(41. lecke) Hogyan váltsuk le Kosztolányit?
Alig ért véget a tanév, máris kizökkentettük flegmájából a Vét. Hirtelen fölindulásból levelet küldtünk neki, félreértés ne essék, korántsem mindannyian, főleg nem én, amit utólag sajnálok, de nincs mit tenni, viszont alakuljanak bárhogy az események, nekünk mindig minden időben a tudomásunkra jut.– Kedves Tanár Úr! A nyári kötelezőket az Édes Annával kezdtem, és nem hittem volna, hogy ilyen jó. Két nap alatt el is olvastam! Most már értem, hogy miért Kosztolányi a kedvence. Üdvözlettel Zévé.
A Vé, amint fölocsúdott, válaszolt.
– Édes Zévém! Dide négy regényt írt, szerintem ebben a sorrendben (keletkezéstörténetükben visszafelé) folytasd: Aranysárkány, Pacsirta, Nero. És akkor koronázd meg az Esti Kornéllal a Kosztolányi-utazást: az novellafüzér. Aztán föltétlenül A gólyakalifa Babitstól! Félofőd, de most inkább egyik olvasó ember a másikhoz.
A Vé azért nevezte magát nyomatékosan félofőnek, mert a Bé a levélváltásról csak akkor értesült, amikor én (vagyis szinte azonnal, de mégis némi csúszással). A Zévé viszontválaszáról ugyanígy.
– Kedves Tanár Úr! G.-ben töltöm napjaimat, de megpecsételem ezekkel a jó könyvekkel az utolsó „gyerek” nyarat.
A Zévé második levelének utolsó szavai arra utalnak, hogy a Vé avval búcsúzott el tőlünk: ezen a nyáron ér véget a gyerekkorunk, és amikor legközelebb találkozunk, már felnőttkorunk elején járunk. Azért meglehet, hogy téved a Vé, mert néhány napon belül újra együtt leszünk: hamarosan kezdődik az osztálytábor, azt követően Belgrádba megyünk meg hajókirándulásra a Vaskapuhoz – oda az Esza főként azért jön el, hogy lefényképezhessük könyvvel a kezében –, és mindösszesen csak augusztusra kell meghivatnunk magunkat valakikhez, hogy ne kelljen sokáig hiányoznunk egymásnak.
Mi egyébként azt gondoljuk magunkról, hogy nem vagyunk jó osztály, sőt. Csapatszellem, osztályközösség: nálunk szóba se jöhet! Különben is a Vé idézi elő leginkább a szakadást: azt híreszteli, hogy jövőre egyesek csak általában lesznek médiatagozatosok, míg mások sokkal konkrétabban.
Kihallgattam, amikor a Bé a Vé mellének szögezte a kérdést, miután azt megelőzően közölte vele, hogy az ilyen dolgokkal nem tud mit kezdeni:
– Biztos, hogy meg akarod osztani őket?
Amikor kimondatott az, ami nyelvek hegyén volt, de soha senki ki nem bökte még, akkor mintha kést forgattak volna a szívünkben mindannyiunknak, akik fültanúi lehettünk az elhangzottaknak. Márpedig egy gombostűt nem lehetett volna leejteni, annyian préselődtünk ott és akkor a könyvtárajtó kulcslyuka körül, hozzám például az az Erjé állt legközelebb, aki már-már rászánta magát, hogy álcázásból kikölcsönözzön egy könyvet… Szóval, amikor végre kimondatott, mert az a csupa szív Bé a mi legfőbb érdekképviselőnk a durva lelkületű Vé ellenében, tehát amikor elhangzott, mert elhangzott, akkor legszívesebben rögtön fölkiáltottunk volna, hogy:
– Ez az!
Persze a probléma sokrétű, tudjuk azt mi jól. Valljuk be, akadnak köztünk, akik nem szeretnek dolgozni, azt se viselik könnyen, hogy nem ők gazdálkodnak az idejükkel, meg hát egyszer valaki zárt körben hangot adott annak a véleményének, miszerint „ejnye-bejnye média”. Persze kiszivárgott az álláspont. Korántsem biztos ugyanakkor, hogy az illető a saját, markáns véleményét hangoztatta: lehet, másét sem, csak benne volt a levegőben, hogy éppen akkor azt kell mondani.
Bonyolult dolgok ezek.
Hogy a Zévé miért érzett rá Kosztolányira, azt csak ő tudja meg a Vé. Nekem speciel sejtelmem sincs arról, miket írt össze az a Kosztolányi, hiába rémlik valami a tavalyi osztálykirándulás előttről, amikor a Vé mintha többször hangoztatta volna, hogy szeretett Dezsőkéje szülővárosába szeretne velünk utazni… De ki emlékszik ilyen epizódokra, amikor itt a nyár?
Itt, persze, hogy itt. De kérdezett engem valaki, hogy tényleg akarom-e?
Reggelente például magamtól kelek. Nem jön be hozzám apukám, aki ébreszteni szokott, hogy:
– Na, kezdetnek beindítjuk a vérkeringést!
És nem gyömöszöli végig a tenyeremet, a karomat, a vállamat, a tarkómat, a hátamat, a …emet, a combomat, a vádlimat, a talpamat, és nem csap elégedetten még egyszer a …emre, hogy:
– Ki az ágyból, lusztviscsák!
Egész nap ténfergek meg lődörgök meg nem találom a helyem.
Arról meg végképp sejtelmem sincs, mit jelent az, hogy „lusztviscsák”.
Jó, jó ez a vakáció, az egész évben ezt várom, most meg, hogy eljött, azt várom, hogy múljon el, és hogy várhassam végre a következőt.
Könnyű a Bébének meg az Enelnek: ők együtt lógnak az egész nyáron, még dolgozni is együtt mennek egy hónapra, mert a Bébé egy haverja kiközvetíti őket egy olyan helyre, ahol minden hónapban jár minden dolgozónak legalább egy hét szabadság! És még náluk is könnyebb a Zévének: szerinte jó az Édes Anna, és érti, miért kedvence a Vének Kosztolányi.
Arra gondoltam, keresek magamnak én is kedvencet.
Nem kellett sokáig keresgélni. A változatosság kedvéért az én kedvencem mostantól az édes Es, akiről sokkal, de sokkal jobb regényt írhatnék, ha akarnék, mint amilyet firkált a Kosztolányi az egész életében összesen! Az én Édes Esem nem is egyszerűen édes, hanem annyira édes, mint a fagylalt tejszínhabbal, mézes sütivel, tejcsokival, meghintve sok-sok porcukorral! Persze nem mutatnám meg senkinek, legfőképp nem írnék róla levelet senkinek, még a Vének se, és nem is beszélnék róla senkinek, nehogy a Bé fülébe jusson, aztán elpletykálja a Vének:
– Mit szólsz hozzá?
Ha esetleg mégis a tudomására jutna, a Vé persze nyilvánosság előtt jelentené ki, hogy neki idáig Kosztolányi volt a kedvence, de mostantól már nem tud az lenni neki, mert immár más neki a kedvence. Jelesül én. A Zévé meg valahogy mégis hozzájutna a regényemhez, és külön fölhívná a Vé figyelmét arra, hogy már érti, miért lettem neki a kedvence.
Nincs mit tenni, elkezdődött az utolsó „gyerek” nyarunk. Az a hír járja, hogy az Esza egyhuzamban olvas, és már az Erjé is rápillantott egyszer egy antikvárium kirakatában egy könyv borítójára, szóval valamit tennem kell, különben vészesen lemaradok, és fejem fölött elröpül a nikkel szamovár.