14. A hét, amikor kihozzák az emberből az állatot
2014. november 29-30., szombat-vasárnap(Minden gondolat körülöttük forog.) Próbálok nem gondolni rájuk, de lehetetlen. Délelőtt a fiammal bóklászom, az iskolájáról mesél (most tizedikes); miközben hallgatom, óhatatlanul is az enyémmel mérem össze az övét. Délután vendégek jönnek, kérdezik, hogy élek: naná, hogy az ember a diákjairól mond egy-két sztorit. Másnap kimegyek bóklászni a temetőbe, lélek nem jár arrafelé; hát kivel futok össze? Persze, hogy az igazgatómmal!
2014. december 1., hétfő
(Csupa-csupa lélek.) Minden félévben tartunk lelki napot, abból az ésszerű (észszerű?) megfontolásból, hogy lelki higiénére ugyanúgy szükség van, mint testire. Már a pályaudvari találkozáskor gyanút kéne fognom: az egyik értesít, hogy váratlanul lebetegedett, a másik hív, hogy lerobbant a busza, a harmadik elfelejtette, és véletlenül iskolába ment, a negyedik eltévedt… Mindenesetre saját zsebből megveszem a jegyeiket (már a vonaton derül ki, hogy kettővel többet, sebaj, megtérülő beruházás).
(Bemutatkozás, miosztályunk módra.) Egy osztálytársunkékat látogatjuk meg: a vendéglátók kérik, mutatkozzunk be egyesével néhány szóban. Gyédé avval hárít, hogy kezdhetne-e inkább valaki más… Elsüllyedek szégyenemben, Aztán az én tizenkettedikes laklijaim hebegnek-habognak, és miközben egyre elkeseredettebben hallgatom őket, arra gondolok: ők fognak öt hónap múlva érettségizni…?
(Ha már Monor…) Ha már Monoron járunk, javaslom, sétáljunk tíz percet. Éppen József Attiláról tanulunk ugyanis, nos, a költő kölyökkorában itt volt lelenc, nézzük meg, hol. Minek, kérdik. Meg: messze van? És: mikor indul vissza a vonat? Azért elgyalogolunk, tényleg nem több tíz percnél, futó pillantást vetnek az emléktáblára, aztán a jól ismert, unott toporgás. Az állomáson azonnal megszállják a várótermi padokat: fáradtak.
(Vonatút a Nyugatiba.) Elvannak magukban meg a telefonjaikkal: egyedül bámulok ki az ablakon. Valaha mit nem adtam volna egy olyan tanárért, akivel végigdumálhatok egy Monor–Budapest-viszonylatot… Mielőtt a vonatunk befut, szólok nekik, hogy mindjárt megérkezünk. Fölveszik a kabátjaikat, lecsődülnek, vissza se intenek.
2014. december 2., kedd
(Helyettesítek.) A harmadik órában elmarad a töri, kérdezi az igazgató, bemegyek-e helyettesíteni a sajátjaimhoz, úgyis lyukasórám van. Persze! Van nyolc hiányzó, beszélek a bent melegedőknek maradék öt közös hónapunkról, a tegnap fölgyülemlett magánbánataimról. A végén Eref jön oda: mennyire szomorú, hogy ilyen lelketlen az osztály. Még én vigasztalom, hogy előfordult már hasonló a közoktatás világtörténetében.
(Az elvált szülők gyermekeiről.) A kilencedikesek! Kerekasztal-beszélgetést hoznak össze kora délutánra az iskolaújság címlapsztorija érdekében: téma az elvált szülők gyermekei. Bevilágították a termet, van operatőrük, mikrofonosuk; három tanárral beszélgetnek. A mieink miért nem voltak képesek sose ilyesmire?
(Benézek az osztálytermünkbe.) Végzek; már kabátban benézek az osztálytermünkbe. Rutinellenőrzés: három és fél éve kérem, hagyjanak maguk után rendet. Leveszem a kabátomat, fölrakom utánuk a padokra a székeiket, hogy ne a harminc kilós takarító néni emelgesse, összeszedem a nagyja szemetet, fölveszem a kabátomat, megyek.
