan beakad a kilincs, amibe kifejezetten ilyen esetekre számítva dugtunk egy műanyag pöcköt, amit éppen azért törtünk le egy toll kupakjáról, hogy a kilincs alá szorítva a szükséges pillanatokban ne lehessen becsukni az ajtót.
     Hallottuk, ahogy a Bé azt mondja a Vének:
     – Ezt hallgasd meg! Van egy fantasztikus pletykám.
     És egészen közel hajolt a Vé füléhez, és még a hangját is annyira lehalkította, hogy mi egy kukkot sem hallottunk az egészből. Csak amikor a Vé azt mondta a Bének:
     – Nahát!
     Aztán hallottuk a lépteiket, ahogy közelednek az ajtóhoz, és akkor elfutottunk. Az Eszer elejtette ugyan a hajzselés tubust, de már nem fordult vissza érte, mert kétszer nem lehet ugyanabba a folyóba lépni, ahogy tanultuk, és amikor már az utcán ugrándoztunk az összesöpört faleveleken, kimondatlanul is bizonyosak voltunk abban, hogy rólunk beszéltek, ezért megállapodtunk, hogy mostantól őket is utáljuk, annak ellenére, ha ők minket nem is.