18. A „24-ből 3” hét
2014. december 28., vasárnap(Irodalmi levél.) Vasárnap reggel levelet írok a lányKábénak: ha nem is ízekre, de szétszedem két egypercesét. Tulajdonképpen ilyesmire kellene (kellett volna az elmúlt három és fél évben) „használniuk” engem: hogy ők mindenfélét csináljanak (írjanak, fényképezzenek, forgassanak, vágjanak stb.), és időnként tükörként maguk elé tartsanak…
2014. december 29., hétfő
(Iskolaújság gőzerővel.) Túl az ünnepeken az új tördelő – aki a tavaly elballagott helyét veszi éppen át – ömlesztve küldi a szövegeket. Én meg? Szakmányban javítok! És levelezem a rovatszerkesztőkkel meg a szerzőkkel, illetve mert a fájlok küldözgetése immáron elavult módszer, a jelen pedig a korszerűségé: pakolom az anyagot a felhőbe! A szerkesztőséget egyébként a kilencedikes médiatagozatosok sajátították ki maguknak: ők már tudják, miért jöttek, mit akarnak… Ráadásul tehetségesek is. Talán negyedik hullámában kezd beérni a médiatagozat?
(Találkozó Bével.) Más ügyben, de találkozom Bével. Két órát töltünk együtt: a végére már az iskolát is kezdjük kibeszélni.
(Éjjel levél Esbétől.) Én már alszom, amikor Esbére éjszaka tudásszomj tör. „Tanár úr el tudná küldeni a következő tételeket?”
2014. december 30., kedd
(Válaszlevél Esbének.) Reggel Esbé levelével kezdek. „Szia, Esbé! Mire gondolsz? Magyar nyelvre? Mert az irodalomtételeket majd egyszerre hirdetem, mindenkinek! Meglepetés! Ha viszont magyar nyelv, akkor a nyelvtörténeti tételek után (amelyeket eddig tekintettünk át) a leíró nyelvészetiek következnek (amelyeket mostantól fogunk áttekinteni, a hangtant rögvest 5-én, hétfőn 7.45-től). Addig is jó tanulást, remélem, közben a valamely családtagot bemutató meglepetésfilmmel is haladsz az UtolShow-ra, ami, ne feledd, március 5-én lesz. BÚÉK! (És óvatosan a szilveszterrel, már minden másodperc számít!)” Sorolom neki a tételeket: az a gyanúm, ő a szünetben is tanul, esetleg a magántanárával is csak a legsűrűbb karácsonyi napokra függesztette föl az együttműködését… Jó ilyesmire gyanakodni.
(Levélváltás Zévével.) És ha már tételek, eszembe jut a magyar-történelem szakos tanárnak készülő Zévé. Hát gyorsan írok neki. „Te, Zévé! Mielőtt elfelejtem: ahogy kezdődik a suli, szerezd be a könyvtárból Fűzfa Balázs Irodalom c tankönyvét (mind a négyet, 9-től 12-ig)! A könyv maga bonyolult, de mindegyik végén van néhány oldal fogalommutató, na, az neked nagyon kéne, hogy benne legyél a szaknyelvben! Bogarászd át, lapozz vissza, bogarászd ki a szövegből a jelentéseket, jól jön az még!” És postafordultával Zévé válaszol: „Köszönöm, Tanár Úr! Januártól már nem fogok kilátszani a könyvekből. De nem baj, remélem, jövőre ilyenkor már magyar-töri szakos egyetemistaként írhatom, hogy BUÉK.”
(Érettségi tételek véglegesítve.) Fölbuzdulok hát, és véglegesítem az érettségi tételeket. Magyar nyelvből maradnak a tavalyiak, az fix sorozat, de irodalomból újakat találok ki! Ízelítőül mondok egyet-kettőt a feleségemnek, aki szerint csak megnehezítem a diákjaim életét, ha nem tudnak kidolgozott tételeket leszedni a netről. Elgondolkozom a dolgon. Alig várom, hogy elküldhessem a listákat Bének. „Szerinted ilyen tételek a mieinknek irodalomból…? A feleségem szerint megnehezítem a dolgukat: szerintem megkönnyítem. Megszépítem. (Majd elmondom nekik, hogyan lehetne – szerintem – fölkészülni, aztán brillírozni.) Persze tényleg nem annyi, hogy leszedik a netről… Szorgalmas edzések, aztán győztes meccs! Rájuk is érvényes Makarenko mondása, nem csupán a 11.C-re, miszerint akit tisztelek, attól követelek!” Bé hamarosan reagál. „Mert szerinted majd ők szorgalmasan edzenek...? De ezeket a címeket ők majd csak az érettségin látják? Mennyit tudnak belőle, hogy mire készüljenek?Mert ha azt mondod nekik, hogy Adyt tudják, majd adsz nekik egy ilyen címet, pánikba esnek, és nem fogják tudni, mit mondjanak hirtelen... Mert amikor nagyon izgulnak, nem fognak tudni arra koncentrálni, hogy brillírozzanak... Szerintem. Ne magadból indulj ki, hogy te hogyan vizsgázol. (Amúgy persze jók a tételcímek...)” Gyorsan válaszolok, hogy naná, már január végén bejelentem a tételcímeket, az elkövetkezendő három hónapban együtt dolgozzuk ki mindet (persze főleg ők). A probléma – ha egyáltalán probléma – gyökereinek gondozását pillanatnyilag elnapolom.
