17. Egy hét nélkülük

2014. december 20-21., szombat-vasárnap
(Egy hétvége nélkülük.) Szombaton is, vasárnap is fél-fél nap avval telik, hogy feleségemmel és legkisebb gyerekemmel üzleteket járunk, ajándékokat vásárolunk. Aztán mindkét napon további apró szöszmötölések evvel-avval, délutánonként egy-egy meccs a tévében, esténként egy-egy film. Semmi, de semmi se az osztállyal, se az iskolával! (Leszámítva egy cikket a suliújságnak. Nem bírtam ellenállni a kísértésnek.) Egy teljes hétvége nélkülük: szokatlan. Néha gondolok rájuk, de elhessegetem. Jó is, hogy végre nem sajátítanak ki, és… rossz, hogy… tényleg nem! Hát eszükbe se jutok? Lélekben már mindannyian készülődnénk az elválásra?
(Egy jókívánság.) Vasárnap délben ímél egy szülőtől. Mivel csak a küldő nevét látom, összerezdülök: baj van? Jaj! Ráklikkelek. „Kedves Tanár Úr! Áldott, békés karácsonyt és boldog újévet kívánok, valamint jó pihenést és sok erőt, türelmet a hátralévő nem kis meneteléshez. Üdvözlettel és köszönettel: Eref édesanyja.” Nahát! Hány csörtém volt evvel az anyukával a gyereke miatt… Eref – finoman szólva – hullámzó hangulatban élte kamaszkorát (közös éveinkből két és felet)… Mára egyike a szövetségeseimnek. Nyilván anyja is érzi, tudja. Hát… most bámulom a monitort és örülök.

2014. december 22., hétfő
(Régi idők fuvallata.) Némi gondolkodás után, elfogadva egy meghívást, hajdani kollégákkal találkozom. Régi idők fuvallata. Beszélgetünk, iszogatunk, egy pillanatra elbambulok, és azt kérdezem magamtól: mit keresek én közöttük? Én már nem az vagyok, aki valaha voltam! Nem televíziós szerkesztő, akinek huszonöt évig tudtam magam: már tanár vagyok öt, osztályfőnök három és fél éve! Ők? Lélegzetvétel nélkül mesélnek a tévéről. Én? Dörmögök néhány szót a tanítványaimról, aztán elhallgatok, hiszen hiába mondanék bármit, nem értenék. (Valaha én se értettem volna.) Egyikük megjegyzi, hogy tőlem tanulta a szakmát, már akkor gondolta, milyen jól tanítok… Na, próbálok visszamosolyogni, csak kérdezd a diákjaimat…

2014. december 23., kedd
(Előkarácsony.) Elmegyek előkarácsonyozni egy közösségbe, immár tizennyolcadszor. Jó hely, szeretem. Nincs semmi színjáték (leszámítva a karácsonyi műsort), mindenki mindennek őszintén örül. Egyébként is mindenki örül, mindenféle kérdőjelek nélkül. Itt nincs múlt és jövő, itt csak jelen van: nekem sem kell színészkednem.

