19. Új év, régi-új hét

2015. január 4., vasárnap
(Egy nap, amikor négy órán át remélek.) Egész nap a jövő heti órákra készülök, este pedig megnézem a Real Sociedad–Barcelona meccset. Tizedik éve követem nyomon legkisebb gyermekemmel a katalán csapat fejlődéstörténetét. Tulajdonképpen nekem itt, Kelet-Közép-Európában teljesen mindegy, ki nyeri a spanyol focibajnokságot, mi több, mindegy a foci szőröstől-bőröstől, ráadásul, bocs, de a katalán nemzeti függetlenség léte/nem léte is rendkívül távoli tőlünk. Viszont nem mindegy a példa. A példa arra, hogyan tud egy közösség a csúcsra jutni, hogyan a csúcson megkapaszkodni, miközben kezeli sikereit, kudarcait. Ezt figyelem a Barcelona játékában. És most, miután a nagy rivális a délutáni meccsén éppen pontokat veszít, négy órán át, este héttől tizenegyig remélem, hogy kedvenceim fölzárkóznak. Ahogyan remélek az osztályunk esetében is. Aztán Real Sociedad–Barcelona: 1–0.
(Éjszakai levél.) Vasárnap este fél tizenegykor Bébé ír. „Jó estét, Tanár Úr! Holnap orvoshoz megyek a térdemmel, gyógytorna végett.” Gondolom, éppen pakolná össze az iskolatáskáját, amikor az eszébe jut, hogy minek is…

2015. január 5., hétfő
(Első tanítási nap 2015-ben.) Akkor hát boldog új évet nekünk! Lesz-e boldog…? Mindenesetre a 2015-ös első tanítási nap kifejezetten jókedvben telik. Rögvest nálunk kezdek: két késő, egy hiányzó. Magyar nyelvből kiosztom az érettségi tételeket. (Irodalomból még nem.) Megkérdezik (hétről hétre újra meséltetik velem), hogyan lesz majd az érettségi. Aztán félig vázolok csak föl egy tételt, mert többre nem futja az időből.
(Akik iskolarádiót szeretnének.) Nem a mieink közül, de váratlanul fölbukkan egy hatos csapat, hogy iskolarádiót szeretnének csinálni! Előbb a gyártási tervet hozzák, utóbb a műsortervet, én pedig megígérem, hogy menedzselem őket. Egyik szemem sír, a másik nevet: örülök, hogy akadnak lelkes diákok, én kicsit elszomorodom, hogy nem a mieink közül.
(Projektmunkák az érettségire.) A hét, médiából érettségizni szándékozóból mindössze egyetlen jut a határidőig valamire is a projektmunkájával: mára kellett volna hoznia mindenkinek az első vázlatokat, de csak a lányKábé mutatott néhány sort.
(Esti levél Béeltől.) Este háromnegyed kilenckor hosszú, meglehetősen személyes hangvételű levelet kapok Béeltől. Válaszoljak? Talán érte tettem a legtöbbet az osztályból, talán azért, mert a legjobb adottságúak egyikének tartom, és azt kértem tőle, a végére kezdjen tanulni, és hagyja a lógást. De Béel nem tanul, és továbbra is lóg. Továbbítom Bének a levelét, ő mit szól hozzá. És meg alszom rá egyet.

2015. január 6., kedd
(Reggel Eref hív.) Már a villamoson ülök, amikor hív Eref, hogy késni fog. Tizenkettedikre megtaláltuk a közös hangot, amit éveken át kerestünk.
(Napközbeni konzultáció Bével.) Hogy mit kéne reagálnom Béel levelére, erről konzultálok Bével, de nem tudjuk. Sejtelmünk sincs, mi lenne a legbölcsebb. Egyelőre továbbra sem válaszolok; ha találkozunk, célzást se teszek rá, hogy megkaptam, olvastam.
(Vágy sikerélményre.) Miután tegnap a tizedikesek, ma a kilencedikesek körében is elindítok egy projektet. Sikerélményt szeretnék: ott próbálkozom, ahol látok rá esélyt.
(Székek a padra.) Ahol abbahagytam 2014-et, ott folytatom 2015-öt: minden tanítási nap végén benézek az osztálytermünkbe, hagytak-e a fiatalok rendet maguk után. Némi rendetlenség tegnap is maradt: ma jóval nagyobb. Kiírom a táblára, hogy szerdától, ahogy ígértem, tekintsék úgy, a rendetleneket feleltem magyarból; sajnos, elégtelenre.