2014. december 31., szerda
(Nyakba szakadó magánélet.) Egy papa szól előre, hogy január elején majd hiányozni fog a gyereke, mert nyelvvizsgázik, egy faktos elküldi a projektmunkája forgatókönyvét (inkább szinopszisát), de úgy egyébként váratlanul nyakamba szakad a magánélet. Délelőtt feleségemmel sétálunk fél órát egy irányba, majd visszafelé mellékutcákba tévedünk, így aztán a visszaút már másfél óra… Kora délután színházba megyünk a barátainkkal, utána, négy házaspár, együtt maradunk az óesztendő legeslegvégéig. Kicsit eszegetünk, kicsit iszogatunk (kivéve a sofőröket, például engem), de főleg játszunk, mert – minő szerencse – lélekben mindannyian gyerekek maradtunk… Éjfélkor koccintunk, aztán mindannyian... hümm… elálmosodunk.
2015. január 1., csütörtök
(Négy óra alvás.) Fél háromkor ágyban, hétkor az íróasztalnál: óvatosnak kell lennem, föl ne boruljon a napirend, különben már az első munkahéten kidőlök… A fél esztendő, ami előttem áll – június 26-án lesz a bankett – megállás nélkülinek ígérkezik.
(Eres jókívánsága.) „Boldog új esztendőt!”, írja rögvest éjfél után Eres. Tudom, persze, apukája telefonján boldog-boldogtalannak küldhet jókívánságokat, mégis jólesik, hogy engem is bevesz a körbe. Megtörténhet, hogy emberek számításból tesznek ezt-azt, Eresre is sok minden mondható, ám ez… nem.
(Bé üzenete Káel üzenetéről.) Bé üzen délelőtt: „Éjfélkor Káel írt nekem facebookon. Hogyan jött ez neki? Furák az emberek.” Káel volt az, aki – három, együtt töltött év egyoldalú lezárásaként – tanévkezdés előtt üzent, hogy nem jön pótvizsgára, aztán elkezdte a tanévet eggyel lejjebb, majd két hónap múlva búcsú nélkül távozott az iskolából. Karácsony előtt említettem is egy-két gyereknek, hogy, mindentől függetlenül, rám három és fél éve huszonnégy gyerek gondja bízatott… Magam tartom magam távol a fészbuktól, lélekben tehát olybá veszem, hogy nekem is üzent.
(Eszef jókívánsága.) „Boldog új évet!”, írja Eszef délután. Érzem, tudom: Eszef szeret. Hülyeség, de átfut a fejemen, milyen jó nekünk, hiszen huszonháromból háromnak eszébe jutott, hogy boldog új évet kívánjon az osztályfőnökeinek… Sőt! Lehet, Bének kívántak mások is, csak még nem árulta el?
2015. január 2., péntek
(Csönd.) Délelőtt egy volt kollégámmal találkozom, kibeszéljük 2014-et. Kora este átbuszozunk barátainkhoz. Ahogyan zötykölődünk, arra gondolok, a hosszú karácsonyi szünet zárásaként mostantól úgy sorakoznak a napok, mint egy átlagos hétvégén: péntek este valamicske program, aztán szombaton, vasárnap dolgozatokat javítok, óravázlatokat írok… Hétfőtől ki se látok majd a feladatokból! Tényleg: vajon a hétvégén magolják már a kölykök a memoritert, amit rögtön a z első tanítási napon kikérdezek? Késő estébe nyúlóan elpoharazgatunk, elcsipegetünk hozzá néhány falatot, és mindenről beszélünk, csak az iskoláról nem, pedig négyből hárman tanárok vagyunk.
2015. január 3., szombat
(Önrábírás és dolgozatjavítás.) Végre rábírom magam, és nekiülök dolgozatokat javítani. Hat osztályét hoztam haza, még karácsony előtt kitettem a dossziét az íróasztalom sarkára, minden nap rápillantottam, minden nap furdalt a lelkiismeret, de most levettem. Javítok, jegyeket írok be tanári zsebkönyvembe, félévi átlagokat számolok… Kezdem magam visszaszoktatni. Tulajdonképpen… már hiányzik is a suli.