25. Egy hét: tapogatózás a jövőben
2015. február 14-15., szombat-vasárnap(Csordogálnak a tételek.) Február közepe van, és bár a határidő a hónap vége, de a kidolgozott tételek kezdenek csordogálni… Özönlésről persze szó sincs: előbb elküldte a magáét Gyédé, aztán Bébé, Eszef meg segítséget kért, mert elakadt. Pedig kellene az írásos matéria, hogy annak alapján kezdhessünk szóban gyakorolni! Miközben sok óránk el is marad: órarend szerint hétfőn és pénteken van dupla irodalom, de éppen e két napra szoktak ilyen-olyan eseményeket betervezni. Szembesültek már avval az oktatáspolitikusok, hogy egy iskolában leginkább kedden, szerdán és csütörtökön lehet bármit csinálni? Honunkban a munkahét leginkább háromnapos.
2015. február 16., hétfő
(Titkos tablóterv.) Így, a vége felé annyi megbeszélnivaló termelődik egyik napról a másikra, hogy mind többször kell lecsippentenem az órákból. Most például a pénteki tablófotózásra készülünk elő: mibe öltözzünk? Milyen legyen a háttér? És a többi… Mindehhez látnunk kéne a tablótervet, de a tervezést elvállaló Esza és Eszef nem mutat semmit: ötlet állítólag van, méretarányos skicc viszont nincs. A tablóterv tehát annyira titkos, hogy a titokzatosság miatt nem is lépünk előbbre, pedig négy nap múlva már konkrét elképzeléseket kéne a fotós elé tárnunk…
(Van pénz színházjegyre?) A múlt héten vetettem föl, menjünk-e színházba. Huszonháromból azonmód jelentkeztek tizenheten, hárman később visszaléptek, a maradék tizennégynek mára kellett behoznia ezerötszáz forintot. Két diákomtól veszem át a pénzt, a többiek a vállukat vonogatják. Sebaj, vonok vállat én is: ha holnapra se hozzátok, lemondom a színházat, annyi.
(Lusta médiaérettségizők.) Fakton meg – tudjuk, a fakt érettségire készít föl – a médiából érettségire jelentkezőktől kérdezem, hol tartanak a projektmunkáikkal. Hát… a hétből egyedül Esbé tart ott, ahol ebben a szakaszban kéne. Már nem miattuk aggódom, hanem magamért: számolom, mennyi olvasni- és néznivaló halmozódik össze nagyon szűk időre… Nem tanár vagyok, hanem hajcsár.
(Próba a Tragédiára.) Próbáljuk a tizedikesekkel Az ember tragédiáját. Jön mentornak egy színésznő, figyeli az ügyetlenkedéseinket. Lassúak vagyunk, nyögvenyelősek, vontatottak… De ha elvállaltuk, meg kell csinálni! Csakhogy a kölyköknek, a kezdeti lelkesedés után, elment a kedvük a munkától: sikert ugyan szeretnének, de megdolgozni érte…? Azt már nem. És akkor vendégünk, Létay Dóra a maga szakmai tapasztalatával azt mondja, a kulcsszó a szituáció, és kezd helyzeteket teremteni. Kibomlanak jelenetek, életre kelnek színészek. Szándék és szakmaiság között néha széles szakadék tátong, el kell ismernem. De örülök, hogy legalább elismerhetem.
2015. február 17., kedd
(Rimbaud a földön.) A francia szimbolistákig, jelesül Rimbaud-ig érünk a tizenegyedikesekkel irodalomból: verseket nem föltétlenül hangulatos iskolapadban olvasni, ezért a tanterem végében a földre kuporodunk, ahol A részeg hajó imbolyog. Préselődünk, olvasunk. Negyvenöt perc perc varázs.
(Egy tanárjelölt.) Még hogy harminc – jó, negyven; na, ötven – fölött nem történik már az emberrel semmi?! Televíziósként valaha sok gyakornokot abriktoltam, de tanárként, öt év intenzív pedagóguskodás után, először foglalkozom tanárjelölttel… Egyetemista lány ül az óráimon, jegyzetel, hamarosan ő tart órákat helyettem, és én figyelek, jegyzetelek. Furcsa érzés: fiatalabb fejjel hintettem az igét, osztottam az észt, most meg azt érzem, hogy… vak vezet világtalant.
(Lógnak a betűk.) Ma kezdődnek a fölvételi beszélgetések! Hét napon át négy bizottság tagjai ismerkednek azokkal a gyerekekkel, akiket a szülei a mi sulinkba hoznának hetedikesnek vagy kilencedikesnek. Amíg várakoznak, mozit rendezünk be nekik, és a médiatagozatosok rövidfilmjeit vetítjük. Ehhez persze reklám kell, vagyis Eszefet – aki titokban (!) tervezi a tablót – kérem, a barátaival rajzoljon föl néhány papundeklire néhány betűt. Megtörténik. Tizenegyedikes barátaimat arra kérem, szerezzenek spárgát, fűzzék föl a kartonokat, a gondnoktól kérjenek létrát, és feszítsék két oszlop közé a hirdetést. Lógnak a betűk: leendő diákok, őket kísérő szüleik nevetgélnek, milyen jó hangulatban zajlik az élet a sulinkban…
(Kilencedikesek felelőssége.) Én is fölvételiztetek, viszont abban az időben órám lenne a kilencedikes médiatagozatosokkal. Mit tegyek? Gimnazista életükben először kiválasztok egy megbízható lányt, markába nyomom a kulcscsomómat, amelyen az iskolaiak mellett a lakáskulcsaim is fityegnek, hogy forgassák készülő filmjüket nélkülem! Övék a stúdió, övék a felelősség, legalább három jelenettel haladjanak előre, aztán kopogjon be a terembe, ahol ugyan zárt ajtó mögött beszélgetek, de adja vissza a kulcsomat, különben nem tudok hazamenni. Az ajtó előtt éppen az igazgatóhelyettes strázsál, utólag meséli, hogy a lány tűzön-vízen át be akart jönni, ő nem engedte, a lány győzködte, hogy életbevágó, a becsülete forog kockán, mire igazgatóhelyettesi hatalmával élve magára vállalta a postás szerepét. Nálam a kulcs, Mihalovits Annának, a lelkiismeretes lánynak pedig jegyezzük meg jól a nevét.
