12. A hét, ami magától múlik
2014. november 17., hétfő(Csönd.) Meglepő, de a mieink háza táján pillanatnyilag csönd uralkodik. Magyar nyelv és irodalom, médiafakt: letudjuk az órákat – a nyelvtörténeti villámröpdolgozatok között egy elégtelen sincs –, valahogy még egymással is békében elvagyunk.
(Bekövetkezik, aminek be kell következnie.) Már szeptemberben megjósoltam, hogy november közepére bekövetkezik, aminek előbb-utóbb be kell: amikor későn világosodik, korán sötétedik, a kettőt meg szürke ég olvasztja egybe, mindannyiunkra ólmosság települ. A kedélyünkön érződik: a diákok még az órákon is alig-alig fecserésznek.
(Törött lámpák.) A stúdióban próbálunk fölkapcsolni egy reflektort – négy izzó világítana benne –, de nem működik! Szétszedjük: mind a négy izzó törött. Maguktól meg, ugye, csak nem roppannak el… Elképzelem: egy diák, aki odabent csinál valamit – néhányuknál saját kulcscsomómat hagyom, amelyen a lakáskulcsaim mellett az iskolaiak is zörögnek –, talán bemegy vele más kíváncsiskodó is, és, gondolom, véletlenül fölfúj a léghuzat egy állványt. Talán hallatszik a csörömpölés is, hopp-hopp, gyorsan visszafújja az állványt a szél, majd kiódalog, aki kiódaloghat, kezében a kulcsaimmal. Három éve működik a stúdió, másodszor törik benne valami, egyébként soha el nem veszett semmi, soha tönkre nem ment: különös, de vigyáznak mindenre a kölykök! Most meg… Miért nem szól, aki szólhat? Fél? Nem szidnám meg, a kárt végképp nem fizettetném meg vele: inkább megdicsérném, hogy becsületes. Most szorongat némi hiányérzet.
(A tizedik a mélypont?) Tanári pályafutásom kezdetén kollégák hívták föl rá a figyelmemet, tapasztalom magam is: a gimnázium tizedik osztályában leül a hangulat. Megszokják a tizenöt-hat-hét évesek, hogy gimisek, a vége viszont beláthatatlanul messze: a tanulásban nem hajtanak, ellenben sokat engednek meg maguknak. Van most is tizedikes osztályom, tavaly minden együtt töltött perc öröm volt, az idén azonban… nyűglődünk. Hosszú, unalmas monológokra kényszerülök, hogy dolgozzanak, mert az eredmény, a siker nekik öröm… Néha magam is fölsóhajtok, amikor átmenetileg elköszönünk.
2014. november 18., kedd
(Beszélgetés Ereffel.) Reggel odasúgom neki, akar-e velem dumálni. Aha, biccent, aztán sokáig nem történik semmi. Délben, a nagyszünetben sündörög oda hozzám. Mint két bizalmas barát beszéljük ki az osztályt, többször összevonjuk a szemöldökünket, többször összenevetünk, a végén, ahogy megy kifelé, mintha a vállamra tenné a kezét.
2014. november 19., szerda
(Megint MéTanoda.) Mindenki jelen, aki nem, az igazoltan! Bemegyek az indulásra, aztán magukra hagyom őket. Néhányszor benézek: négyes-ötös bolyokban matekpéldákat oldanak meg. Este levél egy szülőtől. „Köszönöm a szülőtársak nevében is, hogy létrejött a MéTanoda. Remélem, a kezdeti nehézségek után mindenki rájön, hogy ez elsősorban értük van (és nem ellenük). Gondolom, nem csak én kaptam negatív kritikát…” Én is remélek, immár valószínűleg kitartok a végsőkig (ami még öt és fél hónap).
(A szerkesztőség összeül.) Varázslat: ülünk tizenketten, és tervezzük az iskolaújság téli számát. Sok kilencedikes, néhány tizedikes, tizenegyedikes, tizenkettedikes. Mint egy ősrégi szerkesztőség, olyan vagyunk. A címlapsztorink az elvált szülők gyermekeivel foglalkozik, az aktuális rovat tele eseménnyel, a művészeti rovat újdonsült vezetője mintha olvadozna a megtiszteltetéstől.
(Színház – más osztállyal.) Nem értem: furcsa érzés. Más osztályt vinni színházba? Ejnye! Hová tűntek a mieink? Kedvelek minden helyes kölyköt, akivel egy estén át együtt préselődöm a nyolcadik-kilencedik sorban, de mégis – ők idegenek!
2014. november 20., csütörtök
(Röpgyűlés a nagyszünetben.) Reggel Géinek szólok, hívja össze az osztályt a nagyszünetre. Bemegyek: csak a társaság felét találom. Mondják, elmaradt a tesi, így az utolsó óráról a tanárnő hazaengedte a lányokat. Akkor mi a helyzet osztályfőnökötök kérésével, miszerint beszéljünk a nagyszünetben? Hát…, bámul a semmibe mind az ártatlan, akikre, ugye, nem vonatkozik a bírálat, hiszen nem ők lógtak meg. Akkor hát nekem is szünet, mondom, pedig belenéztünk volna a szalagavatós fölvételekbe. Együtt.