2014. december 24., szerda
(Hajnali jókívánság.) Hajnali üzenet. „Kedves Sándor! A legvarázslatosabb karácsonyt kívánjuk Önöknek, és egészséget, békességet, boldogságot, gazdagságot az Új Esztendőre. Sok szeretettel: Kúesz és édesanyja.” Nahát, velük is mennyit küzdöttem, aztán, lám, a végére…
(Fölbuzdulok.) Ezen a reggelen egyébként fejfájással ébredek. Ücsörgök egy órát az íróasztal mellett, de nem megy a munka: elvánszorgok a nappaliba a kanapéig, mozdulatlanul fekszem, amíg odakünn világosodni kezd. Föltápászkodom, beveszek egy Quarelint, visszafekszem, de immár az ágyba. A neszezésre résnyire nyitja feleségem a szemét, kérdezi, mi van. Mondom, Quarelin. Te csak aludj. De mert hat a varázsszer, amint oldódik a szorítás, fölkelek. irány az íróasztal. Hagyom a munkát, helyette levelet küldök a szülőknek! „Kedves Mindenki! Itt a karácsony. Boldog karácsonyt hát mindannyiuknak! Sok együttlétet szeretteikkel, sok finom falatot, sétát, beszélgetést, játékot a gyerekekkel és persze könyvet, filmet: mindent, amit ilyenkor kíván az ember. És boldog új esztendőt is mindannyiuknak! Visszanézve mi már tudjuk, milyen fontos év az, amikor egy diák elhagyja az iskolapadot: történjék bármi – újból diák lesz-e, vagy némi átmenet után lesz ismét diák (mert a 21. században a további tanulást úgyse ússza meg senki) –, 2015 életük meghatározó hónapjait, napjait rejti. És mi már azt is tudjuk, a »boldogság« sok-sok arcot ölthet. Mi mást kívánhatna egy osztályfőnök a gyerekeinek, mint azt, hogy kezdjék megfutni azt az utat, ami bennük rejlik? És a szüleiknek, hogy sokáig tanúként, örökké szurkolóként büszkék lehessenek e hosszú futásra? Szeretettel, barátjuk.”
(Válasz a fölbuzdulásra.) Még aznap kora délután válasz érkezik. „Kedves Tanár Úr! Köszönjük az üdvözletet és a bátorítást! Egy gyönyörű szép Ady-verssel kívánunk áldott, békés, szeretetteljes karácsonyt és boldog új évet önnek és kedves családjának! Szeretettel, Bébé családja.” Egyetlen válasznak is örülök, naná.
(Egy utólag észrevett esemes.) Már túl a gyertyagyújtáson, az ünnepi asztalhoz készülődve veszek észre egy órák óta olvasatlan esemest. „Kellemes karácsonyi ünnepeket kívánok! Eszer.” Ő az, aki kilenc napja azt kérte, hogy legyünk egymás számára idegenek… Aztán három napra rá, az osztálykarácsonyon, félretéve minden elcsöndesített haragot, megszólítottam. Azóta bujkált bennem a kíváncsiság: ha a hegy ment Mohamedhez, kezd-e valamit Mohamed a heggyel… Tanár tanítja a tanítványt megbocsátani, vagy tanítvány a tanárt?

2014. december 25., csütörtök
(És még egy jókívánság, de ezúttal melléklettel.) „Boldog Karácsonyt! Két történetet szeretnék megosztani a tanár úrral.” A lányKábé küld két egyperces novellát, mindkettő saját tollából. Az egyiknek Karácsony a címe, a másiknak Csönd. Mindkettő sejtelmes, ugyanakkor… tényleg elgondolkodtató. Egyik sincs rendesen megírva, de… Egyelőre nem tudom, tehetséges tanítvány-e. Azért majd fűzök az írásaihoz néhány megjegyzést, de most… Inkább társasjátékozom a srácaimmal, mielőtt indulnánk vendégségbe.

2014. december 26., péntek
(És megint egy jókívánság.) „Kedves Osztályfőnök Úr! Nagyon köszönjük, és mi is kívánunk nagyon áldott szép karácsonyt, és boldog új esztendőt! Szeretettel: Emcsé családja.” Naná, két válasznak még jobban örülök, naná, naná.
(Családi körben.) Harmadik napom családi körben. A családi vacsoráról hazatérve még asztalhoz ülünk, mert a társasjáték, amit hozott a Jézuska, mindenkit fölpiszkál… Éjfél, mire ágyba kerülök. Holnap majd én nyerek!

2014. december 27. szombat
(Egy vér szerinti nap.) Eltelik a nap, csupa-csupa feleség, gyerek, rokon (utóbbiak a temetőben; bár nem hívtak, de azért mi kimegyünk hozzájuk). Az osztály? Este, elalvás előtt jutnak az eszembe: nahát, ma eszembe se jutottak! Elsodortak az események, és hosszú-hosszú idő után egy teljes napig szinte csak a vér szerinti gyerekeimmel foglalkoztam. Meg persze a magam dolgaival is, végre. Már csukódna le a szemem: tanulnak-e a kéthetes karácsonyi szünetben? Forgatják-e a meglepetésfilmjüket? Holnap majd válaszolok a lányKábénak, biztosan várja, első dolgom lesz, amint fölébr…–