(3. lecke) Hogyan vágjunk bús ábrázatot?

     Álltunk a tükör előtt, a haverom és én, és akkor a haverom azt mondta, hogy szemből nézve kicsit eresszem előre, oldalról meg le a vállam. Mondta, olyan csapottfélén tartsam, meg hogy:
     – Így ni! – és mutatta.
     Elsőre nem nagyon sikerült, mert korábban hetykén szerettem járni, de aztán rám nehezedett mindkét lapátkezével, és akkortól az, ami addig a tükörben egyenesnek látszott, mint egy vonalzó, mostantól ferde lett, mint egy másik vonalzó, csak a háromszöges, fejjel lefelé tartva.
     Lerajzolom, mert szerintem ezt senkinek nem sikerülhet eléggé képletesen elmondania, még a Vének se, egyébiránt ő is azt hajtogatja állandóan, hogy szövegben is, képben is kell gondolkodnunk.
 
     Aztán mondta a haver, ahogy álltunk a tükör előtt csapott vállal, hogy biggyesszek meg görbítsem lefelé a számat, mert attól még jampecebb leszek! Hát, nosza. Ez már egészen jól ment, kivéve, amikor valami vicces jutott az eszembe, és akkor majdnem fölfelé kanyarítottam a számat, de aztán sikerült mindent visszacsinálni.
 
     Ha így haladok, hamarosan én biggyesztek a legjobban az osztályban, és evvel tuti kivívom az Es teljes becsülését, ami nem lesz semmi teljesítmény, mert az Es becsülését bírni az már valami! Mindenesetre kellett még a teljes összképhez, hogy billentsem oldalra a fejem, ami még menőbbé teszi az embert, a múltkor is láttam egy csomó, teljesen hétköznapi tizenkettedikest, egyiknek még könyv is volt a kezében, viszont állt köztük egy srác zsebre tett kézzel, aki teljesen fapofát tudott vágni extra billentéssel, na, ő a példaképem.
 
     Még a fülemet kellett volna lelógatnom, legalábbis a haverom szerint, de azt sehogy se vagyok képes. Könnyű neki, ő mozgatni is tudja, én viszont csak az orrcimpáimat bírom kitágítani, de arra az osztályban egy-két teljesen maflát leszámítva mindenki képes, még az Es is, aki persze távol áll a maflától, mert tulajdonképpen ő a legokosabb lány az egész osztályban, aminek ellent látszik mondani az a szikár tény, hogy a legszebb is.
 
     Így aztán nincs mit tenni, nekem meg kell elégednem hetvenöt százalékos teljesítménnyel, ami egyébként nem rossz. Az már négyes, amire a szüleim azt mondanák, ha legalább négyeseket össze tudnék kaparni minden tárgyból, nem csak tesiből, akkor egészen biztosan hagynának a médiatagozaton. Mert szó van arról, hogy kivesznek engem onnan, mert állítólag nekem mindig csak a marhaságokon jár az eszem, ahogyan azoknak az elmebeteg osztálytársaimnak is.
     Hát, ha már elmebetegek vagyunk, forgattunk is egy filmet arról, hogy a suli elmegyógyintézet, és mi vagyunk benne az ápoltak. Ki is mentünk forgatni az udvarra tanítás után, mert néhányan bent szoktunk még lógni a suliban, ahol fűtenek ránk, meg a világítást is ingyen kapjuk, amiért nektek, fiam, meg kell becsülnötök magatokat, szokta mondani apám. És kiderült, hogy másoknak is mondják az ő apjaik, ezért mi megbecsüljük magunkat, és bent is maradunk, hogy szegény fűtés meg világítás ne féljen annyira egyedül.
     Szóval amikorra belekezdtünk a filmforgatásba, én már egészen jól tudtam bús képet vágni, ezért osztottak is rám egy szerepet, amit szívesen vállaltam, mert végig önmagamat kellett benne hoznom, és titkon azt reméltem, ez növeli a népszerűségemet az osztályban. Az osztályban ugyanis az a legnépszerűbb fiú a lányok szemében, akire az Es azt mondja, hogy ő a legnépszerűbb. Ennek azért van hallatlan jelentősége, mert a lányok különben azt mondják rólunk, fiúkról, hogy mi mind teljesem éretlenek vagyunk meg óriáscsecsemők meg ilyesmik, akiknek csak a baromságokon jár az eszünk. Ez nagy tévedés, közlöm az ország népével, mert sajnos a lányoknak sejtelmük sincs, hogy nekünk valójában min jár az eszünk. Mert ha volna nekik sejtelmük, már régen megtörténne, amit mi akarnánk, ami sajnálatos módon nem történik meg, ezért írunk is majd az iskola vezetőségének, hogy írják be a házirendbe, hogy legyen meg a mi akaratunk. Persze valójában erre sajnos semmi esély nincs, mert a szülői munkaközösségben több a lányos anya, mint a fiús.
     A filmet egyébként leforgattuk, még a Bé is megnézte, hívtak vendégeket is a díszbemutatóra, akik meg is tapsoltak minket. Szeretem, amikor megtapsolnak! Olyankor én hajlongani szoktam meg vigyorogni, mint a vadalma. Abból tudom, hogy úgy vigyorgok, mert anyukám rám szokott szólni, hogy:
     – Ne vigyorogj már úgy, mint a vadalma!
     Hát éppen ezért kértem a haveromat, hogy tanítson meg már végre bús képet vágni.
     Anyukám erre persze azért szól állandóan rám, hogy
     – Ne vágj már folyton ilyen bús képet, mert kiszaladok a világból!
     Ilyenkor elképzelem anyukámat, ahogy éppen kiszalad a világból, és én még inkább bús képet vágok, hátha akkor egyszer beváltja az ígéretét, ami vicces lenne, de persze tudom, hogy előbb-utóbb utána futnék és visszahívnám, mert ha ő nincs, akkor a vajas kenyeremet szegény apukámnak kellene megkennie, amilyen helyzetbe egy fiúgyerek már puszta férfiszolidaritásból se hozza a saját apját.
     A bús ábrázat vágásának egyébként másutt is hasznát veszem! Például a múltkor a boltba, ahol venni akartunk egy dobozos sört, hatan voltunk rá, és kiszámoltuk, hogy mindenkinek jutna belőle öt közepes korty, mert fél liter folyadékot harminc kortyra simán szét lehet osztani, szóval a boltba engem küldtek be a többiek, mert én nézek ki leginkább úgy, mint egy tizennyolc éves, különösen avval az oltári pofámmal, amit vágni tudok.
     Hát sört azt nem kaptam, igaz, nem is mertem kérni, gondoltam, a srácoknak majd azt mondom, hogy kivételesen, a szállító nem tudott szállítani, mert a raktárak teljesen kiürültek, annyian kértek mostanában sört a boltokban, de a boltos az mondta, amikor kérdezte, hogy mikéne havóna, én meg csak vállat vontam (azt a csapottat), hogy semmi:
     – Ne szomorkodj már, öcsi, biztosan egyest kaptál a suliban, nesze, itt egy frutti!