2015. január 7., szerda
(Puszi Erefnek.) Megint a hiányzások igazolásával vacakolok, mire Eref, érintettként, megint kezd bedurcizni. Hátat fordít, dúltan masírozna el, én meg, hogy jöjjön vissza, megmutatom, hogy megy ez nálunk otthon… Két orcáját összecsippentem, és nyomok a homlokára egy puszit. Fél óra múlva, a folyosón kérdezem, milyen volt. Azt mondja, most egy hétig nem mosakszik, kivéve, ha holnap is kap… És nevetünk.
(Megkésett levél Háem szüleitől.) Karácsonyi jókívánságaimra tanévkezdés után érkezik válasz Háem szüleitől. „Kedves Sándor! Köszönjük kedves szavait, jókívánságait. Nagyon hálásak vagyunk fáradozásaiért. Ne csüggedjen, azt kérjük. Sok energiát kívánnak gyerekeink, de meghálálják a befektetést, csak nem könnyen mutatják ki. A hátországból drukkolunk, és tőlünk telhetően segítünk. Köszönjük eddigi kitartását. Szeretettel kívánunk az új évre sok erőt önnek és örömet, örömet, örömet.” Minden bátorítás, biztatás jól jön, mindegy, mikor.
(Fölhív az igazgatóm.) Késő délután hív az igazgatóm, hogy akarta személyesen mondani, milyen csodálatos karácsonyi ajándékot kaptak tőlünk a gyerekek! Aztán azt tárgyaljuk, hogy mi magunk, szülőként, milyen nehézségek árán tettünk volna eleget a fölkérésnek, hogy jellemezzük a saját gyerekünket…

2015, január 8., csütörtök
(Hogyan lehet megtanulni egy verset?) Eszbének délután jut eszébe, hogy a maga módján értesítsen: nem tudja a memoritert. „Kedves Tanár Úr! Tudna nekem mondani egy tippet, hogy lenne egyszerűbb megtanulni a Hetedik ecloga című verset? Napok óta tanulom, de nem megy a fejembe. Géivel beszéltük, hogy valamikor elmehetnénk az osztállyal színházba...” Tudok tippet adni, elmondtam vagy százszor, hogyan lehet szövegeket memorizálni, de ma csütörtök van, Radnóti három versét meg hétfőre kellett volna tudni… Mit csináltak vajon az én szorgalmas diákjaim a karácsonyi szünet tizenhat napjában? Hja, tanulás… Meg színház…

2015. január 9., péntek
(Még mindig nem kérdezem a memoritert.) Fölszólítom ugyan Béelt – a levélírót –, aki irodalomból bukásra áll, hogy mondja el a memoritert, de mert az első pillanatban kiderül, ebből a kísérletből semmi jó nem sül ki, inkább leállítom, és helyette metaforákat fejtünk föl. Végül bejelentem, hogy mivel másnap tanítási nap lesz, hát a verseket akkor kérdezem, de akkor véresen komolyan.
(Kérdezem az igazgatómat.) A leendő iskolarádió dolgában beszélek az igazgatómmal. Gyorsan végzünk. Aztán megkérdezem, ami hetek óta foglalkoztat: alakul-e már terv a fejében a következő tanévre. Hát indítasz új médiatagozatos osztályt, mondja. És beszélgetünk még húsz percet mindenféléről. Szóval újra osztályfőnök leszek! Azért fontos tudnom, mert ötévnyi középiskolai tanári pályafutásom alatt arra jöttem rá, hogy egy új osztály nem szeptember elsejével indul, hanem már februárban, a fölvételi beszélgetéseken! Sőt… már januárban, mielőtt megírják a központi fölvételiket… Furcsa, furcsa az emberi lélek: előre meghasad a szívem, hogy hamarosan el kell válnom az „öregektől”, és orvosságnak az tűnik rá, ha ismerkedni kezdek a „fiatalokkal”.
(Érettségizők és határidők.) Kértem az érettségizőket, hogy ma éjfélig küldjék el a projektmunkáik papírjait. Hát… Hétből négy.

2015. január 10., szombat
(Egy munkanappótló tanítási nap.) Diáknak, tanárnak egyaránt fölborul a biológiai órája, hogy ezen a szombaton dolgozzuk le a nyolc nappal korábbi, munkaszüneti napnak kiadott pénteket. Régi hangulat csap meg: amikor gyerekkoromban nem vezették még be a szabad szombatot, és ahogyan késő délben kirajzottunk a Cukor utcából, hogy hurrá, másfél nap szabadság…
(Az első új diákom?) Fél kettő felé indulok haza. Odalép hozzám a nyolcadikos Király Eszti, aki az iskolaújság tavaszi számának aktuális rovatát gondozza, és kérdezi, segítek-e neki osztályfilmet csinálni, amivel a tanév végén elbúcsúzik a jelenlegi osztályától. Miért, kérdem: más suliba mész? Dehogy, mondja, csak ő jövőre 9.D-s lesz! Médiatagozatos, anyukája már megbeszélte az igazgatóval. Hát… megvolna az új osztály első diákja? Esztit szerződtetném.