2014. december 3., szerda
(Kitör a gyalázat.) A MéTanoda negyedik foglalkozása. A legelején neveket húzunk, ki kit ajándékoz meg az osztálykarácsonyon, aztán szólok, kezdhetnek matekozni. Egyen-ketten elmélyednek a faktoriális számításban, a többség fecserészik, elvan. Bent ülök velük, éppen a hiányzásokat összesítem (az is egyfajta matek). Fél óra alatt megcsinálnak egy példát, az volt a házi feladat; na, akkor készen is vannak. Mondom, most kéne egy hasonló példát megoldani, az lenne az igazi gyakorlás. Á, minek…? Néhányan elkérezkednek ebédelni, megint unott pofavágások, megint ócska alkuk… Érzem, befuccsol minden kezdeményezésem, döghalál az egész. Nagy levegőt veszek: tudjátok mit? Hagyjuk abba az egész MéTanodát, semmi értelme! Én alapítottam, én zárom be, ennyi! Rezzenéstelen arccal tudomásul veszik, perceken belül elhagyják a termet, az épületet, megint rakhatok rendet utánuk.
(Igazolt és igazolatlan hiányzások, késések…) Odahaza fejezem be az igazolt és igazolatlan hiányzások összesítését. Iszonyú számok jönnek ki, engem is megdöbbent: ha betartanánk a jogszabályokat, kapásból meg kéne szüntetni négy diák tanulói jogviszonyát! Elküldöm Bének, mit szól. Visszaír: „Küldd ki, aztán meglátjuk mi lesz. Úgyse lesz semmi...” Alszom rá egyet, mit tegyek.
2014. december 4., csütörtök
(Reggel levél, délben élőszó.) Reggel levelet fogalmazok a szülőknek. „Két súlyos információ. 1. Összesítettem a szeptemberi-októberi-novemberi igazolt és igazolatlan hiányzásokat, késéseket a naplóbeli, tanári bejegyzések alapján. Mellékelten küldöm a táblázatot. Kifüggesztem az osztály faliújságjára, a számokról tájékoztatom a gimnázium igazgatóját. Kérem, vonják le a szükséges következtetéseket. 2. 2014. december 3-i hatállyal a MéTanodát megszüntettem. Négy alkalom után elegem lett a pofavágásokból, a megjegyzésekből, az alkudozásokból, a semmittevésekből, a lógásokból. Sajnálom mindazokat, akik megértették, hogy értük tettem, amit tenni próbáltam, és köszönöm mindazoknak, akik együtt éreznek velem, amikor a szabad időmet a jövőben nem avval kívánom tölteni, hogy olyan helyzeteket teremtsek magamnak, amelyektől mélységes szomorúság tölt el.” Délben rendkívüli osztályfőnökin élőszóban ugyanez az osztálynak.
(Közjáték: doboz csoki, kísérőlevéllel.) Reggel, ahogy benyitok a nagytanáriba, doboz csokit találok az asztalomon, kísérőlevéllel. „Köszönettel tanár úr tegnapi jóságáért.” Aláírás nincs. Rejtély… Fölviszem a déli bejelentésekre a mieinkhez, titkon reménykedve, ők találták ki ezt a titokzatos bocsánatkérésfélét. Kérdem, ők voltak-e: értetlenkedve néznek vissza.
(Reakciók a reggeli levélre.) Délelőtt az első szülői reakció a reggeli levelemre. „Mélységesen sajnáljuk, hogy így alakult, és együtt érzünk önnel. Őszinte nagyrabecsüléssel és köszönettel, Háem szülei.” Egy órával szóbeli bejelentésem után esemes egy otthon lábadozó diáktól. „Hallottam, tanár úr, mi történt. Ne keseregjen, nem a maga hibája! Így is „mindennél” többet tett. Lesz majd ezer más dolog, jobb dolgok, biztos vagyok benne. És tudja, ahogy a mondás is szól, nem hajlik a bodzavessző, ha nem akar hajlani. Talán most, hogy kicsit magukra lesznek utalva, rájönnek, miről szól ez az egész. Őszinte részvéttel sajnálom, Eres.” Aznap este újabb szülő. „Értettük. Üdv, Béelék.” Éjszaka még újabb. „Idé betegsége arcüreggyulladással súlyosbodott, hétfőn megy vissza az orvoshoz. Reméljük, hogy kedden mehet az iskolába, viszi az igazolásokat is.” Még másnap reggel is érkezik reakció. „Igazából nem tudom, hogy mit kezdjek a fafejű, makacs, öntörvényű gyerekem hiányzásaival. Ha minden hiányzását igazolom (ahogy ezt sokan megteszik), akkor ő azt gondolja, hogy ezt így simán lehet csinálni, ha viszont nem adok mindenről igazolást, akkor ilyen kellemetlen helyzetbe kerülök miatta. Mitévő legyek? Mindenesetre úgy tűnik, most egy kicsit megijedt, és ez nem is baj. Hátha végre konstatálja, hogy az életben nem csak olyan dolgokat csinálunk, amihez kedvünk van.” Keres telefonon is egy anyuka, de mert tanítási időben kikapcsolódom, nem talál. Többé nem hív.
