27. Az ezerfelé szakadás hete

2015. március 1., vasárnap
(Még este is érkeznek tételek.) Vasárnap délutánig meghosszabbítom a tételek beérkezésének határidejét, hatkor viszont kikapcsolom a gépet, és onnan kezdve magánéletet élek! Addig? Folyamatosan figyelem a postát, közben dolgozatokat javítok, óravázlatokat írok… És persze a beérkezett tizennyolc tételt – a várt negyvenből! – mentem, konvertálom, formázom, rendezem, s persze olvasom… Aztán – magánélet közben – félszemmel látom (jelez a telefonom), hogy még este kilenckor is érkezik tétel. Azt az egyet-kettőt már nem fogadom el.

2015. március 2., hétfő
(Eredményhirdetés: 18–22.) A mieinknél kezdek. Magyaróra. Eleinte persze begyűjtöm az igazolásokat, beszedem az elmaradt pénzeket, ismertetem a heti programot… Aztán eredményt hirdetek! Egyesével értékelem a tételeket: aki a – meghosszabbított – határidőre küldte, az ötöst kap, aki nem, az egyest (a színvonal pillanatnyilag mellékes). Idé kérdezi, hogy ő, aki vasárnap este küldte, akkor most hányast kap. Kifejtem, hogy ha nem bántódik meg, a vasárnap estét már családom körében töltöttem, majd aludtam néhány órát, reggel negyed nyolckor pedig már az iskolában adminisztráltam. Ha nem haragszik, nem akkor ugrottam, amikor ő füttyentett… Látom az arcán, hogy – visszafojtva ugyan, de – duzzog. Fölpattan Háem, hogy ő már egy hete elküldte a kidolgozott tételét a kijelölt ellenőrnek, nem ő tehet arról, hogy az illető nem küldte vissza! Már ketten duzzognak… Tizennyolc ötös, huszonkét egyes. És végigveszem a tételeket, sorolom, mi minden hiányzik belőlük, végül bejelentem, hogy egyébként – írd és mondd – összesen hat színvonala elfogadható.
(Tanárjelölt és mentortanár.) Tanárjelöltem van! És én volnék a mentora… Na, szegény: mit tanulhat tőlem? Mindenesetre végigüli az óráimat és jegyzetel, hamarosan ő tart órákat, akkor meg én jegyzetelek… Megbeszélünk, átbeszélünk, kibeszélünk. Az UtolShow-ra is jön!
(A rádiósok.) Két hónapja keresett meg egy hatos fogat, hogy csinálnának iskolarádiót. Összeraktak egy műsort, valamely péntek délben lement, de mert nem volt átütő sikere, mostantól elegendőnek tartanák, ha a szünetekben zene bömbölne a többnyire recsegő hangfalakból. Mi ebben a rádióműsor, kérdezem. Hát…, húzogatják a vállukat. Hümm, mondom én, beszéljünk megint, ha tudjátok, mit szeretnétek. Hümm, mondják ők, és eloldalognak.
(A faktosok.) A fakt első felében agitálom a delikvenseket, hogy már csak hat hetük van – egy abból is tavaszi szünet –, hogy leadják az érettségire a projektmunkáikat! Nézik a cipőjük orrát, és csodában bíznak.
(A próbálók.) Lagymatag próba a tizedikesekkel. Pechükre két profi színész is figyeli, mit művelnek: segítenének, ha volna min. Valamit ezért döcögünk előre, végül a művésznők avval köszönnek el, hogy elképesztő a motiválatlanság, az érdektelenség, amit tapasztaltak. Én érzem magam kínosan.
(A takarító néni monológja.) Indulnék haza, megállít a takarító néni. Kesereg, hogy az ő emeletén iszonyúak az állapotok! Különösen a vécékben. Hallgatom a monológot a körbepisilt ülőkékről, a le nem húzott… khm… termékekről. Hallgatom a vécékefék használaton kívüliségének, a vécépapírok tömítőanyagként alkalmazásának metaforikus ábrázolását, és szégyenkezem. Végül a takarító néni megkérdezi, vajon otthon az anyukák, az apukák erre nevelik-e a gyerekeiket… Mindegy, takarítasz vagy tanítasz, a kérdésed ugyanaz.

