26. Az adminisztráció hete
2015. február 22., vasárnap(Egy télvégi délelőtt.) Péntekre nagy sétát – kis kirándulást? – tervezek az osztállyal, hát vasárnap délelőtt magányos terepszemlét tartok a leendő helyszínen: egy órát gyalogolok oda, egy órát vissza, hogy ellenőrizzem, a célt, ahová eljutnánk, megőrizte-e az idő. Három és fél éve jártunk ott utoljára. A természet lágy ölén még a tél nyomai – hófoltok, ázott avar, jég, latyak mindenütt –, de már tavaszillat, madárcsiripelés a levegőben; március közeledik, ha meg március, abból észrevétlenül bomlik ki április, azaz a ballagás. Lassan – nem is olyan lassan – lekerekítődik közös életünk.
2015. február 23., hétfő
(Leszek-e megint?) Leszek-e megint ofő, állít meg valaki. Nekem ugyan vannak sejtéseim, több is annál, de ezt válaszolom: annyi mindentől függ… Például hogy előbb az osztályunkat kéne átsimogatnom az érettségin! Előre fogalmazgatom a választ, mert előbb-utóbb az osztályom is nekem szögezi: hogyan tovább utánuk…
(Eres hiányzásának oka.) Eres hiányzott. Érdeklődöm, mi volt a baj, mondja, semmi, síelni ment a családjával. Oktatásközeli, értelmiségi szülők: elgondolkodom, miért nem avatták be az osztályfőnököt, sőt a még magasabb szintet, elvégre ilyesmihez mifelénk, különösen tanítási időben, az igazgatótól szokás rendkívüli engedélyt kérni… Kérem az igazolást, kapom az ellenőrzőt, abban gyöngybetűkkel: családi ok. Mi szokott családi ok lenni? Eres, mintha könyvből olvasná, válaszol: hát esküvő, temetés, ilyesmik. És te… mi szeretnél lenni, kérdem. Mondja, óvónő. Na, majd meséld el, hogy amikor találkozol a jelenséggel – a gyerek síelni megy, aztán azt mondja neked, családi okból hiányzott –, mit gondolsz a sumákolásról.
(Az UtolShow filmjei.) Elkészülnek-e a bemutatóra – tíz nap múlva lesz! – az UtolShow filmjei? Egyesével és név szerint kérdezem mindenkitől. Bő nyolc hónapja, tavaly júniusban kértem őket, forgassanak – ha már médiatagozatosok – rövidfilmet (max. hárompercest), amelyben bemutatják a családjukat, akár egyetlen családtagjukat… Már miért is lepődtem volna meg a válaszokon? Eská most igényelné ki az iskolai kamerát, és megsértődik, amikor azt válaszolom, hogy már más lefoglalta! Téká meg se sértődik, csak a maga életunt ábrázatával bejelenti, őt márpedig nem érdekli az egész. Háem este hív, mit szólnék, ha nem hozna filmet, viszont megcsinálná az előadáshoz a díszletet…
2015. február 24., kedd
(Nyolc hiányzó.) Ma nyolcan hiányoznak. Eddig az volt a megállapodás, hogy aki nem jön, annak szüleje üzen, hogy ne aggódjam a gyerekért. Hát… senkiről se tudok. Mivel az osztályban már csak egy diák nem nagykorú, mindenki a saját sorsának kovácsa. Eszef például egy párhuzamos osztálybeli fiúval jár, összefutok a sráccal a folyosón, kérdem, hol a barátnője, mondja, szabadságot vett ki… Aztán hozzáfűzi, csak vicc volt.
(Az iskolaújság téli számának hányattatásai.) Semmire sincs időm, így az iskolaújságra se. Furdal a lelkiismeret. Az anyag összegyűlt, a tördelőnek kéne dolgoznia, de valahogy nem történik semmi. Ma leülök a fickóval, aki az ősszel lelkesen bólintott a fölkérésre, mondjon fehéren-feketén igent vagy nemet: lesz-e lap. Messziről kezdi: örült a megtiszteltetésnek, dagadt a keble, ő dolgozik is, de nagyon-nagyon elfoglalt… Tanulás, különórák… Szóval föladod, kérdezem. Muszáj így kimondani, kérdez vissza. És akkor most haragszik a tanár úr? Csak csalódott vagyok, mondom. A csalódás fájdalmasabb, mint a harag.
(Időpont-ütközés.) Rebesgetik, hogy egy színjátszó kör érkezik hozzánk vendégségbe, és lehet, éppen akkor tartanának búcsúestet a díszteremben, amikorra mi lefoglaltuk a helyiséget az UtolShow-ra… Beszélek a szervezővel: tényleg. Osztunk, szorzunk: abban maradunk, négykor kimennek a teremből, esetleg beülnek nézőnek a mi programunkra, fél kilenckor viszont visszajönnének, elvégre csak éjjel utaznak haza. Működni látszik. Baj, ha megnézik a filmjeinket? Hát már miért lenne? Minden nyilvános!