2015. február 18., szerda
(Megannyi unott ábrázat.) Utolsó faggatózásom óta eltelt két nap, és osztályfőnöki órán ismét kérdezem: lesz-e tablónk? Körbenézek: megannyi unott ábrázat előttem. Ülünk a csöndben, és azon tépelődöm: miért? Az ő későbbi emlékük jelenideje miért nem fontos annyira, hogy tegyenek érte? Tudom, annyi, de annyi minden nem fontos nekik az iskola összes hozadékából: de hogy ez sem? A saját arcmásuk? Akkor hát?
(Egy meggyőző arc.) Ezen a szerdán találkozom egy rendkívül meggyőző arccal a fölvételin. Amint bejön, máris mondja, hogy életét és vérét a médiatagozatért. Tudja, mire vállalkozna? Tudja! Hogy ez nem csillogás, hanem vér, veríték és könny? Tudja, mondja. Kérdezgetem erre-arra; tényleg tudja. Kérdezem, elszánt-e. Mondja, igen. Kérdezem, fölkészült-e a csalódásokra. Mondja, igen. Négy év múlva, amikor újraolvasom a Lájvszkúl Dájörit, leszek-e büszke V. L.-re?
2015. február 19., csütörtök
(Állítólag aranyos vagyok.) A könyvtáros meséli, ücsörögtek nála a tizenegyedikesek, és a suliról, a tanárokról csacsogtak. Amikor aztán szóba jöttek a magyarórák, egy srác, aki egyébként rendkívül kritikus, és mindenben és mindenkiben talál kivetnivalót, rám azt a megjegyzést tette, hogy aranyos vagyok. Hogy én, aranyos…? Nahát… Persze jólesik.
(A tizedikeseknek nincs kedvük.) Jön a tizedikesek osztályfőnöke, és meséli, közérzetekről beszélgettek, és elhangzott, hogy diákjainak nincs kedve a színházi előadáshoz. De hiszen ti vállaltátok! Igen, de csak öt-hat hangoskodó… Csakhogy négy héttel a meghirdetett előadás előtt már nem lehet visszakozni…! Ennyiben maradtak.
2015. február 20., péntek
(Tablófényképezés közepes hőfokon.) Nagy nap: ma készülnek el a tablófotók. Egyetlen hiányzónk Eres, aki családostól síelni ment, bár engem e tervbe nem avatott be… Már nem teszem szóvá: két és fél hónap alatt nem nevelek meg egy öntörvényű családot. Tehát tablófényképezés: a fiúkat felszínesen érdekli, a lányokat kevéssel mélyebben. Túlvagyunk rajta.
(A tizedikeseknek mégis van kedvük.) Próbaidőpont a tizedikesekkel, ám én megint fölvételi beszélgetésre megyek, vagyis közlöm velük, az övék a következő másfél óra, magukra maradnak. Kijelölök két próbavezetőt. Ígérem, másfél óra múlva fölszököm, és megnézem, hová jutottak. Eltelik a másfél óra, hangok szűrődnek ki az ajtó mögül: fél percet hallgatózom… Próbálnak! Hárman ugyan megszöktek, de a többiek dolgoznak. Mégis volna kedvük?
(Egy dilemma.) A nap végén küldönc jő fölvételi bizottságunkhoz, hogy a névsorban az utolsó nem jött el, mára ennyi. Zárjuk a dokumentációt, helyükre toljuk a padokat, fölmarkoljuk a paksamétáinkat, amikor a küldönc ismét lihegve jő, hogy mégis befutott, akire már nem számítottunk. Eleve utáljuk, hogy miatta nem mehetünk el korábban. Aztán bejön egy lány, ki se öltözött a nagy találkozásra, de ahogy megszólal, elkerekedik a szemünk. Süt. Még annak is utánanézett, ki az utca névadója, ahová négy évig járni szeretne… Elvarázsolt lány iszonyú hozott jegyekkel, mégis mindannyian el vagyunk tőle bővülve. Azt mondjuk, minden egyebe dacára vegyük föl! Határtalan, talán korlátozhatatlan, de jöjjön!
2015. február 21., szombat
(Az első jelentkező.) Szombat reggel van, a leendő médiatagozatosoknak március 1-jéig kell elküldeniük a pályázataikat. Miféle kíváncsiság vezet, hogy egy héttel korábban kinyitom a postaládát? És lám, megérkezett az első pályamű! Jelent ez valamit? Bármit?