2014. december 5., péntek
(Levél négy szülőnek.) Reggel megírom, délben megmutatom a levelet az igazgatónak, terveim szerint hétfőn postázom. „Tisztelt Szülő! Tájékoztatjuk, hogy gyermekének a 2014/2015-ös tanév első három hónapjában ennyi óra igazolt hiányzás, annyi perc késés mellett emennyi óra igazolatlan hiányzása gyűlt össze. A hatályos jogszabályok értelmében megszűnik a nagykorú tanuló tanulói jogviszonya, ha az iskola kötelező foglalkozásairól 10 kötelező tanóránál igazolatlanul többet mulaszt. A tizennyolcadik életévét be nem töltött, tanköteles gyermek esetében a közoktatási intézmény igazgatójának jelzése alapján az illetékes települési önkormányzat gyámhatóságként eljárva a tizedik kötelező tanórai foglalkozás igazolatlan elmulasztása után felhívja az iskoláztatási támogatás jogosultját a jogkövetkezményekre, elrendeli a gyermek védelembe vételét, továbbá az iskoláztatási támogatás folyósításának felfüggesztését. Tájékoztatjuk továbbá, hogy a hatályos jogszabály egy tanévben egy diáknak összesen 250 óra igazolt és igazolatlan (ez utóbbiból legfeljebb 10) óra hiányzást enged meg, amely egy tanítási tárgyból nem haladhatja meg a tanítási órák 30 százalékát. Miként iskolánk – önök által is elfogadott – házirendje is kimondja, ilyen esetben a diák a tanítási év végén nem minősíthető, kivéve, ha a nevelőtestület engedélyezi, hogy osztályozóvizsgát tegyen. Ha a tanuló teljesítménye a tanítási év végén nem minősíthető, tanulmányait évfolyamismétléssel folytathatja. Üdvözlettel, igazgató, osztályfőnök.”
(Érkezik a Mikulás!) Ahogy beérek, a lépcsőn összefutok Géivel, aki kikap a zsebéből egy szaloncukrot (egész nap osztogatnak ilyet az egész suliban), és felém nyújtva azt rikkantja, hogy itt járt a Mikulás! Vajon a mi osztályunknak eszébe jut, hogy ha az ofő haragszik, az osztálymikulás hozzon neki békítésként egy csokimikulást?
(Valami egyáltalán eljut a diákjaim tudatáig?) Káem megkeres, és szülői igazolást nyom a kezembe öt óráról. Jön Eszer, azt rebegi, ő nem akarja, hogy ilyen legyen a viszony néhány sunyító diák miatt, akiket a többség nem mer lehurrogni… (Az igazolatlan óráit nem említi.) Más nem jön. (Az osztálymikulás se.)
(Pillantás a naplóba.) Elmondhatja ilyennek-olyannak bárki a matektanárt, mindegy, a lényeg, hogy pillanatnyilag az osztályból kilencen állnak bukásra matekból, hárman angolból is, olaszból és tesiből egyen-egyen. És egy tanár saját tárgyából még nem lábjegyzetelte az érintetteket, csak nekem szólt, hogy majd beírja, mert volna kit.
(Hazafelé.) Tévedtem? Tévedtem mindabban, amiben – amióta az eszemet tudom – hiszek? Amiben három és fél éve – amióta osztályfőnök vagyok – rendíthetetlenül hiszek, amiben hinni fogok mindörökké, mert ha elvesztem a hitem, mindent elveszítek? Hogy hiszek a megtestesülő szeretetben, hiszek a jóság mindenhatóságában? Egy pillanatra megállok a Sz. utca sötétjében, körülnézek: túl nagy szabadságot adtam nekik, túlságosan egyenlőnek tekintettem őket, túlságosan bíztam a testvériségükben, ám ők ilyen lehetőségekkel csak visszaélni tudnak? Túl komolyan gondolom a demokráciát, amivel ők nem tudnak élni? Innen, Sz. utcai járdák, merre kanyarognak utak hazafelé?