1. A viszontlátás hete
2014. szeptember 1., hétfő(Öt nappal korábban.) Persze már öt nappal korábban is találkozunk! Szerdán fél egykor beülünk egy fagyira: szinte az egész osztály! Igaz, nekik két órával később táncpróbájuk kezdődik, de azért csak eljönnek két órával előbb…
(A miniszoknyások a tornaterembe mennek.) Így köszönt be a hétfő, az évnyitó napja. 8.15-kor az osztályban, tetőtől talpig ünneplőben, kivéve Erefet, Eszbét és Háemet, akik mikurkányi szoknyában, miközben a házirend térdig érőt ír elő… Mi egyebet tehetek, mint hogy küldöm őket a tornaterembe, ahol a nem megfelelő öltözékű diákok gyülekeznek igazgatóhelyettesi felügyelettel?
(Akik hiányoznak – meg aki majd fog.) Két hiányzónk is akad, Kúesz regggelre robbant le, anyja küld is esemest, Idének viszont kreszvizsgája van, szólt előre. Gyéi váratlanul szülői kérvényt dug az orrom alá, hogy másnap családostól nyaralni indulhasson két hétre… Már megint mit tehetek? Nyolc hónapjuk van az érettségiig! Égre-földre esküdözik, hogy napi kapcsolatot tart majd a többiekkel, mit kell tanulnia (a francia meg a spanyol riviéráról, na, sejtjük)… Ráadásul az egész mindenséget egyedül csinálom, mert Bének tíz napja gyereke született, marad a telefon meg a levél… Rohangászós, ügyintézős, adminisztrálós nap, de jó. Már hiányoztak.
2014. szeptember 2., kedd
(Eszef kornyadozik.) Eszef reggeltől kornyadozik. Kérdezem, van-e valami, mondja, semmi, csak keveset aludt. Dél felé keres, de nem talál, magának intézi, hogy hazamehessen. Az utcáról küld esemest, hív: órám van, telefon kikapcsolva. Nem hívom vissza, másnap amúgy is találkozunk.
(Lázasan és láztalanul.) Egyébként a szalagavató lázában égnek, még két hónap láz, nem a tanulás – naponta mondogatom nekik, hogy nyolc hónap múlva már írásbeli érettségi, lám, egy nappal megint kevesebb – hozza lázba őket.
(Káel elhagy.) Eggyel kevesebb kölköt kell abriktolnom, Káel ugyanis nem jött el a pótvizsgára, ma viszont összefutunk a folyosón, egyelőre marad az iskolában, eggyel ugyan lejjebb, de lehet, csak átmenetileg, mert elköltöztek, mondja, én meg, hogy ha majd bárkit elhagy, mint most osztályt, osztályfőnököt, úgy tegye, hogy senkinek ne fájjon, mint most nekem. Az első tanítási napot túlélem, a találkozásokat más osztályokkal, az első órákat. Kifejezetten lelkesen megyek haza.
2014. szeptember 3., szerda
(Akik nincsenek.) Idé – a kreszvizsgás – ma hiányzik, mert reggel, állítólag, nem bírt fölkelni. Meg Géi, aki szülői kikérővel orvoshoz megy, és persze Gyédé, aki már valahol Európában csatangol családostól.
(Esza párra lel.) Folyamatosan a szalagavató, a szalagavató, a keringőhöz már mindenkinek van párja, kivéve Eszát. Eszünkbe jut, hogy tavaly Emá az osztályból kitántorgott egy évre Amerikába ösztöndíjjal, ám most visszajött, csak nem hozzánk, hanem ő is eggyel lejjebb (csak más okból), de a szüneteket a mieinkkel tölti… Kérdezzem meg én, táncolna-e az osztállyal!
(Álom és valóság.) Végre tudok beszélni a kölykökkel a fakultációkról is, vagyis ki milyen továbbtanulási álmokat dédelget, melyik tárgyból erősítene rá… Eres három faktra is benevezne, Emcsé egy tárgyból magántanárhoz megy; sokan hallgatnak.
(Mondok nekik valamit.) Bejelentem nekik, hogy pénteken reggel a lyukasórájukban szeretettel várom őket. Miért, kérdezik fanyalogva. Hát mert azt mondtam, válaszolom sejtelmesen. Tele vagyok bizakodással, hogy megjön az eszük: tényleg csak nyolc hónap! Csupa optimizmus vagyok.
2014. szeptember 4., csütörtök
(Tánc a tánc körül.) Néhányan pörögnek, néhányan apatikusak. Még mindig nem tudják, mit táncoljanak, még mindig nem kértek föl tánctanárt… Ma azonban mintha Eszbé a kezébe venné a dolgok irányítását, és valami kezdene történni… Mindig mindent az utolsó pillanatra halasztanak!
(Béel ígéri, hogy jön, aztán mégse.) Mondja Béel, hogy másnap hiányozni fog, hozott is kikérőt, mert ő is kreszvizsgázik, mint Idé hétfőn (akinek az elmélet egyébként sikerült). Kérdezem, hánykor lesz, mondja tízkor. Mondom, akkor jöjjön be az első órára, fontos. Este fél tizenegykor üzen, hogy szüksége van még a holnap reggelre, mégse jön, elnézést.
(Rezdülések, rendülések.) Eszeffel beszélek, nem is volt beteg, csak valami… „családi ügy”: már rendeződött. Eszer előző napi esemesét követően – hogy tudnánk-e ma a nagyszünetben beszélni, sürgős – odajön hozzám, hogy mégse ma, ha nem haragszom. Eseménydús nap, föl kell pörögnöm nekem is, mert a negyedik nap végén kezdek megtörni.
2014. szeptember 5., péntek
(Megtudják, amit egyébként tudtak.) Péntek reggelre házhoz szállítva nekik a szakértő, aki elmondja a tudnivalókat az érettségiről meg a fölvételiről, valamint egy frissen végzett diákunk – mostantól egyetemista – elmondja nekik, hogyan telt az tavalyi éve… Összesen négyen hiányoznak, egyikük csak öt percet késik, hárman viszont az egész óráról lemaradnak, mondván, hogy nem tudták… Mit nem…? Mindenesetre hallja, aki hallja, mennyit kell dolgozni azért, hogy bekerüljön az áhított egyetemre… Már persze aki tovább akar tanulni, nem pedig szakmát, vagy azonnal dolgozni menni. Vagy azt se…
(Mintha valami érdekelné őket…) Óraközi szünetekben mindig valami szalagavatós probléma; a nagyszünetben benyitok hozzájuk, bent gubbaszt mindegyik, Eszbé a tanári asztalnál áll, és éppen próbálnak valamiben megállapodni. Az már persze tudható, hogy Eszbé szervezi az afterpartit...! Beszélek a takarító nénivel, mondja, eddig különösebb rumli nem volt, mindenesetre az üres teremben fölrakom a székeket a padokra, és összeszedem a szemetet. Délután kapok esemest, ímélt, hívnak telefonon, hogy mit táncoljanak, ki tanítsa be, mikor legyen a próba… És két hónapig lehet-e irodalomóra helyett táncpróba? A válaszom határozott nem. (Szeretném, ha a tanulásért is ennyire lelkesednének, már aki persze.) Estére romokban vagyok, szerencsére éppen levelet kapok egy tavalyi diáktól. Nincsenek teljesen reményvesztett ügyek.