21. A célegyenesbe érkezés hete

2015. január 18., vasárnap
(Egy baráti levél.) Évtizedes jóakaróm – a Lájv kapcsán keveredtünk össze – csodálkozik rám: „Hogy mennyi mindennel kell foglalkozni a tanárnak még hétvégén is…” Hja. Két évtizeden át csúfolódtam pedagógus feleségem nyafogásain, de ma már saját bőrömön tapasztalom: ahhoz, hogy színészként naponta négy-öt-hat-hét-nyolc előadáson alakítsunk különböző figurákat, miközben átállásokra – tragédiáktól komédiákig oda s vissza – tíz perc, ha jut; hogy pszichológusként, netán gyóntatóként segítsünk diákjainknak örömöket ünnepelni, bűntudatokat és lelkifurdalásokat cipelni, ahhoz rengeteg fáradság kell. Amiből aztán szinte kipihenhetetlen fáradtság termelődik ki. Meglátszik, ki kényszertanár: ők karikátlan szemmel, daliás járással vonnak vállat olyasmik fölött, amibe mások félig belehalnak (hogy újra föltámadhassanak).

2015. január 19., hétfő
(Kiselőadás nincs, csoki van.) Ma négyen tartanak kiselőadást: Enel Nagy Lászlóról, Téká Juhász Ferencről, Eres Fekete Istvánról, a lányKábé Márai Sándorról. Ötödiknek Eszefet szólítom, aki lesütött szemmel rebegi, hogy nem készült föl a beígért Füst Milánból. hang nem jön ki a torkomon. Nem értem, hogy ha tudta – márpedig tudta –, miért nem üzent még este, miért nem szólt az óra előtt, miért nem szólt a dupla óra szünetében… Annyira elkedvetlenít a történet, hogy még csak nem is hisztizem. Látja, érzi az osztály is: az óra végén Eref perdül hozzám, kettétöri a csokiját, a nagyobbik részt kezembe nyomja.
(Letolások médiafakton.) A két utolsó tanítási órában médiafakt, de az anyaggal nem jutunk előbbre, mert az idő letolással telik. A hét, érettségizni szándékozónak küldenie kellett volna részleteket a készülő projektmunkákból, de ketten még semmivel nem hozakodtak elő, a többiek is csak ímmel-ámmal. Bejelentem, hogy ha napokon belül nem orvosolják a bajt, nem fogadom el a jelentkezésüket február közepén, és akkor kereshetnek más tárgyat, olyat, amelyből két és fél hónap alatt föl tudnak készülni.
(Hét diák tizenegy bukása.) Ma mi, tanárok osztályozó konferencián ülünk… Nem szoktuk szeretni az időzabáló elfoglaltságot: egy osztály félévi jegyein tizenöt-húsz percig csámcsogunk… Ráadásul a sorban a legeslegutolsó a miénk, a 12.D. Valami csoda folytán azonban most villámgyorsan végzünk! A baj csak az, amit bár tudtam, de ami immár végleges: végzős osztályunkban, mert ebben az elmúlt félévben – minden nógatásnak ellenállva – alig tanultak valamit, hét diák bukik tizenegy tantárgyból. Mélységesen el vagyok keseredve.
(Rumli a stúdióban.) Amíg mi értekezünk, a diákjaim – hat fiú, Bébével az élen – elkéri a stúdiót, hogy a nagyképernyős monitoron játszhassanak (tanulás helyett). Amikor végzek, bekukkantok a terembe: hát látom, a székek szanaszét, a földön szemét, a hosszabbító a bekapcsolt villanyradiátoron forrósodik. Keserűségem tovább keseredik.
(A szétspriccelő tizedikesek.) Ugyanebben az időben – hiszen egyébként is órájuk volna – a médiatagozatos tizedikeseknek forgatniuk kéne, de… már az értekezlet előtt látom, ahogyan szétspriccelnek. Csak néhányan vacakolnak néhány snittel néhány percet, de aztán eltűnnek ők is. Utálom magam, amikor „bezzeg az én időmben”-ekkel hadonászom, mégis: ó, ha nekem adott volna ilyen lehetőségeket hajdani iskolám…! Mi, élemedett korú felnőttek már tudjuk, amit ők, hamvas ifjak, még nem tudnak. Francba az öregedéssel.

