10. A csúcshét
2014. november 2., vasárnap(Aludva az osztályfilmre.) Aludtam arra egyet, mit gondoljak az elkészült osztályfilmről. Tehát? Elsősorban azt, hogy olyan, mint a többi, közismert hasonló: összevissza képek, mozgóképek egyvelege slágerzenére. Csakhogy az alapító médiatagozatosoktól rendkívülit vár a többi diák, minden kolléga, sok néző…! És van benne egy jelenetsor. A tavalyi, erdélyi osztálykiránduláson meglátogattuk Enel nagyszüleit, akik likőrrel kínáltak bennünket. Én is koccintottam a rokonság egészségükre, hangsúlyozva, hogy diákjaim most először – és az érettségi bankettig utoljára – látják alkoholt inni az osztályfőnöküket. Nos, a pillanat megörökítődött, és most az osztályfilm, kiemelve a szövegkörnyezetből, eldicsekszik közös poharazgatásunkkal. Várom a hétfőt, hogyan reagálnak.
2014. november 3., hétfő
(Újra az iskolában.) Sehogy nem reagálnak. Elmarad ugyan a magyarnyelv-óránk (helyette a tizenkettedikes osztályoknak tájékoztató a szalagavató lebonyolítási rendjéről), a harmadik-negyedik órában viszont szigorúan irodalmat tartok a modern drámáról. Persze előzetesen el kellett volna olvasniuk Brechttől A kurázsi mamát, Millertől Az ügynök halálát, Beckett-től A Godot-ra várvát: két diákot leszámítva senki nincs képben. Nehéz ám úgy beszélgetni valamiről, hogy a többségnek sejtelme sincs a témáról! Egyre rosszabb a kedvem.
(Hirtelen fölindulva.) A fakton kiderül, hogy legalább öten érettségiznének médiából: ez örömhír! Ám a szünetben, amíg kimegyek, Esbé vetíteni kezdi a 12.A-sok osztályfilmjét, amit – csekély honoráriumért – ő vágott meg, eská. Megnézem én is, és szégyenemben a föld alá süllyedek. Ez az átgondolt hat perc az A-soké? A miénk meg az átgondolatlan négy? Ehhez képest csak részletkérdés, hogy Esbé miért másoknak adta el a nálunk szerzett szaktudását… Hirtelen fölindulásból leteremtem őket, hazainduláskor nem kapcsolom be a telefonomat, otthon összeveszem a családdal, és megyek aludni, de álmatlanul forgolódom. Hosszú hánykolódást követően fölkelek, és azt kérdezem magamtól: mi mit ér meg?
2014. november 4., kedd
(Visszavonulva.) Délelőtt be se nézek hozzájuk (igaz, ők se keresnek engem). Mintha nem éreznének, nem értenének semmit. Amikor más ügyekben bekapcsolom a telefont, Bé próbál lelket önteni belém. Ám közben a tizedikeseket befogadja egy készülő darabjába egy fővárosi színház, szerveződik a nyári gyakorlatuk is, a kilencedikesek elkészülnek a maguk kitalálta klipjükkel, és szondázom, mit gondol igazgató, osztályfőnök, ha májusban – osztályközi együttműködésben – bemutatnának egy zenés színpadi művet. Lám, másoktól érkeznek a sikerélményeim, nem a sajátjainktól.
(Érkezik az iskolaújság!) Éppen, amikor hagynám el az épületet, állít meg a portás, hogy néhány perce szállította a nyomda az iskolaújságot! Tépem föl a csomagolást: gyönyörű! Annál is gyönyörűbb, amit vártam! Azonnal hívom Bét, aztán Kruppa Levit, a művészeti szerkesztőt: mint pályám elején, ugyanúgy örülök, amikor valóra válik egy álom. Keretes szerkezet volna?
2014. november 5., szerda
(Séta Bével.) Babakocsit tolva másfél órát sétálunk Bével, hogy kitárgyaljuk a gyerekeinket. Egyetértünk abban, hogy az osztályfilm leadhatatlan, az csak a kérdés, miként jelentsem be, hogy Háemet meg ne bántsam, aki, ugye, egyedüliként tett valamit az osztályért.
(Az utolsó próba.) Fél kettőkor kezdenénk, ketten hiányoznak: Béel, aki mostanság lelki beteg és kezelhetetlen, továbbá – indoklás nélkül – Esbé, az idegenbe szakadt vágó. A jelmezek hiányosak, de dolgozunk: igaz, sok időt pocsékolunk el csöndre intésekkel. És bár le-leállunk (képtelenek fegyelmezetten dolgozni): a mű színpadképes.
