13. Egy kívül szürke, belül tarka hét

2014. november 22-23., szombat-vasárnap
(Szombaton bálban, vasárnap bálon kívül.) Fél órával kapunyitás előtt érkezem az iskolai jótékonysági bálra: körülnézek, főként, hogy az iskolaújságok terjesztése körül minden rendben-e. Beszélgetek szülőkkel, kollégákkal, sőt diákokkal: hatan-nyolcan dolgoznak a mieink közül (néhányan a tánc- vagy a ruhabemutatón, néhányan forgatnak, néhányan a vacsora körül segédkeznek). Zsúfolt napok ígérkeznek, aludni kell, tehát elérem a 23.50-es villamost. Vasárnap egész nap a gép előtt: dolgozatok, óravázlatok.

2014. november 24., hétfő
(Kitérő nyelvről és irodalomról.) Öt éve tanítok: már nem gondolom, hogy elméleteket kéne lenyomnom a diákjaim torkán, hiába írják elő elméleti emberek: a magyar nyelvről például kifejezetten az a kényszerképzetem, hogy a gyakorlat eszköze! Tényleg érdemes bemagoltatni a szófajtant? Vagy helyette inkább érdemes gyakoroltatni, hogyan tudja legsokoldalúbban bemutatni magát egy fiatal ember egy kommunikációs kapcsolatban? Tényleg annyira fontos az ’ly’, amennyire én gondolom, hogy ugyanis nemzeti kincs? Vagy múzeumba vele…? És ha azt vélem, matematikából elég az élethez – leszámítva a szakembereket – a négy alapművelet (plusz legföljebb a százalékszámítás), tényleg kell-e Petőfin, Adyn, József Attilán kívül Iksszel és Ipszilonnal kínozni leendő mérnököket?
(Ha szeretném Illyést…) Elmondom a saját élményeimet, hozzáfűzöm, amit illik Illyés Gyuláról tudni, aztán strófánként váltva, együtt elolvassuk-fölolvassuk az Egy mondat a zsarnokságrólt. Az első körben még vihorásznak, a másodikban valamire ráéreznek. Ilyen pillanatokban akár megszeretni is képes volnék Illyést.
(Esza visszamosolyog.) Az óra végén, kifelé menet, odasúgom Eszának, hogy a tanár néha úgy tesz, mintha egy egész osztályhoz beszélne, de szíve mélyén csak két-három diákjának szánja a szavait; azoknak, akikről tudja, hogy meghallják. Esza visszamosolyog: tudom, tanár úr, tudom, bólogat.
(Azért a fakt az igazi!) Ha szigorúan a szakmaiságot nézzük: a fakt az igazi! Tulajdonképpen olyan iskola kéne, ahol az alapok – ld. a Kitérő nyelvről és irodalomról c. bejegyzést föntebb – valóban mindenkiéi, de ez egy tanévben csak kb. egynegyed idő, a maradék háromnegyednek egy gimnáziumban fakultációnak, azaz szabadon választottnak kéne lennie! Illetve hát nem arra való az általános iskola, hogy letegye az általános alapokat? A középiskola meg – benne a gimnázium – szakirányokat ajánljon, amelyeket aztán a felsőoktatás tovább mélyít? A hétfői faktok másfél órái végre olyan közegben telnek, amelyben azt a nyolc-tíz diákot, aki beül, valóban az érdekli, amiért jön!

2014. november 25., kedd
(Másokra figyelve.) Ezekben a napokban jutogat idő arra is, hogy másokra figyeljek. A mieink most elvannak, egyikük-másikuk talán tanul is… De a tizenegyedikes osztályt, amelyben még magyart tanítok, most meghajtom, ráadásul Vörösmarty és Petőfi között találok időt, hogy mutassak nekik példát arra, hogyan tesz-vesz egy magyar ajkú irodalombarát, a tizedikes médiatagozatosokkal végre le-leülök dumálni a bemutatandó projektjeikről, és a kilencedikes médiásokkal is kezdjük előkészíteni az új filmjüket…