2015. január 20., kedd
(Hiány a stúdióban.) Dolgoznánk bizonyos eszközökkel, amikor föltűnik, hogy hiányoznak tárgyak a stúdióból. Voltak, sokáig megvoltak, de most nincsenek sehol. Kettőből egy pendrájv, ötből két esdékártya, továbbá maga a kártyaolvasó. Papírt gemkapcsozok a kulcshoz: kollégáimnak üzenem – személyesen is szemükbe mondom –, hogy mostantól csak írásos engedélyemmel adható ki a stúdiókulcs! Brutális megoldás, utálom, de talán célravezető.
(Alku Idé bőrére.) Idé, tudjuk, túllépte a megengedhető hiányzási keretet. Dilemmázom: legyek-e bűntársa? Döntök. Alkut fogok ajánlani, pontosabban nem alkut, mert az egyetlen lehetséges lehetősége, hogy elfogadja az ajánlatomat. Az osztály színe előtt mondom el, hogy mostantól Idé hagyja el utolsónak a tantermet. Előtte körülnéz, a nyitva felejtett ablakokat becsukja, a padokra föl nem tett székeket fölteszi, a szemetet összeszedi. Ő zárja a termet, ő adja le a kulcsot a portán a hátralévő alig három tucat tanítási napban. Ellenkező esetben visszaírom a hiányzásait, és mivel nagykorú (aki tanulóként a saját jogán kap családi pótlékot is), nézhet más munkahely után. Végső soron szimpla csaló vagyok?
(Reklámfilm a kilencedikesekkel.) Reklámfilmet forgatunk a médiatagozatos kilencedikesekkel a médiatagozatról. A fölvétel alatt állnak a stúdióban, mint a szobrok, a kamera csámborog közöttük a többször elpróbált útvonalon, néha megáll, ők mondanak egy-egy mondatot. Szívet melengető, milyen fegyelmezetten dolgoznak.
(A fiát féltő anya levele.) „Tisztelt Tanár Úr! Elnézést, hogy levelemmel zavarom, de érdeklődni szeretnék, hogy ismer-e egy úriembert, aki állítólag az iskolában tart délutánonként valamilyen különfoglalkozást a fiúknak. Ki ez az ember? Mit lehet róla tudni? Valóban tizenöt éve jár az iskolába foglalkozást tartani? Sajnos ez ügyben gyermekemen kívül nem kaptam semmilyen információt, ezért, bevallom, aggódom egy kicsit.” A probléma létezik: kérdezem az igazgatót, vállal-e garanciát, visszaüzenek a szülőnek, aki köszöni a gyors és megnyugtató választ.

2015. január 21., szerda
(A fiúKábé ellenőrzőjének kanosszajárása.) Ma délig be kéne írnom a félévi teljesítményről értesítő osztályzatokat, ezért már pénteken elkértem az ellenőrzőket, adtam hétfőig haladékot, egy-két feledékenynek egészen keddig… De ma igencsak fölpaprikázódom, amikor egyetlenként a fiúKábé okmánya nincs meg! Megint kívülről hallom magam, mennyire idegesítő lehetek az állandó ostorozásommal.
(A vendég és a csodamagatartás.) Vendéget gründolt nekünk az igazgatóhelyettes. Amikor a vendég megérkezik, a gyerekeim fölpattannak a helyükről, nagyot köszönnek, aztán néma csöndben végighallgatják, kérdeznek tőle három intelligenset, amikor távozik, megint fölpattannak, megint hatalmasat köszönnek. A vendég az ajtóból visszasúgja, hogy lenyűgözőek és okosak… Becsukom utána az ajtót, aztán még kilesek, nem hallgatózik-e, majd végigmérem az én drágaságaimat: hogy ti mekkora ripacsok vagytok! Szemmel láthatóan büszkék magukra. Aztán hozzáfűzöm: viszont lebuktatok, mert pontosan tudjátok, hogyan kéne működnötök, hogy mindenki elájuljon tőletek… Elégedetten kacarásznak.
(A leendő rádiósok lefoglalják a stúdiót.) Egyelőre lenyűgöznek: nem is médiatagozatosak, mégis rádiót akarnak csinálni! Most éppen stúdióidőt foglalnak, hogy fölvételeket készíthessenek. Állandóan jönnek, mondják, hol tartanak, mutatnak részleteket, szervezik a tesztadás közönségét. Ó, csodák birodalma!
(Minden napnak íve van!) Már régebben fölismertem, de ma is megerősítődöm benne: minden napnak íve van. Épülni kezd, van benne bonyodalom és kibontakozás, van epizód és fordulat, aztán születnek megoldások, végül a történet lekerekítődik. Nincs két egyforma tanítási nap. Tiszta irodalom.

