24. Egy jókedvűen kezdődő, rosszkedvűen végződő hét
2015. február 8., vasárnap(A dolgozatjavítási undoritis ellenszere.) Avval az elhatározással kelek föl, hogy ma kijavítom az összes elfekvő dolgozatot! Eltelik a délelőtt, el a délután fele, amikorra összegyűjtöm minden erőmet, és belekezdek. Eljutok a kupac feléig, aztán kitör rajtam a magyartanárok fertőző betegsége, a dolgozatjavítási undoritis. E kór legnyilvánvalóbb tünete, hogy az ember nem bír piros tollat venni a kezébe… Kiszámolom, hogy csütörtökön, a harmadik órában kéne kihirdetnem a jegyeket: messze az még, sóhajtok nagyot, és ellenszerként olyasmivel kezdek foglalkozni, amihez magamtól van kedvem.
2015. február 9., hétfő
(Kell-e jópofának lennie egy irodalomtételnek?) Hétfőn és kedden az egész iskolában síszünet rendeltetett el – kivéve a 12.D-ben. Mi mindkét nap bejárunk, hogy kétszer három órában közösen rakjuk le az irodalmi érettségi tételek alapjait. Büszkélkedem, milyen pompás feladványokat találtam ki! A leendő maturandusok persze, tisztelet a kivételnek, miért is örvendenének egy-egy jópofára hangolt tételnek? A tétel csak tétel, ki kell dolgozni, meg kell tanulni, se több, se kevesebb. Sebaj, szétosztjuk a munkát, kinyitom a könyvtárt, a stúdiót, bekapcsolok számítógépet, dolgozunk. Két hiányzónk van összesen, ők is szóltak előre, hogy a tanításmentes napokra családi program terveződött.
2015. február 10., kedd
(Kihalt épületben.) Megint mindenki odabent, egyedül Eresről nem tudom, merre kódorog. A tételek kidolgozásával jelentősen haladunk, némelyek persze ígéretesebbek, némelyek kevésbé… Ráérzünk, milyen az, amikor egy egész épületben csak huszonegynéhány szorgalmas ember hajol könyvek fölé… Régi emlék! Amikor egyetemistaként a Széchényi Könyvtárban – még a Nemzeti Múzeum oldalában, ó, messzi-messzi múlt – éreztem ugyanezt a meghitt magányt…
(Hol a nagy kés?) Este előbb igazgatóm ír nekem, utóbb én diákjainknak. „Hölgyeim és Uraim! Elnézést, hogy a tételek kidolgozása közben zavarlak meg benneteket, de most szólt gimnáziumunk igazgatója, hogy aki elkérte a nagy kést, az elfelejtette visszavinni...! (Gondolom, más is szeletelne vele.) Így aztán reggel az első dolgotok legyen, hogy amit kölcsönbe kaptatok, azt vissza is szolgáltassátok! (Ha már a tankönyveimet nem sikerült...) Tegyétek közzé a felhívást a megfelelő csatornáitokon!!! Marad őszinte hívetek, szerető ofőtök.”
2015. február 11., szerda
(Takonykór.) Öt éve vagyok főfoglalkozású tanár: öt éve nem hagytam ki egyetlen tanítási napot sem betegség miatt. Ma sem: bár elöntött a takonykór, de az elmúlt két napban amúgy is megbeszéltünk minden megbeszélendőt, elvégeztünk minden elvégzendőt, ezért a mai osztályfőnöki órát nyugodt szívvel kihagyhatjuk. Egész nap itthon, pizsamában, hol az ágyban, hol az íróasztalnál, és abban bízom, hogy a rengeteg forró tea visszaszorítja a nátha támadását… Mindenesetre a dolgozatokat kijavítom!
2015. február 12., csütörtök
(Foglalkozásom: rábeszélő) Ma rájöttem, mit csinálok egész nap: rábeszélek. (Ha rekedten is.) Lényegében az egész napom e foglalatossággal telik, hogy élemedett korom minden tapasztalatával igyekszem fiatal embereket meggyőzni, ne pocsékolják fölösleges dolgokra drága idejüket, hanem hajtsanak legalább önmaguknak hasznot. Ám… milyen alapon vindikálom magamnak a jogot, hogy én határozzam meg, mi hasznos és mi haszontalan?
