16. A megbocsátás hete
2014. december 14., vasárnap(Huszonháromból a huszonharmadik.) Kora délután végre megérkezik huszonháromból a huszonharmadik: az utolsó szülői jellemzés a könyvhöz. Indulhat a levelezés Bével, hogy három nap alatt elkészüljön a karácsonyi ajándék huszonhárom arcképpel, huszonhárom szöveggel. Átolvasom, átjavítom a passzusokat, előszót írok: Bé tördel, nyomtat, csak most odahaza. Nem úgy, mint az eddigi három közös karácsonyunkon, amikor együtt készítgettük a suliban a gyerekek ajándékait…
2014. december 15., hétfő
(Két hiányzó, egy késő.) Az elmúlt napokban valami történt! Hétfő reggel mindössze két hiányzó (mindkettő beteg), egyetlen elkéső… Magyar nyelv éhgyomorra, de mivel elegendő jegyük van, nincs röpdolgozat, ellenben – az elmaradt órákat pótlandó – két tételt is elhadarok, hogy mielőbb a húsz leendő végére érjünk, és kezdhessünk gyakorolni az érettségire.
(Eszmélet fogászatra menet.) A dupla irodalmon ma újra kikérdezem József Attila Eszméletét! Az egyetlen akadály, hogy éppen fogászatra megyünk. Sebaj, amíg gyalogolunk a rendelőig, amíg várakozunk, egyenként szólítom magamhoz a delikvenseket, és utcán, váróteremben szavalják, szavalják, hogy nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret… Merthogy többnyire tanultak! (Leszámítva azt a hatot, aki most sem, de ez már csak a fele a múlt heti nullát tanulóknak…) És kiderül: képesek ám bemagolni kilencvenhat verssort, ha összeszedik magukat! Ó, ha három és fél éven át diktálták volna maguknak ezt a tempót…
(Eszer idegileg kivan.) Egy hete egyetlen tanuló tudta ötösre a verset: Eszer. Ígéretemhez híven mindenkit újra szólítok. Amikor ő következne, közli, hogy ő már egy hete fölmondta. Mondom, szóltam, hogy egy hét múlva újra kérdezem! Mondja, ő most nagyon kivan idegileg. Ha ez a probléma, mondom, akkor gyere! (Az osztálytól néhány perc türelmet kérek.) Lemegyünk az irodába, hívom édesanyját, csak – legnagyobb sajnálatunkra – nem veszi föl a telefont. Pedig kérni akartam, jöjjön a lányáért, aki kivan idegileg. Kérdezem az iskolatitkárt, van-e bent iskolaorvos vagy védőnő. Sajnos ma senki. De ő speciel tud segíteni idegileg kilevő diákokon, mondja az iskolatitkár, ilyen esetekben nyugtatót ad. Eszer nem kér. Megyünk vissza, azt mondja, mostantól legyünk egymás számára idegenek. Részemről rendben, mondom, de akkor hogyan akarsz nálam, idegennél érettségizni, elvégre én vagyok az osztályfőnököd meg a magyartanárod. A problémán láthatólag elgondolkozik. A terembe érünk, beírom az egyesét, és folytatom az órát.
(A bukásra álló diák 1.) Óra után odajön hozzám Gyédé, aki bukásra áll irodalomból, tehetne-e valamit, hogy mégse bukjon meg. Kérdezem tőle, ha három és fél hónapig nem csinált az égvilágon semmit, akkor ha ír egy esszét, tart egy kiselőadást, avval szerinte átlépi-e az elégséges tudás szintjét. Önkritikus grimaszt vág. Mondom, a félévi bizonyítvány csak értesítő, viszont nyomatékosan értesíteném mind őt, mind gondviselőit, hogy ennyi munkával nincs se végbizonyítvány, se érettségi, minek következtében jövőre fölvételi se.
(Vendégségben egy színésznő.) Amíg a saját osztályomban az vezérel, hogy elkerüljem a kudarcokat, másutt sikerekre hajtok! A tizedikes médiatagozatosokhoz egy színésznőt hívtam vendégségbe: még más osztályokból is – például a mieink közül – beülnek a látványos foglalkozásra. Kifelé menet a lányKábé megjegyzi, hogy ez velük is megtörténhetett volna, ha akarták volna… Bólintok: tiétek lehetett volna a világ, de nektek nem kellett.
2014. december 16., kedd
(Karácsonyfa az osztályteremben.) Nincs órám velük, de benézek hozzájuk: látom, áll már a karácsonyfa. Földíszítve ugyan nincs, de áll. Ezek szerint készülnének a csütörtök délutánra?
(Adminisztrálok, bár ki nem állhatom.) Beülök a nagytanáriba, egyesével szedem le a polcról a naplókat, és csak adminisztrálok, adminisztrálok… Rettenetesen unom; a feléig jutok, amikor nem bírom tovább.