2014. november 26., szerda
(Könnyű, déli séta.) Rengeteg a megbeszélendő: randi Bével – és fiával – az Erzsébet híd budai hídfőjénél. Mivel a Móricz Zsigmond körtérre tartanak, kutyagolunk másfél órát. Rengeteg a téma: szalagavató, iskolaújság, osztálykarácsony… Nem tudom, maradunk-e bármiben, de jó beszélgetni (utólag is bocs, ha sokat beszélek).
(Nem is olyan elviselhetetlen a MéTanoda…) Öt hiányzó egész nap, négy kikérős, egy lógós. Lefényképezem őket, aztán este képet küldök a szülőknek. „Csend, élet, csendélet. Életkép a mai MéTanodából. Balról jobbra: Eszer jobb füle, a fiúKábé teljes háta, Téká jobb profilja és bal felkarja, Kúesz bal keze, arcéle és copfja, Erjé pirosas függöny előtti fekete hajfürtjei, Zévé szőke tincsei, Enel frizurája, bal füle, sálja és pulcsija, Idé bal szeme, Káem feje búbja, sok-sok Béel, Háem összes loknija, Esza kibontott hajjal, a lányKábé föltűzöttel. Tizenhárman voltak, egész nap hiányzott Gyéi, Gyédé, Eref, Eszbé és Eszef. Szülői kikérővel távol Emcsé (matekon), Eres (családi ügyben), Esbé és Eská (nyelvtanon). Csak szegény Bébének kellett igazolatlan órát adnom, mert tíz perccel a vége előtt futott be a – pardon – vécéről (ő mondta), de vigasztalt, hogy ne keseredjem el, mert igazolatlan órát adtam, neki nem esik rosszul.”

2014. november 27., csütörtök
(Ketten Szegeden.) Délelőtt ememes érkezik. Erjé és Zévé küld szelfit, ahogy a szegedi egyetem előtt állnak, mögöttük József Attila szobra. Mindketten Szegeden tanulnának tovább, hát nyílt napra utaztak, és közben az eszükbe jutok. Jólesik (és még annál is jobban).
(Újra közös reggeli?) Hogy a jövő héten jó lenne egyszer megint közösen reggelizni, vetődik föl. Kúesz szervezné, talán segítene Gyéi, talán Idé is. Ha máshogy nem, hát bevásárolnak, és az osztályteremben piknikezünk! Én ugyan a kisujjamat se mozdítom az ügy érdekében, jelentem ki, de ahova hívnak, oda éhesen megyek!
(Odalépni Eszbéhez.) Ül Eszbé a helyén, láthatóan letört. Hozzá lépek, kérdezek valami semlegest, aztán, mintegy mellékesen, azt is, mi a baj. Mondja, lelki. Kérdem, hogy megoldható-e. Halvány mosoly a szája szögletében, hogy igen. Akkor bólintok, amikor éppen megszólal a jelzőcsöngetés.
(Bejön Eref és Esza.) Bekopognak a szobám ajtaján némi adminisztráció dolgában, behívom őket. Eref csacsog, szóba hoz egy lányt, kibeszéljük, Esza mosolyog. Nem tudom, hogy van ez: a szalagavató óta kifejezetten bensőséges a légkör.
(Máshol a szerelemről.) Éppen Petőfinél tartunk a tizenegyedikesekkel, elemeznénk a Szabadság, szerelem!-t, ám az óra főleg avval telik, hogy próbáljuk a két fogalmat fölfejteni. A fele osztályt érdekli, a felét nem, egy diáklány mindenesetre kicsöngetés után odajön hozzám, és megkérdi, létezik-e szerintem olyan szerelem, amely nem múlik. Állok egy osztályteremben, előttem lányarcok hömpölyögnek, aztán kimondom: igen. Nem kötelező, de létezik.

2014. november 28., péntek
(Ki, mit és merre?) Reggel, az ofőn végigkérdezem őket, ki miből érettségizne, hová jelentkezne. Az érettségi tárgyaikat már tudják, kevés kivétellel az irányokat is, konkrétan.
(József Attila, Kex, irodalomóra.) József Attilát kezdjük irodalomból: kötelező érettségi tétel. Föladom memoriternek a Tiszta szívvel tizenhat sorát, kérdik, mikorra kell megtanulni, mondom, hétfőre! Könnyű, meg is zenésítették, mire Háem, hogy hopp, neki itt is a telóján...! Ülünk az osztályteremben, és beterít bennünket Baksa Sós lassan félévszázados hangja… Meghallgatjuk még a Családot is, csak úgy. Megírom Háem apjának, milyen jó nevelést kap a gyerek; postafordultával válaszol. „Ez még hagyján! Másik gyermekem negyedikes nebulóként a Tiszta szívvelt szavalta a katolikus iskolák versmondó versenyén. A zsűri nehezen ocsúdott fel...”
(Tömeg a stúdióban.) Délután a tizedikesek projektbemutatója harminc-negyven néző előtt. Tanárkollégák ugyan alig-alig érdeklődnek, de szülők és diákok más osztályokból igen. Nyolc produkció, végül vastaps.
(Karácsony közeleg.) Hirtelen megcsap bennünket, hogy karácsony közeleg… Már advent! Alkonyat után még odabent a fél osztály: egyre többször hangzik el, hogy ezt is utoljára együtt, azt is utoljára együtt… Leoltjuk a lámpát, meggyújtjuk az első gyertyát, kicsit elrévedünk. Hazainduláskor Kúesz odasúgja: először érintette meg valami.