15. A múlt eltörlésének hete
2014. december 6., szombat(Szombat délutáni levél.) „Kedves tanár úr! Szeretném, ha tudná, hogy vannak az osztályból emberek, akik szeretik és tisztelik önt, még ha nem is érzi ezt. Szeretnénk, hogy érezze azt, hogy szeretjük és tiszteljük annyira, hogy változtassunk a hozzáállásunkon, viselkedésünkön stb. Sosem szabad feladni, még akkor sem, ha sokadjára sem megy, küzdeni kell! Szeretném, ha tudná, hogy rám számíthat, és minden erőmmel azon leszek, hogy ezt mind bebizonyítsam, még ha egyedül is vagyok, aki így gondolja. Eszer.”
2014. december 7., vasárnap
(Vasárnapi esti, el nem küldött levél.) November végéhez közeledve kértem a szülőket, hogy az osztály karácsonyi ajándékához küldjenek tíz sort – saját gyerekükről. Egy hete járt le a határidő, tizennégy válasz érkezett (a huszonháromból). Meg ma este még egy, avval együtt tizenöt. Könyörögjek nyolc szülőnek, hogy szánjon egy órát a gyerekére? Tíz nap múlva osztálykarácsony…
2014. december 8., hétfő
(Memoriter a dupla irodalmon.) Mára kellett megtanulni József Attila Eszméletét. Kilencvenhat sor. Kaptak rá másfél hetet, és tudják, hogy érettségi tétel. Egyenként szólítom húsz, bent tartózkodó tizenkettedikesemet: tizenkét egyest osztok ki, egyes-egyedül a szombati levélíró, Eszer tudja ötösre.
(Hétfő déli, elektronikus levelek.) Miután az igazolatlan órák ügyében hétfőn négy lakcímre postázódtak az ajánlott levelek, most, lyukasórában, gondviselőknek írom a kötelező figyelmeztető ímélt. „Tisztelt Szülő! Tájékoztatom, hogy gimnáziumunk illetékes osztályának osztálynaplója szerint gyermeke a 1014/2015-ös tanév első három hónapjában nyújtott teljesítménye alapján bukásra áll…” És sorolok nevenként egy-két-három tantárgyat. Huszonháromból – tizenötnek. Darabjaimra hullok.
(Káel árnyéka borul rám.) Most hallom Káelről, aki három évig járt az osztályunkba, aztán tizenegyedik végén megbukott, aztán nem jött el az osztályozóvizsgára, de szeptemberben, ugyan egy évfolyammal lejjebb, mégis a mi sulinkban kezdett, hogy hiányzott, hiányzott, aztán távozott az iskolából. Annyit se mondott nekem, bikkmakk.
(Fogadóóra négytől hétig.) A mi osztályunkból egyetlenegy szülő jön fogadóórára, de máshonnét kopogtatnak az ajtón, folyamatosan. Előtte Bével, akivel kielemeztük a háborús helyzetet, kitakarítjuk az osztályt, hogy fogadóórán fogadóképes legyen. Alatta meg? Az iskolai könyvtáros mossa föl a stúdiót, mert pénteken, a nyílt napon egymást – de főleg a balettszőnyeget – taposták a szülők, és azóta úgy maradt… (Diák egy se érzékeli, hogy elkelne a segítség.)
2014. december 9., kedd
(Ha kedd harmadik óra, akkor helyettesítek.) Megint nálunk helyettesítek. Mitől volnának vidámak ezek az órák? Ha nem mondanám el, micsoda disznóólat hagytak tegnap maguk után, holott tudták, hogy fogadóóra következik? Ha nem tájékoztatnám őket, hányan állnak bukásra? Meg aztán jegyet is kell termelni! Az utóbbi három hét minden nyelvtanórája elmaradt (mindig becsúszott valami iskolai kötelező program a hétfői első órákra): élek a lehetőséggel, és szódolgozatot diktálok. Ötöstől egyesig születik mindenféle jegy.
(A kilencedikesek forgatni indulnak.) Onnan gyűjt sikerélményt a tanár, ahonnét tud. (Csak tiszta forrásból.) Jönnek a kilencedikesek, mondják, hogy a pénteki fölvételeik – ők találták ki, ők dolgoznak rajta – rejtélyes körülmények között törlődtek, újra kell forgatniuk mindent, elkérnék a statívot, kamerát hoztak…
(Eszbé, Gyéi: ketten önmaguk képviseletében.) Amint fölbukkannak, azt remélem, a többiek küldték követségbe őket, de aztán mondják, hogy önkéntes elhatározás. (Persze így is jó.) Hogy beszéljünk, mert a légkör egyre elviselhetetlenebb. A tanár élete csupa-csupa beosztás: másnap délután négykor van a legközelebbi szabad időpontom.
(Tizedikesek Athénban és az űrben!) Este a tizedikesek dolgában kapok telefont: hogy abban a színházkísérletben, amelyben – Az ember tragédiája athéni színe erejéig – szerepet ajánlottak, vállalnánk-e még egy színt, az űrt… Naná! (Jelentem ki előre a gyerekek nevében. Tudom, örülni fognak.)
