23. Közönséges munkahét
2015. február 1., vasárnap(Huszonnégy órás semmittevés.) Rengeteg teendő halmozódott erre az egyetlen szabad napra. Korán kelek, hogy estére a végére jussak, ám miután családom tagjai fölneszelnek, nejem és harmadszülöttem elcsábít, és három órát bolyongunk a városban. Hazaérünk: azonnal ebéd. Ebéd után némi sziesztát csak megérdemel egy fáradt pedagógus… Na, nekiindulok a feladathegyeknek! Ám éppen kezdődik a férfikézilabda-világbajnokság döntője, vetnék rá egy pillantást… Aztán meghallgatom a szakértői elemzéseket, megnézem a záróünnepélyt, mennyire tesznek ki magukért a katari házigazdák… És utána még egy focimeccs: a nap fénypontja, bár odakünn szuroksötét. Amikor már ágyban fekszem, amikor már csukódik le a szemem, a szokásos esti leltáron bevallom: ma nem csináltam semmit.
2015. február 2., hétfő
(Velünk mostanában alig történik valami…) Már február van, és rá kell jönnöm: velünk mostanában alig történik valami: munkás hétköznapokat élünk. Irodalomórán például filmeket nézünk, mert bár már a nyárra föladtam osztályunk huszonhárom (akkor még huszonnégy) diákjának kötelező olvasmányokat, az olvasás megszállottsága hiányzik belőlük… Déry Tiborral, Németh Lászlóval, Örkény Istvánnal tehát inkább – legalább! – képkultúrában barátkozunk, mint betűében. Hogy helyesen teszem-e, azon rágódom magam is, de… legalább ennyi, nyugtatom a lelkiismeretemet.
(Ők miért nem?) A fakton bemutatom a kilencedikes médiatagozatosok reklámfilmjét. Kérdezik is tizenkettedikeseim, hogy ők miért nem csináltak ilyet… Hát… – keresem a választ –, …hát éppen ez az! Hogy ti miért nem! Miért? Mert a negyedik médiatagozatos évfolyamot már nem kell körüludvarolni, hogy csináljanak valamit: ők már jönnek a kijelentő mondataikkal, hogy most ezt, most azt…! Ülünk, ki lehajtott fejjel, ki elnézve a messzeségbe.
(Színházi bejáráson.) A tizedikesekkel színházi bejárásra megyünk, hiszen megállapodtunk egy fővárosi színházzal, hogy részt veszünk Az ember tragédiájának abban a változatában, amelyben minden színt más iskola diákjai játszanak el. Mi, mert egy pályázó visszalépett, kettőt: az ötödiket, az athénit, és a tizenharmadikat, az űrt. Pénteken kezdjük a próbákat.
2015. február 3., kedd
(Hová, hová?) Beszaladok a mieinkhez, írják gyorsan össze, ki mely tárgyakból érettségizik, és ki hol szeretne továbbtanulni. Az utolsó pillanatban gyűjtök muníciót a délutáni-esti szülői értekezletre. Tartogat meglepetéseket a lista: Eszbé mégsem pszichológusnak készül, inkább gazdasági pályára, Eská valóban komolyan gondolja a katonáskodást, Idének sejtelme sincs a hogyan továbbról, ellenben Téká tényleg a médiával akar valamit kezdeni…
(Az utolsó szülői értekezlet.) Összesen három család nem képviselteti magát az utolsó, hivatalos szülői értekezleten. A hangulat bizakodó, hogy ugyanis sikerrel érettségiznek a gyermekek… És hogy a hosszabb távú célok valóra váltódnak-e? Hűtöm a kedélyeket, hogy nem kell majd elkeseredni, ha elsőre nem veszik föl őket. Lehet, jól jön majd az az egy-két köztes év, amikor lehet… mindenkinek fölnőni végre.
(Este fél nyolckor a stúdióban.) A tizedikes, médiatagozatos Buzás Norbi este fél nyolckor még vár a stúdióban. Elkészült az iskola új reklámfilmjével! Bé is bejött a szülőire, együtt nézzük meg tehát a hat és fél percet is: Bének túl gyorsak a vágások, nekem túl harsány a zene, de… ez már az ő világuk. És jó. Talán nagyon jó.
2015. február 4., szerda
(Indul a kampány.) Két hét múlva kezdődnek a fölvételi beszélgetések: az iskolai rendszergazdával megbeszélem a „stratégiát”. A honlap első két helyére kitesszük az iskola- és a médiatagozatos reklámot. A médiatagozathoz szórólapot nyomatunk. Arra a hét délutánra, amíg jönnek a jelentkezők, mozit rendezünk be a díszteremben. Indul a kampány.