(Mi jár a tanárok fejében?) Mielőtt hazafelé indulnék, benézek a tanáriba. Kolléga állít meg, hogy nem tud mit kezdeni egy diákommal. Hallgatom, figyelem: mondanám, hogy tulajdonképpen én sem. Elvarázsolt művészlélek, csak hiányzik belőle a megszállottság (amit mi, tanárok, szorgalomnak hívunk.) Jól csináljuk-e, amit csinálunk (vagy épp ellenkezőleg: nem csinálunk)? Az ajtóban másik tanár állít meg, hogy rosszul sikerült a gyerekeim dolgozata, minek következtében sűrűsödnek az egyébként is sűrű felhők a fejük fölött… Borulhatnék-e a vállára én is a magam összes aggodalmával? Aztán elfelé, a lépcsőfordulóban a harmadik kolléga végre nem az enyémekre panaszkodik, hanem kivételesen az övéire. Milyen jó: most én vigasztalok!
2014. november 21., péntek
(Reggel tanulógyűlés.) Szívemből beszél az igazgatóhelyettes: hogy háromhétnyi tanítási nap sincs már karácsonyig, a téli szünet végére két héttel már félévi bizonyítvány (ami persze csak értesítő), aztán még három és fél hónap, és nyakunkon az érettségi: mi lesz, jaj, mi lesz a nem tanulókkal? Fejüket lehajtva ülnek a díszteremben. Bezzeg, amikor az utolsó tíz percben önmagukban gyönyörködhetnek! Peregnek előttük a szalagavatós képek, nagy ám a taps… Megtapsolják-e magukat az érettségi után is?
(Előkészületek morgással, nevetéssel.) Rendezvényre készül az iskola: szombaton jótékonysági bál! Amikor a tanulógyűlés után egy tanár elkiáltja magát, hogy mindenki cipeljen le egy (!) széket egy (!) emelettel lejjebb, kiürítendő másnapra a leendő táncterem, a diákok többségének a segélykiáltás egyik fülén be, másikon ki. A kolléga meg… hát, hangosan kikel magából, nekem legalábbis fülembe jut a dörgedelem. Délután viszont kérem három kóválygó sráctól, segítsen nekem iskolaújságokat kötegelni. Jönnek, csinálják, nevetünk. Véletlenül éppen a reggel morgó tanár osztályából. Lehet, sok múlik az ofőn, mire nevelődnek a rábízott csemeték?
(Egy visszahozandó papír.) Kéri az iskolavezetőség, osszak szét kérdőívet a diákok közt, amit kitöltve, szülővel aláíratva hozzanak vissza, és meg nekik vissza mielőbb a gyűjteményt. A szétosztás tegnap eredményes volt, a visszahozás mára nem. Kijelölöm tehát Eszert, hogy hétfő reggel az első óra első percére szedje össze az összeset, és ha az osztályterembe lépve lábát töri, utolsó sóhajával még nyomja egy helyettes kezébe a pakkot, és ha a helyettesnek is fejére esne egy tégla, hát jelöltessék ki a helyettes helyettese. És Eszer kezébe nyomok egy gemkapcsot, hogy legyen mivel összefognia a papírokat.
(Beszélgetés Enellel.) Enel kéri, dumáljunk, csak úgy. Napokig egyeztetjük az időpontot, érzem én is, fontos pillanatokra készülünk mindketten. Végül belevág: hogy ő, aki magasra törő álmokat dédelget, szét van esve, semmi nem megy, semmi nem megy. Hogy most mi lesz. Mit tegyen? Megmondani persze én se tudom, de az, hogy idáig eljutottunk, az már valami. Este levelet küldök neki. „Nem tudom, látod-e a leveleidet... Szóval a déli beszélgetés folyománya. Az, hogy beszélgetni kezdtünk, szerintem az első, nagy lépés volt. Persze a többi se lesz könnyebb, de már csak föl kell venni az indulási sebességet...” Nem késik sokat a válasz. „Most szerintem is tényleg jó döntéseket kell hoznom, és kell a segítség ezekhez a dolgokhoz, mert elég gyereknek érzem még ehhez magam.”
(Ismeritek az érzést?) Hé, ti! Ti, ott, akik távol vagytok (vagy közel), akik olvassátok a Dájörit (vagy nem olvassátok), akiket vonz valami mélység (vagy éppenséggel taszít)! Ismeritek az érzést, amikor beborít az este, leoltjátok a villanyt, elindultok a sötét folyosón, ahol egy kolléga árnya imbolyog felétek, matatva keresi a kulcsát, hogy kinyissa az ajtót, amit éppen az imént csuktátok be magatok mögött?