2014. december 10., szerda
(Esza és Eszef önkéntes követségben…) Muszáj konzultálnom Bével, lődörgünk az utcán, de közbecsöng a telefonja. Eszef hívja – rajta kívül eddig soha senki nem fordult hozzá ezekben a vérzivataros napokban –, hogy a helyzet egyre lehetetlenebb… Éppen beülnénk egy gyorsétterembe, jöjjenek oda. Jönnek: kapcsolat vétetik föl. Ugyan sietnem kell a suliba vissza (gőzerővel folynak az iskolaújság téli számának előkészületei), de hárman – egy tanár, két diák – maradnak: valamit csak kiforralnak.
(Délután, hatszemközt.) Végzünk a szerkesztőségi megbeszéléssel; már vár Eszbé és Géi. Másfél órán át soroljuk a sérelmeinket. De a helyzet egyértelmű: vér, veríték és könnyek az elkövetkezendő négy és fél hónapban. Mintha megegyeznénk.
(Bé tudja.) Vinnie kellett volna haza három és fél hónapos fiát, mégis megvár. Tudja, hogy szükségem van rá. És tudom, neki is szüksége van ránk: a sulit, az osztályt, az elmúlt három évet, ezt az egészet nem lehet félbehagyni! Ha így megy tovább, újból huszonnégyen leszünk, megint két osztályfőnökkel: a végén még a kicsi János (Bé fia) lesz az osztály huszonnegyedik diákja.
2014. december 11., csütörtök
(Mintha minden ugyanúgy volna.) Találkozgatunk a folyosókon, köszönünk egymásnak, órákra megyünk. Az új könyvtároshoz járnak be, neki panaszkodnak… Elfelé benézek a terembe, néhányan még lézengenek arra. Rend van, látom! Ennek ellenére Gyédé, ahogy megpillant, azt rebegi, épp teszi föl a maradék székeket...
(A tizedikesek üdvrivalganak.) A nap végén mondom nekik, kaphatnánk még egy színt. Nahát, ezek a kölykök örülnek! Hogy hívjuk föl azonnal a főrendezőt, hangosítsam ki a telefonomat… Pillanatnyilag ugyan nem kapcsolható, de a fantáziájuk máris beindul, hogyan lehetne Athénból (Tragédia, 5. szín) az űrbe (Tragédia, 13. szín) jutni…
2014. december 12., péntek
(Három óra a mieinkkel.) Második otthonomban, a 804-es teremben. Az első óra magyar nyelv, új anyag, aztán röpdolgozat (egy ötös, hat négyes, négy hármas, négy kettes, egy egyes – plusz/mínusz hat hiányzó). A második óra irodalom: bejelentem, hogy csak hétfőn kérdezem az Eszméletet (hatalmas kő gördül a parkettára), a továbbiakban József Attila Ódájával foglalkozunk. A Dunánált házi feladatnak adom föl. A harmadik órát osztályfőnökinek nyilvánítom, és elmondom életem nagy monológját, becsületszavamat adva, hogy utoljára hallanak tőlem hosszú és unalmas szociálpszichológiai fejtegetéseket. Negyven percig beszélek (rövidebben képtelenség összefoglalni azt a rengeteget, amit immár halaszthatatlan), elmondom, hogy nincs múlt, csak jelen és jövő; az én szememben kik ők, az én tükrömben kicsoda vagyok én; elmondom, hogy négy feladatuk van: munkafegyelem, munkateljesítmény, munkakörülmények megteremtése – és magunknak öt öröm. A karácsony hat nap múlva; az UtolShow (osztályműsor-sorozatunk negyedik, záró felvonása) március elején; a ballagás április 30-án; az, hogy május végén együtt lássuk a tengert; legeslegvégül június 26-án a búcsúbankett. Nem kérdezem, ki szólna hozzá, kiteszem a pontot az utolsó mondat végére, elköszönök, kimegyek.
(A tizenegyedikesek köszönetet mondanak!) Azt találom ki, ne üljünk az osztályteremben, ne elemezzük Arany János verseit: vegyünk kabátot, metrózzunk el az Üllői út tizenötig, ahol Arany valaha lakott, sétáljunk el a Múzeumkertben Arany szobra előtt, és metrózzunk vissza a suliba. Hát nem negyvenöt perc, hanem hatvan, de a tizenegyedikes laklik megköszönik a rendhagyó irodalomórát!
2014. december 13., szombat
(Készülőben a karácsonyi ajándékok…) Már csak három jellemzés hiányzik a huszonháromból… Bé beszélt a szülőkkel, ígérik, hogy órákon belül küldik. Csodákat művelnek, még ha nem is sejtik.
(A keretes szerkezet kedvéért újabb szombat délutáni levél.) Egy vers érkezik, utána lábjegyzet.
„Lelkünk szárnyal a messziségben,
Szeli a habokat.
Lelkünk szabad a rettegésben,
Szereti a rabokat.
Szívünk dalol a nyugalomban,
Repül a Földön.
Szívünk lázad a hatalomban,
Az életünk börtön.
Testünk remeg a hadjáratban,
Harcol a vészben.
Testünk csoda a varázslatban,
Elférünk egy kézben.
Megmagyaráznám, hogy ezt most miért küldöm, de én sem tudom. Azt hiszem, megértettem a Tanár Urat. Köszönöm az őszinte irodalomórát. De tényleg! Kúesz voltam.”