(Milyen tablónk legyen?) Az osztályfőnöki óra fő témája, hogy milyen tablófotók készüljenek, és úgy egyáltalán: milyen tablónk legyen? Az alapötlet közmegegyezésesnek tűnik: egy filmes csapót formáz majd, celluloidszalagos keretben meg a diákok és a tanárok képei. A fiúKábé vállalta, hogy asztalosmunkához értő édesapja megcsinálja a csapót, Eszer és Káem összeírja az összes tanárt, aki ebben a négy évben megfordult a berkeinkben, Esza és Eszef pedig megtervezi a tablót.
2015. február 5., csütörtök
(Háem és Káem hazaindul.) A harmadik óra után Háem és Káem perdül elém kabátban, fejükön sapka, nyakukban sál, hogy akkor ők indulhatnak-e haza. Mert? Mert a negyedik órájukban helyettesítés van, az ötödikben tesi, de abból ők fölmentettek, több órájuk meg nincs. Hát… menjenek le az igazgatóiba, mondom, a főnökségtől kérjenek engedélyt.
(Eská filmje.) Eská megmutatja az érettségi projektmunkáját, a filmjét. Nyolc perc. Nézem, nézem, minden snitt kitalálva, minden vágás végiggondolva… Amikor a vetítésnek vége, szóhoz sem jutok, csak megkérdezem: te hol rejtőztél idáig? Nem mondom ki, amire gondolok: évek sziszifuszi munkája mostanra érne be?
(Szól a zenekar!) Délután irodalmi kávéház. A végén egy alkalmi együttes ad elő négy dalt: egy tizenegyedikes lány énekel, egy tanár zongorázik, egy tizenkettedikes fiú ritmusgitározik, egy másik basszusozik. Utóbbi kettő a mi osztályunkból. És a zenekar szól! Én meg? Eleinte élvezem, aztán fokozatosan szomorodom el. Miért nem hallottam a fiaimat három és fél éven át így muzsikálni?! Hiszen… tudnak!
(A saját életemre se érek rá miattatok!) Hé, ti! Az utóbbi időkben minden gondolatom körülöttetek forog! Van róla fogalmatok? Hogy hogyan töltitek az utolsó hónapjaitokat az iskolában! Többé sosem lesz ilyen; sejtitek? Hogy hogyan tudnék maradandó nyomokat, dédelgethető emlékeket építeni bennetek… Fogok-e hallani felőletek, négy hosszú évem lányai, fiai? A saját életemre se érek rá miattatok, értetek; tudatában vagytok, fogadott gyermekeim?
2015. február 6., péntek
(Irodalmi tanulmányaink vége.) Egy életem, egy halálom, befejezettnek nyilvánítom irodalmi tanulmányainkat. Vége. Ma délelőtt 8.40 és 10.25 között még megnézzük Makk Károly Szerelem című, csaknem fél évszázados filmjét. Talán vannak az osztályunkban, akik érzékelik, micsoda csoda készült Déry két novellájából. Mostantól tehát az érettségi tételekkel foglalkozunk, aki pedig olvasna még 20-21. századi irodalmat, hát… senki nem gátolja benne.
(Próba a Tragédiára.) Kezdünk próbálni a tizedikesekkel Az ember tragédiájára. Nyolc perc az egyik jelenetünk, egy óra alatt kitaláljuk belőle az első tíz másodpercet. És még hat hetünk van a további négyszázhetvenre plusz a másik jelenetünk háromszázhatvanjára…
(Premier!) Mától minden az iskolai honlapon: a látványfilm az iskoláról, az arcok és mondatok a médiatagozatról, a szöveges-képes tudósítás az előző napi irodalmi kávéházról. Tíz nap múlva kezdődnek a fölvételi beszélgetések. Elfogultság, ha azt érzem, hogy teszünk valamit? Ha teszünk, hát magunkért teszünk.
2015. február 7., szombat
(Reggeli látomás.) Reggel megnézem a honlapunkat: az iskolareklámot már háromszázan látták, a médiatagozatost is százan. Viszont azt látom, hogy az iskolareklám kísérőszövege és első kockája között jelentős az eltérés: a „látványfilm” szó a kísérőszövegben egyben, a filmen külön. Azonmód írok a rendszergazdának, cserélje ki a képkockát, nem üzenhetjük azt több száz embernek, hogy nem tudja a bal kéz, mit csinál a jobb! Magamban csöndben elhisztizgetek. Fél óra múlva ismét a honlapunkra klikkelek, és megnyugszom.