2015. február 13., péntek
(Óracserék lehajtott fejjel.) Osztályfőnökire készülök az első órában: rengeteg a megtervezendőnk a tablófotózástól az utolsó osztályműsorig. És akkor, ahogy caplatok a tanáriból a fénymásolatokkal fölfelé, megállít két diákom, hogy most akkor mi lesz, mert az első óra idejére cserét szerveztek maguknak: a hetediket hozták legelőre. Éppen közelít is kollégám, mondja, megy órát tartani az osztályunkba. Hümm. Eltöltöm a negyvenöt percet – egy tanár mindig elfoglalja magát –, a második és a harmadik óra amúgy irodalom velük, mondom nekik, sebaj, annyi történt csupán, hogy a hetedik órájukat megcserélték az elsővel, most, a másodikon tartunk egy ofőt, aztán egy irodalmat, a hetedikben meg majd még egy irodalmat, amikor is dolgozatot írnak. Néma csönd, de nem a döbbent, hanem a lehajtott fejű változat. Sejtelmem sincs, mire számítottak: talán hogy nem derül ki az ármány?
(Egy diákkal beszélek egy diákról.) Egy szünetben egy diák vár a másikra: megszólítom. Kérdem, mi a helyzet a barátjával, mert gyanítom, hogy nem könnyű neki. Bólint, igen, családi háttér. És a tied, kérdem, mert két, iskolaszerte híres sliffentyűbe botlottam. Mondja, nála dettó. Nem kellett volna megszólítanom? Már mindegy. Az egyetlen kitörési pontotok, ha már mi, felnőttek megnehezítettük a gyerekkorotokat, ha nem követitek a példánkat, tudod-e. Mintha ott és akkor hirtelen elgondolkozna. Kicsit még ácsorgunk, fordulnék el, amikor utánam veti: néha kell, hogy bizonyos dolgokat az emberek egymás szemébe mondjanak.
(Egy diákról beszél velem az igazgatóhelyettes.) Megállít a folyosón az igazgatóhelyettes, és egy diákomról beszél velem. Hogy az illető félévkor megbukott testnevelésből (minden trükköt bevetett, hogy át se kelljen öltöznie az órákra), ám a határidő előtt egy nappal éppen e tárgyból jelentkezett érettségire. Retteg a többi tárgytól, mondom, és azt gondolja, ez a legkönnyebb. De mi van, ha év végén is megbukik, és végbizonyítvány hiányában nem is érettségizhet? Elkerülhetetlenül ott tartunk, hogy rontja az iskola statisztikáját. Megkeresem a diákomat. Azt mondja, hagyjam már békén, mindenki evvel nyaggatja. Otthon is, itt is. Szörnyű. Mondom, csak azért, mert szeretünk. Hogy ő tudja, de mégis. Veled vagyunk, nem ellened. Tudja, de… ez neki fojtogató. Ezt mondja, ezt a jelzőt teszi a jelzett szó – szeretet! – elé: fojtogató.
(A bekapcsolt kamera hatása.) Elérkezünk a hetedik órához. Mivel nekem – más osztályban – órám van, azokat a nebulókat kérem meg, várjanak öt percet. Bemegyek a sajátjainkhoz, véletlenül éppen arra jár kollégám, akivel elbizniszelték az elsőt, mondom, ha van kedve, jöjjön be ő is. Bejön, így aztán az ő színe előtt mondom el, hogy ne akarjanak kijátszani, átvágni, becsapni – divatos szóval: megvezetni – minket. Amit műveltek, azt nevezzük néven: hazugság! Tudom, kegyetlen vagyok, durva, kemény. Tudom, a kollégát is helyzetbe hoztam. Aztán megköszönöm neki, hogy bejött, és kiosztom a dolgozatpapírokat. Visszamegyek az órámra, késésem mentségére fölhozom, hogy nehézségeim vannak a mieinkkel. És akkor jut az eszembe: ha bevinném a kamerát, és bekapcsolva beállítanám a sarokba? Kérek még egy perc türelmet. Óra után végigpörgetem a fölvételt: tizenkilenc percig bírták, akkor Eská kiment, és olyan szögbe fordította, hogy őt ne vegye. Jól tettem, amit tettem? Nem jól? Egy tanár több száz döntést hoz naponta, jót, rosszat egyaránt, és csak sokára derül ki – ha egyáltalán kiderül –, hogy egy-egy hirtelen döntés milyen következményekkel jár.
(Színház kontra Velence.) Ma próbálnánk a tizedikesekkel, mert öt hét múlva előadás, viszont többen szólnak, hogy nem jönnek, mert este, iskolai csoporttal, Velencébe indulnak, éjjel utaznak, egy nap alatt bejárják a várost, a következő éjjel térnek vissza Budapestre, vagyis haza kell menniük csomagolni. Mikor indultok? Hétkor. Az éppen jó! Fél négyig próba, van három és fél órátok minden egyébre. Próbálom még elmondani, hogy ha valaki vállal valamit, például egy előadást, és tudja, hogy arra próbálnia kell, nem szervez magának keresztbe, még akkor sem, ha egy külföldi kirándulásra fizetteti be magát a szüleivel… A kérdés persze komplikált: a világot jelentő deszkák a fontosabbak vagy maga a világ? Feszült helyzet. Ketten végül nem jönnek próbára, a többiek igen.