2015. február 25., szerda
(Osztályfőnöki óra három harmadban.) Osztályfőnöki órán negyvenöt percig beszélek. Az első harmadban kérem, vegyenek elő papírt, ceruzát, és jegyzeteljenek: név és dátum szerint olvasom, kinek hány igazolatlan órája gyűlt eddig össze a második félévben. Akik visszakérdeznek, azoknak fölhívom a figyelmét, hogy tán koncentrálni kéne. Néhányan alkudozni próbálnak, de már első szavaik után leállítom őket, hogy dokument az dokument, vagy hoznak igazolást, vagy marad az igazolatlan óra, ami érettségi előtt kellemetlenné válhat. Az osztályfőnöki óra második harmadában dátumokat ismertetek, hogy március végéig mely napon milyen teendők várnak rájuk. Végül a harmadik harmadban pénzeket szedek: ballagásra, bankettre hatezer forintot, osztálytablóra négyezer-egyszázat, közös színházra ezerötszázat, az UtolShow-ra hatszázat, az UtolShow jegyeinek kinyomtatására kétszázat. Egy kiüresedett fagylaltos dobozban hurcibálok tanáritól osztályteremig öt borítékot, azokban papír- meg fémpénzeket és névsorokat. Ha a múlt héten hajcsárnak aposztrofáltam magam, hát most pénztárosnak. Csak arra nincs se alkalom, se idő, hogy tanár legyek.
2015. február 26., csütörtök
(Hozzák a metériát.) Készülünk az UtolShow-ra, éppen mához egy hétre lesz, mára tehát hozniuk kellett (volna) hozzá a matériát. Hozzák is négyen. Négy film… Hogy kesergek-e? Hát persze! Jókedvű volnék én, csak nem értem… Nem értem, hogy miért nem! Az ő ünnepük, az ő megdicsőülésük: nem kell nekik? Ígérik, hétfőre minden meglesz. Olyan ez, barátaim, mint amikor szeretsz valakit, csakhogy ő nem kér a szeretetedből, és te egyre inkább belemagányosodsz a kiolthatatlanba. Hogyan is fogalmazott két hete Eref? A szeretet néha – fojtogató.
(Állapotok az osztályteremben.) Valahogy úgy hozza az élet, hogy egész nap nem találkozom velük. Miután minden egyébbel végzek, amúgy rutinból, benyitok az osztályterembe. És szembesülök az ottani állapotokkal. Idé volna a rendfelelős, csakhogy Idé másfél hete hiányzik, és nem akad senki, aki átvenné a szerepét. Hiába nagykorú mindenki holnaptól: csak papíron, mert lélekben csupa-csupa gyerek. Felnőtt jogokat követelnek maguknak, ám gyermeki kötelességeket se képesek teljesíteni.
2015. február 27., péntek
(Félévente egy nap.) Félévente kapunk egy napot az iskola vezetőitől, amikor magunkkal törődhetünk. Mi kirándulni szerettünk volna; menni, meg-megállni és elmerengeni azon, mivel telt ez a – két hónap híján – négy tanév, de három napig esett az eső, még ma reggel is szemerkélt… A hegyekben minden csupa sár. Így aztán akolmelegben nézünk filmet, utána pedig megismételjük, amit ismeretségünk legelején csináltunk: mindenki odaír néhány szót mindenki nevéhez, miért örül, hogy megismerkedett vele. Azt gondoltam, erre fél óra elég nekik, de kétszer annyi ideig írják, és még így is akad, aki nem fejezi be. Egyébként három, előre bejelentett hiányzót leszámítva mindenki itt van, és érzékelhetően nem siet el senki, csak Béelnek kell odasúgnom, átmenetileg kapcsolja ki a telefonját…
(Szerepátosztás diktatórikusan.) Kora délutánra visszamegyek a suliba: Tragédia-próbát hirdettem a tizedikeseknek. A művészek többsége bejön, de sok a hiányzó, köztük a női főszereplő. Sok az elégedetlenkedő hang is, kénytelen vagyok másra osztani a szerepet. Diktatórikusan. Aztán két és fél órát próbálunk, elkészülünk a jelenetünk keretével! Először érzünk rá, hogy a produkció beérhet.
(Mi, férfiak.) Ahogy megyek el, látom ám, hogy fiaim egyike vár egy kettővel alatta járó lányra. Szép lány, helyes fiú… Húsz-harminc lépésről visszaszólok a srácnak, jöjjön egy szóra. Jön, mondom neki: ne feledd, a nőkre mindig nekünk kell vigyáznunk… Nagyon jól tudom, tanár úr, mondja, és mi, férfiak összemosolygunk.
2015. február 28., szombat
(Határidő lejártával.) Ma éjfélkor jár le a határidő, amikorra a kölköknek el kell küldeniük a kidolgozott, lektorált húsz-húsz tételt magyar nyelvből és irodalomból. Záráskor az eredmény: nyolc tétel magyar nyelvből, hat irodalomból.