(Nagy beszélgetés a stúdióban.) Szöknének már, három órára nyúlt a próba, amikor bejelentem, hogy még fölmegyünk a stúdióba. Nem túl lelkesen, de jönnek. Amikor mind együtt vagyunk, megkérdezem, mi a bevonulási zene. Anarchia tör ki! Merthogy végső döntés nincs, ugranak a géphez, mutogatják egymásnak jobbnál jobb javaslataikat, pedig ma kellett volna leadni… Elhangzik olyan tipp is, hogy üssük be a keresőbe a „bevonulási zenék” címszót… Kb. háromnegyed óra múlva – mégse annyira sietős? – leállítom őket, hogy nem ilyen a demokrácia. Mindenesetre, ha majd rajtam keresik osztályunk bevonulási zenéjét, azt mondom, forduljanak közvetlenül a diákokhoz. De, jelentem ki, most bemutatom, milyen a diktatúra. És előbb megindokolom, miért, a végén kinyilatkoztatom: a mi, médiatagozatos osztályunknak nem lesz filmje! Csönd. Mára ennyi, jegyzem meg. Szedelődzködnek, toporognak, indulnak. Öt perc múlva Bé odasúgja, néhányan beszélnének velem. Odasündörög Eszbé, Géi és Téká, hogy ők vágnának egy új filmet. Mélyen a szemükbe nézek: negyvennyolc óra, bizony, rengeteg idő…! Csatlakozik hozzájuk Kúesz, Háem, végül Esbé, az idegenbe szakadt hazánkfia, és dolgozni kezdenek.
2014. november 6., csütörtök
(Fölfokozott idegállapotok.) Reggel már ülnek a stúdióban (elkérem őket az óráikról). Délelőttre megszervezték, hogy a fiúKábé szerzeményét fölénekeljék (tavaly, a tanév végi osztályműsoron adták elő avval a címmel, hogy Túlvagyunk a harmadikon) némileg módosított szöveggel („túlleszünk a negyediken”). Ezt választották bevonulási zenének! Csakhogy… a premier előtt két nappal meglehetősen földúlt idegállapotok uralkodnak el rajtuk, éneklés helyett egymásnak esnek, ki mit csinált (főképp: nem csinált) eddig. A vita kölcsönös vádaskodásokba, gyalázkodásokba torkoll, a legvégén csajok háborújába, egymás tépésébe, némi rugdosódásba: zeng a folyosó! Amire odaérek, Eszer elviharzott, Eszbé a stúdióban zokog, Eres az osztályteremben, a női mosdóban többen megtépázott sminkjüket, ruházatukat igazítják, Káem és Eszef a folyosón sziszeg egymásnak szögezett mutatóujjal, még a hidegvérű Esza is magából kikelve ordibál!
(Megszületik a bevonulási zene.) Valahogy összeterelem mindet, és bejelentem, a legközelebbi jelzőcsöngetésig van tizenhét percük, hogy egyetlen összpróba után fölénekeljék a dalt. És összeszedik magukat és fölénekelik.
(Megszületik az új osztályfilm.) Este nyolc után pedig hívnak a stúdióból, hogy kész a film! Kérdezik, hogyan kell elmenteni, aztán háromnegyed tízkor ímélt kapok. „Meg tudtuk csinálni. Holnap megnézzük!”
2014. november 7., péntek
(Hallgatunk és nézünk és hallgatnak.) Első utunk a stúdióba vezet. Meghallgatjuk a bevonulási zenét: mindenki fölszabadultan nevet, hogy ez jó! Megnézzük az új osztályfilmet: a végén tapsolnak. Óhatatlanul arra gondolok, még milyen bájos lehetett volna, ha szeptember óta farigcsálnák minden kockáját… De a lényeg: szégyent nem vallunk. Kifelé menet visszatartom az alkotókat, megköszönöm nekik, amit tettek (sőt a lányoknak puszit adok, a fiúkkal kezet fogok). Mintha megnyugodtak volna a kedélyek, persze a feszültségek levezetéséhez kellett az előző napi hiszti… És hogy kinyilvánítsam, első dolguk mégiscsak a tanulás, tartok egy irodalomórát az 1920-as évek magyar költészetéről.
(Délután még nyílt nap.) Hogy egyetlen perc megállás se legyen, nyílt nap az iskolában: jöhetnek szülők, leendő diákok ismerkedni velünk. Tele a stúdió, bemutatom a médiatagozatot, kedvcsinálónak levetítem a kilencedikesek klipjét.
2014. november 8., szombat
(A csúcsnap belülről és kívülről.) Mindenki kibékül mindenkivel, és szívet melengető produkciót nyújtanak. Ami persze... hatalmas közönségsiker!