(36. lecke) Hogyan valljunk szerelmet?
A Géi szerelmes az Eszbébe, csak a vak nem látja. Mit tagadjam, én is szerelmes vagyok, ám én az Esbe, és ezt a lehető legtapintatosabban titkolom. Legfőképpen az Es előtt. Viszont a Géi érzelmi élete nyitott könyv, beleolvashat bárki, ahogyan az Eszbéé is, ezért föltűnően sokan legyeskednek a lapjai körül. A fene érti, miként működnek a betűéhes legyek.Ám itt igazán az Eszbé a kérdés, hogy hogyan viseli maga körül a sok intelligens, repülő rovart. Például a körülötte döngicsélő méhecskéket. Az Eszbé, mint egy illatos virág. Vagy szagos könyv.
Tavasztájt egyébként az egész iskola csupa döngicse. Még szerencse, hogy a mi sulink a maga teljességében virágoskert (könyvtár): akad itt gyöngyvirágtól lombhullásig minden, nálunk a legmindenebb minden csupa bibe és porzó (papír és nyomdafesték), piros virágról (címlapról) lehet szállni sárgára, kékre, lilára, és ha netán a méhecskék nem mennek a virágokhoz, hát a virágok mennek a méhecskékhez.
Szerelem hava, május! Csak én nem megyek sehová, és hozzám se jön senki, de ez az én titkom. Az ember legyen következetes.
Ám amit a Géi csinál, az néha már a Bé meg a Vé tűréshatárán is túlcsordul.
Közönséges tanítási órák alatt például – ücsörögvén az ablak felőli padsor második padjában –, ábrándos tekintettel bámulja négy-négy és fél méter messzeségből az Eszbét, aki viszont a középső padsor első padjának magányában hervadozik, mert mellette a Téká ül, aki most éppen leszokóban a szerelemről. A Géi csak néz és néz és néz balra a Káel mellől, aki holmi kívülállóhoz kötődik ezer szállal, ezért házinyúlilag intakt, az Eszbé meg érzi tarkója és jobb fülcimpája közt a tekintetet, ebből kifolyólag időnként derékszögben jobbra fordul, hogy bátorító pillantásokat lövellhessen a Géinek nézésirányba, szemkontaktusilag.
A szerelmet állandóan szinten kell tartani, sőt alkalomadtán fokozni kell, különben a megszokás viszonylatában csappan neki a szintje. Csak az enyémmel nem kell különösebben törődni – az Es nem is törődik, mert sejtelme sincs róla –, hiszen az enyém állandó, mint matematikában a Ludolph-féle szám, és ez már kőbe vésve mindörökre.
Amikor az osztályestre próbálunk, az avval szokott kezdődni, hogy mindenki a nézőtér első soraiban ül, kivéve az Eszbét, aki eleve egy-két sorral hátrébb keres magának kényelmes széket, és előbb-utóbb valahogy magához vonzza a Géit, akinek előbb-utóbb annyira elgémberedik az ölébe ejtett karja, hogy föltétlenül ki kell nyújtania, és pihentetés céljából a szomszédos szék támlapjának teteje a legmegfelelőbb. Az szinte csak a véletlen műve, hogy azon szék véletlenül foglalt, tudniillik annak a támlapnak maga az Eszbé támaszkodik, így aztán a Géi karja tovább zsibbad, majd előbb-utóbb lejjebb csúszik, egészen le viszont nem tud, mert beleütközik az Eszbé vállába.
Az ilyetén testtartás a Vé szemszögéből úgy tűnhet, mintha a Géi átkarolná az Eszbét, és erre csak ráerősít az, hogy a statikai bizonytalanságot oldandó az Eszbé odahajtja a fejét a Géi mellkasára.
A Vét egyébként – ezt hangsúlyozni szokta – nem a romantikus látvány zavarja, hanem az, hogy szerinte ilyen állapotban a művészek nem koncentrálnak teljes figyelmükkel a próbára, lévén a szív útjai kifürkészhetetlenek, mire föl meg szokta kérni a Géit, hogy a próba idejére szakadjon el az Eszbétől.
Mire a Géi önkritikusan, ám enyhén megbántódva meg szokta állapítani, hogy:
– Hát hiszen má’ mér’, tan’úr?!
De erre a Vé, lévén konok ember, kötni szokta az ebet a karóhoz, hogy a Géi, igenis, jöjjön az első sorba, netán egyenesen föl a színpadra, dolgozni. A Géi ilyenkor orra alatt válogatott Petőfi- és Arany-idézeteket morog, miközben szomorú szívvel arrébb vonszolja magát.
Na, gondolt egyszer egy nagyot a Géi, kifog ő ezen a Vén, és már délelőtt megkörnyékezte, hogy neki fél négykor – a próbák négyig, negyed ötig szoktak tartani – magánügyben távoznia kéne, s vele tartana az Eszbé is szigorúan családi okból kifolyólag, és hogy ez lehetséges-e.
A Vé meg azt válaszolta neki, hogy ezt a többi művésszel kell egyeztetnie: ha az a közvélekedés, hogy az aznapi próbáról mind a Géi, mind az Eszbé mellőzhető, ő nem kötelezhet senkit olyasmire, ami egyébként önkéntes. A próbán tehát fél négykor a Géi, minden bátorságát összeszedve, odalépett a Véhez, és megkérdezte, hogy akkor, megállapodásukhoz híven, megtehetik-e a szükséges lépéseket.
– Ha a többiek elengednek… – vont vállat a Vé.
A Géi pedig kérdően nézett a többiekre, akik túlnyomórészt hallgattak, de az Idé, aki férfiszolidaritásból jeles (más tárgyból kevésbé), azonmód engedélyezte. Mire a Géi és az Eszbé el is hagyták a helyiséget:
– Hát akkor, sziasztok – mondták, és a díszterem ajtajából vissza se fordultak.
– Tőlünk egyáltalán elköszöntek? – kérdezte a Bé a Vét, mert ott ültek mindketten a nézőtér közepén, hogy mindent jól lássanak és halljanak.
Hogy magánügyben család okból mi történt, arról sejtelmünk sincs, mert mi próbáltunk tovább.
Történt pediglen, hogy időközben megkeresett engem az Es, hogy jó, jó ez az osztályest, de szerinte nekünk, kettőnknek kéne bele egy különszám. Ami engem illet, én rezzenéstelen arccal fogadtam a közlést, de sajnos a haverjaim mindent kifüleltek, tehát az Enel óriásira tátotta a száját, fölhúzta a felső ajkát, kivillantotta a felső fogsorát, belebámult az Idé képébe, és olyan nyerítésféle hangot hallatott, amilyet akkor szokott, amikor mások érzelmi élete van terítéken. Ezért a lehető leglezserebben odafordultam az Eshez, és azt mondtam neki:
– Nanehogymászthiddhogyteojanmenővagyhogyénveledkettenhe! – És visszafordultam a haverjaimhoz, lepöcköltem az Idé napszemüvegét a homlokáról az orra nyergére, nehogy szemébe vakítson a díszterem csillárának fénye, kitátottam a számat, fölhúztam a felső ajkamat, kivillantottam a felső fogsoromat, és olyan nyerítésszerű hangot hallattam, amilyet kifejezetten férfiúi köröknek tartalékolok.
Az Es addigra már hetedhét országon is túl járt, ott, ahol a Bé ült a maga rendíthetetlen derűlátásával.
– Csak a haverjai előtt ilyen – vetette oda neki az Es jól hallhatóan, a Bé meg jól láthatóan fölvonta a szemöldökét, és semmilyen körülmények között nem engedett volna töretlen optimizmusából.