2015. január 22., csütörtök
(A fiúKábé ellenőrzője kanosszajárásának vége.) Ugyan a tanévkezdéskor kapott ellenőrző nem került elő, de – mint később a leghitelesebb forrásból tudom meg – a fiúKábé személyesen kopogtatott be az igazgatóhoz, és kért új okmányt. A tanítási nap végén megkeres, kezembe nyomja. Mondom neki, köszönöm, mire zavarba jön, és kinyögi: szívesen. Csak akkor nevetem el magam, amikor már nem látja: tényleg milyen nagy szívességet tett nekem, hogy pótlólag megírhatom a félévi értesítőjét, írathatom alá az igazgatóval, szerezhetek rá pecsétet a titkárságon… Elvarázsolt ember.
(Pénz nem számít.) Színházban a tizedikesekkel. Tizenhat jegyet vettünk, de hat diák nem jön. Két jegyet sikerül a utolsó pillanatban elpasszolnunk, négy a zsebembe marad. Megy az előadás, mégsem tudok figyelni, mert azon tűnődöm, miért fizetteti ki a jegyet négy diák a szüleivel, ha végül el se jön… Ezernyolcszáz forint (négyszer ezernyolcszáz) röpült ki családi kasszákból; a színház nézőpontjából viszont a bevétel az bevétel.

2015. január 23., péntek
(Számok az ellenőrzőben.) Kiosztom a félévi értesítőket. Nem kommentálok: ismertetem a rideg számokat. Néma, netán döbbent csöndben hallgatják a statisztikát. Néhányan zsebszámológépet vesznek elő: sejtelmem sincs, minek számolnak utána. Átmenet nélkül kezdek a húsz magyar nyelvi tétel közül három kifejtésébe. Egyszer-egyszer – mert épen leíró magyar nyelvtannal foglalkozunk, én meg meggondolatlanul belekérdezek –, szembesülve tudatlanságokkal, nem állom meg, hogy némi kitérővel ne utaljak az osztályzatokra…
(Eszbé könnyei.) Kicsöngetés után jön Eszbé, és kérdezi, megmondanám-e, milyen jegyek tanúskodnak a naplóban az ő első félévi munkájáról olaszból. Aha, mondja, az átlaga négy egész kettő, tehát igazságtalanul kapott hármast… Legközelebb könnyek között látom, de azt csak az illetékes tanárnőtől tudom meg, hogy a szünetben Eszbé fölkereste, kiabált vele, hisztizett neki, a válaszát meg se hallgatta. Mondja nekem a tanárnő, hogy egyébként tényleg ő hibázott, a tanári zsebkönyvében elnézett egy sort, szóval ő most lemegy az igazgatóhoz, megkérdezi, mi ilyenkor a teendő. Visszajön az instrukcióval, hogy javítsuk ki az ellenőrzőben, a naplóban, a statisztikában. Eszbé ugyan megnyugszik, de elmondom neki, hogyan kommunikáltam volna a sztorit én úgy, hogy senkiben ne maradjon tüske.
(Dolgozni vagy nem dolgozni?) A médiatagozatos tizedikeseknek ugyancsak rosszak lettek a félévi eredményei, ezért azt kérik tőlem, mentsem föl őket a két aktuális filmforgatás kötelezettsége alól, hogy idejüket és energiáikat a tanulásnak szentelhessék… Hosszú – és nyilván unalmas – monológban fejtem ki, miért nem tehetem. Kérdezem, érthetőeket mondtam-e. Mondják, igen. Kérdezem, megértették-e. Mondják, igen. Kérdezem, megjegyezték-e. Mondják, igen. Kérdezem, meddig. Mondják, fél óráig biztosan. E pillanatban azt érzem, sokat tettem az emberiségért.