(7. lecke) Hogyan vigyázzunk a szánkra?
Abból eredtek a bajok, hogy a sztaniolba csomagolt szalámis zsömle a padban talált maradni.Velem ilyesmi nem fordulhat elő, mert én már az első szünetben magamba tömöm a magamét! Így aztán a második szünetre nem marad egyéb lehetőség, mint hogy éhségtől kopogó szemmel áttapogatózzam a szomszédba, és ott megkönyörüljek egy nálam kisebb és gyöngébb hetedikesen, aki kellő tisztelettel ajánlja föl betevő falatjait nagyobbaknak és erősebbeknek. A harmadik szünetben a Bébét szoktam lekísérni a büfébe, ami azért utal bölcs előrelátásra, mert a Bébénél mindig van pénz, és mert udvarias ember, mindig megkérdezi, meghívhat-e valamire. Az ilyetén gesztusra, mint jól nevelt embernek, nem illik – némi szabódás után persze – nemet mondani, így egy további zsömlével valahogy kihúzom a negyedik órát, sőt az ötödiket is, mert akkor már számolom a perceket, hogy utolsó energiatartalékaimat fölélve lerohanhassak a menzára. Nem azért mondom, de öt-hat szelet megsózott-megpaprikázott kenyér átmenetileg csillapítja az ember éhségérzetét, pláne, ha a zsebébe is gyömöszöl némi tartalékot.
Szóval nekem semmi közöm a bajokhoz, annál inkább az Erefnek, aki, lévén lány, állandóan az alakjára vigyáz, ami nagyon helyeslendő, mert végzetes következményei lennének annak, ha kihízná a cicanadrágját. Mi, az Ellel meg is alapítottuk a Cicanadrágot Kedvelők Klubját, mert a cicanadrág rendkívül plasztikusan mutatja meg a mű szerkezetét, ahogy a Vé szokta megállapítani irodalomórákon, amikor teljesen fölöslegesen verset elemez, mert velünk, ugye, komoly dolgokról kár beszélni, amit szintén meg szokott állapítani.
A cicanadrágnál jobban csak a miniszoknyát szeretjük, mert az még plasztikusabb!
Azt szeretjük leginkább, ha a lányok a legfölső emeleten beszélik meg a legfontosabb titkaikat, közvetlenül a lépcső korlátja mellett! Ilyenkor mi is megbeszéljük az Ellel a legfontosabb titkainkat, csak mi pontosan egy emelettel lejjebb, ahonnét föl lehet látni egy emelettel följebb, ahol a miniszoknyás lányok beszélnek. Egy-egy ilyen megbeszélés nyomán nekünk azonnal újabb megbeszélnivalóink keletkeznek, mert szerintünk nincs annál érdekesebb, mint amikor a lányok titkokat beszélnek meg a legfölső emeleten, függőlegesen éppen fölöttünk.
Az Eref tehát kifejezetten önvédelmi okokból nem ette meg a tízóraiját, viszont rendre elmulasztja tanúbizonyságát adni a jószívűségének, bár én biztos nem ettem volna meg az övét, ellenben az Ellel, aki nem finnyás az olyasmikre, hogy egy lány zsömléjébe csak úgy beleharapni. Ebből következően az a sztaniolba csomagolt akármi ott büdösödött a padban, közvetlenül néhány használt papír zsebkendő, egy félig üres műanyag pohár, egy némileg megviselt matekdoga, egy repedt hajpánt, egy marék gyöngy és egy tekercs damil meg az Eref tesicucca között.
Aztán tanítás végén a Vé, akinek aznap egyáltalán nem is volt velünk órája, benézett hozzánk együtt a Bével. És mindketten, mint egy kórus, azt mondták, hogy olyan rendet rakjunk, ami ragyog, mint… És ide mondtak egy történelmi hasonlatot, amin mi kuncogni kezdtünk az Ellel, de a Vé közölte, hogy ez a tök kivételesen egy másik tök, a Bé meg, hogy jobban tennénk, ha inkább a pakolásra koncentrálnánk.
Hát koncentráltunk is, csak az Eref nem koncentrált. Az Eref a cicanadrágjával volt elfoglalva, mutatta is a mögötte pakoló Eszefnek, aki leporolta neki, pontosan azon a részen, amellyel szegény Eref beleült a krétaporba, amelyet kifejezetten az ő kedvéért fújtunk a székére még az előző szünetben az Ellel, mert arra gondoltunk, hogy tanítás után lenyomatot veszünk a kiült mintázatból.
Ki gondol ilyen helyzetben arra, hogy egyes tanárok beteges rendrakási mániája teljesen aláássa a tudományok iránt fogékony diákság tekintélyét?
A Vé meg közben elmondta, hogy:
– Sajnálatos körülmények között az igazgató tegnap végigjárta az összes osztálytermet. Följegyzéseket is készített arról, melyikben mit talált… Reggel pedig fájdalmas hangvételű lista várt bennünket a tanáriban – hallgatott el a Vé, és a megilletődött csöndben, amikor mi is szüneteltettük a nejlonzacskók zörgetését, mert elképzeltük az osztályfőnökök bánatos arcát hirdetőtábla előtt, Bé vette át a szót.
– Vagyis mostantól vége annak, hogy ilyen kuplerájt hagytok magatok után!
Az Ell persze, akinek médiatagozatosként kiváló a képzelőereje, rögvest látta maga előtt az osztályban a kuplerájt. Meg is bökött, hogy hajoljak kicsit közelebb, és kezdte ecsetelni, hogy a következő filmünk ne elmegyógyintézetben játszódjék, hanem kuplerájban, nekem meg erről az jutott az eszembe, hogy azt egyáltalán nem szeretném, hogy az Es egy kuplerájos filmben szerepeljen, amikor kiáltás törte meg az áhítatot.
– …!!!
És hogy az elhangzott vélemény meg is erősítődjék, még az is hozzáfűződött, hogy:
– …!!!
A nyilvánosság eme fórumán nem ismételhetem el azokat a biológiai vonatkozású szakkifejezéseket, amelyek kicsúsztak akkor egy szájon, ám – utólag visszaforgatva az események láncolatát – kinyomozható, mi váltotta ki a hirtelen reflexiókat.
Az történt, hogy a Vé kérdezte, van-e már rend, és miután mi lelkesen igeneltünk, körbejárt a padok közt, egyiket-másikat, mintegy szórakozottságból meg is billentette, és ekkor az Eref padjából nagy lendülettel kicsúszott minden, a száján meg az a néhány cifraság.
A Vé meg a Bé úgy tett, mintha nem hallott volna semmit, nekik talán fogalmuk sincs az egész biológiáról, de azért a Vé odaszólt az Erefnek, hogy:
– Jössz egy bocsánatkéréssel –, és részéről a dolog le volt zárva.
Napok múlva az Eref szólt a Vének, hogy szeretne vele beszélni.
– Idebent vagy a folyosón? – kérdezte a Vé, mert mindannyian az osztályteremben nyüzsögtünk, hogy mindenről első kézből értesüljünk.
Az Eref a folyosót választotta.
Állítólag ekkor hangzott el az – folyosói pletykák szerint az Eref anyukája jelentette ki este, sárgulva az irigységtől, amikor telefonon beszélt a Vével, hogy mi történt aznap az iskolában, mert a lányával mintha csoda történt volna –, amit addig soha senki nem hallott még az Eref szájából, ellentétben egyebekkel.
Az Eref nekünk azt mondta, csak néhány napig kell gyakorolni, hogyan kell vigyázni az embernek a szájára, aztán hozzá lehet szokni.