(A bukásra álló diák 2.) Zévétől kapok levelet. „Őszintén, minden rosszindulat nélkül kérdezem: biztos, hogy Gyédé nem javíthat?” Utólag derül ki, már arra is ő beszélte rá, hogy odajöjjön hozzám. Az azért rokonszenves, hogy törődnek egymással… Visszaírom, hogy kitartó munkával – ez Gyédére vonatkozik – tulajdonképpen meggyőzhető vagyok…
2014. december 17., szerda
(Szülői folyamodvány 1.) Levél érkezik egy szülőtől, akinek a gyereke néhány napja kapta meg az ajánlott levelet, miszerint túllépte a lehetséges igazolatlanóra-keretet. „Tisztelt Tanár Úr! Legyen szíves elküldeni, pontosan mely napokon hiányzott a gyerek ebben a félévben, hogy tudjam igazolni, ami még nincs igazolva. Megírom az igazolást, csak nem biztos, hogy elfogadják.” Nagyot sóhajtok, előveszem a naplót, egyenként kiírom, mely napokon mely óráról hiányzott a gyerek igazolatlanul. Háromnegyed óra az életemből a bogarászás.
(Elkészülnek az ajándékok!) Bé fényképet küld a kész könyvecskékről. Lám, akkor is milyen jól dolgozunk együtt, ha nem „lakunk” egy fedél alatt! De meglepődnek majd a kölkök…? És örülnek…?
(Eres történetet mesél.) Eres elmeséli, hogy Eská felelt, de megakadt és abbahagyta, mire föl az osztály, hogy ne add föl, folytasd, ne add föl…! Lám, kommentálja Eres, milyen jó közösség lettünk a végére… Rámosolygok, hogy nagy gazember. (Bé sokszor olvassa a fejemre, hogy Eszbé, bevetve minden női fifikáját, mennyire tud velem bánni: hát, kedves Bé, hosszú a listám azokról a hölgyekről, akik az ujjuk köré csavarnak…!)
(Értekezik az iskolaújság szerkesztősége.) A hangulat ugyan már nagyon szünet előtti, de az iskolaújság szerkesztősége délután még utolsó leltárra ül össze: melyik cikk, melyik illusztráció készült el, melyik hiányzik… Az már látszik, hogy lesz lap; a kérdés csak az, milyen vastag.
2014. december 18. csütörtök
(A szülői folyamodvány folyamodványa.) Elém libben az igazolós szülő gyereke. Nem tudom, ez így jó-e, sóhajtja, és kezembe nyom egy tépett cetlit, azon a szülő gyöngybetűivel a napok és az órák listája, miszerint minden távolmaradás családi ok következménye, továbbá hogy a késések is családi okokkal magyarázhatóak, és hogy ő mindezt gondviselőként igazolja. Nem szólok semmit: majd az új esztendőben személyes beszélgetést kezdeményezek a szülővel. Remek lesz.
(Tartom az óráimat.) Üzenem a diákjaimnak, hogy a tanulás mindenekfölött! Ezért semmi játék, semmi vetítés, hanem dolgozat és dolgozat, új anyag és új anyag az utolsó percig. A tizenegyedikeseknek diktálok is: „Tisztellek téged, tehát követelek tőled.” Makarenkótól idézek, aztán megkérdezem: akarjátok inkább, hogy ne tiszteljelek benneteket?
(Az osztálykarácsony.) Amikor Bével belépünk, a terem közepén áll a földíszített karácsonyfa, körülötte ülnek a gyerekek. Nekünk is odakészítve két szék. Elénekeljük a Mennyből az angyalt; Bébé azt javasolja, énekeljünk még. Énekelünk. Aztán átadjuk a mi ajándékunkat: egyenként olvassák föl – névtelenül – a jellemzéseket, találgatják, ki rejtőzik a szavak mögött. Jó játék: a többség elmélyül benne, néhányan meghatódnak, néhány korlátozhatatlan fiatalember persze poénokat szór, amelyeken rajtuk kívül nem nevet senki. Aztán mindenki átadja az ajándékát annak, akit húzott, utána sütizünk, sokáig beszélgetünk. Beteljesül, amit kívánni szokott az ember másoknak, magának: kellemes a karácsonyunk. Az egyetlen szépségfolt, hogy a végére, rejtélyes körülmények között, eltűnik az osztályteremből Eref telefonja.
2014. december 19., péntek
(Együtt, aztán egyedül.) Délelőtt még közös iskolai karácsony, diákok, tanárok együtt, de lélekben már mindenki a szünetre hangol. Jókívánságok az ünnepekre meg az új esztendőre. Hoz-e boldogságot a gyerekeinknek 2015? Életük egyik legfontosabb éve lesz: én már tapasztalatból tudom, mennyi minden dől el, persze észrevétlenül, amikor elhagyja az ember a közoktatás padját… Még nincs dél, amikor ők a szélrózsa minden irányába, mi, tanárok meg összegyűlünk a magunk tanári karácsonyára, ahogy ilyenkor szoktunk. Aztán indulunk mi is dolgunkra. A kollégák közül sokan mennek együtt némi házi mulatságra; én magamban haza.