2015. március 3., kedd
(Függöny és cipővédő.) Az első órán leszakadt függöny vár a stúdióban. Röviden ecsetelem az éppen érkező osztálynak, hogy bizonyára a tegnap délutáni, esetleg az éjszakai szél fújta le. Ha már itt tartunk, kiegészítem avval, hogy a cipővédők többségét is bizonyára a szél fújta ki a helyiségből (és nem fújta vissza). És ha már magamhoz ragadom a szót, megjegyzem, milyen különös, hogy még soha senki meg nem kérdezte tőlem, összesöpörhetne-e, esetleg kimoshatná-e a cipővédőket… Óra után megállít egy fiú, hogy összesöpörne. Jaj, mondom, nem azért említettem… Egy lány meg, hogy pénteken hazavinné a maradék huszonhárom pár cipővédőt, és hétfőn tisztán, illatosan behozná… Talán csak soha senki nem említette nekik, hogy élhetnének másként (ld. John Arden: Live Like Pigs)?
(Küzdelem egy diákért.) Bekopogok az igazgatóhoz, hogy találkoztam egy diákkal a fölvételi beszélgetésen, és azt hiszem, tehetséges. Viszont napok óta gyötör, hogy nincs a fölvettek listáján. Nagyot sóhajt az én igazgatóm, hogy állandóan ilyesmikről vitatkoznak ők, iskolavezetők, és pillanatnyilag az az álláspont, hogy akinek rossz a bizonyítványa, sugározzon bármily tehetséget, ne jöjjön hozzánk. Abban maradunk, írok anyukának, mi van a gyerekkel. Anyuka egy óra múlva válaszol is. Átküldöm a levelet az igazgatónak. Visszaír, hogy most várjunk kicsit, amíg lecsillapodnak a kedélyek. Kinek teszek jót: ha küzdök, vagy ha nem?
(Tragikus visszhangok.) Hallom, áll a bál a tizedikes médiatagozatosok körében, mert érzékelik a vészhelyzetet, hogy eddig vajmi keveset tettek a kőszínházbeli sikerükért. El akarnák kerülni a szégyent, ezért szerződést írnak alá, fogadalmat tesznek, égre-földre esküdöznek, hogy kezdenek melózni…
(Szövegírás kilencedikesekkel.) Filmet forgatunk a kilencedikes médiatagozatosokkal. Eddig három forgatási napot kaptak (konkrétan háromszor másfél órát, órarend szerint): születtek ám komponált snittek! Ma írjuk a narrátorszöveget meg a dialógot. Csak az osztály – kisebbik – felét tartom itt, a nagyobbik boldogan távozik. Egy kölyök duzzog, hogy nem mehet a haverjaival, de az a tíz, akikkel körülülünk egy padot, egyre inkább belemelegszik a munkába. Amikor kész a szöveg, látjuk magunk előtt leperegni a képet, én meg látom az örömöt az arcukon, hogy újabb filmjük forrja ki magát!
(Este színház.) Este színházban az osztályunkkal. A többséggel. Hét után két perccel, amikor már mindenki a nézőtéren ül, én még mindig az előtérben gyűrögetek négy jegyet… Aztán leadom mindet a pultnál, hogy lássam én is az erősen posztavantgárd előadást: el is vesztem a fonalat az elején. A szünetben zavartan tipegünk, hazafelé alig szólunk egymáshoz. Hiába képzeljük magunkat menőnek, ehhez a szinthez kevesek voltunk, és ez fájdalmas fölismerés.

2015. március 4., szerda
(Utolsó simítások.) Az utolsó simításokat végezzük – osztályfőnöki óra keretében – az UtolShow-n. Tizenhét film készült el, az ikreink (Esbé és Eská) egyet közösen hoztak össze, öten viszont – semmit. Abban állapodunk meg, hogy ábécében vetítünk, és lesz két konferanszié – Géi és Enel önként –, akik minden mű előtt néhány szóra a színpadra szólítják az alkotót. Lesz díszlet, jelmez, ceremónia: Háem tesz meg minden előkészületet!

2015. március 5., csütörtök
(Az Utolshow.) Nincsenek ugyan a bejáratnál tumultuózus jelenetek, de a díszterem megtelik. Van kóla és pattogatott kukorica, mint a valódi mozikban, egyébként az egész miliő „oszkárdíjkiosztós”. Háemnek valóban megköszönhetjük a fölhajtást! Mindenki fölvette a gálaruháját, a konferansziék oldják a hangulatot, a filmek meg olyanok, amilyenek. De családi körben vagyunk: együtt vagyunk. És legvégül: túlvagyunk rajta.

2015. március 6., péntek
(A csütörtök este visszhangjai.) A szülők köszönik. A kollégák gratulálnak: „Látszik a fejlődés! Ügyesen összerakták/összeraktátok a filmeket/osztályt! Showha nem tudhatjátok, hogy melyik lesz az utolshow!”. Az igazgató örül. És a gyerekek? Azt mondják, jó volt. Nagyon jó. Feledhetetlen élmény. Akkor hát? Ha mindenki elégedett, én miért jöjjek avval, hogy sokkal-sokkal-sokkal színvonalasabb lehetett volna, ha a tavaly év végi feladványt nem az utolsó napokban, órákban, percekben pipálják ki?
(A matek…) Levél egy szülőtől. „Tudjuk, hogy már mindent kellene matekból tudni, és nem ezen a héten kellett volna a filmet készíteni, mégis nagy kihívás a mai témazáró matekból… Sok nebulót nehéz helyzetbe hoz. Tudom, rövid az idő, és a tanár úr halad, mint a gyorsvonat, mégis az a kérdésem: lehet-e kísérletet tenni arra, hogy ne ma írják meg, hanem hétfőn?” Mélységesen nem értek ugyan egyet a kéréssel, de reggel óvatosan tapogatózom a kollégánál, mi történik ma. Témazáró dolgozat, mondja, és ecseteli, milyen borzalmas eredményeket hozott az utolsó kettő is, lám, hárman totális bukásra állnak… Dupla irodalmam volna velük, mondom nekik, annyit tehetek értük, hogy most nem nyaggatom őket tételekkel, kapnak két órát, készüljenek a tézére, addig én odabent összesítem a hiányzásokat. A szünetben váratlan látogató érkezik a párhuzamos osztályból, ahol már megírták a dolgozatot, és diktálja, milyen feladatokat kaptak. A mieink legjobbjai a táblánál magyarázva oldják meg a példákat. Két óra múlva messziről mosolyog a matektanár: na, látod, ha tanulnak, tudnak! Íme, ötösök, négyesek, néhány hármas… Fölmerült persze bennem, mélázik el a kolléga, hogy esetleg kémkedhettek a szomszédban… Végszóra harsan föl a jelzőcsengő: huh, sietnem kell, mondom, és avval a lendülettel sarkon fordulok.
(Légkörváltozás tizedikben.) Teljesen más légkörben próbálunk a tizedikesekkel, mint hétfőn: az athéni szín két óra alatt összeáll! Ráéreznek ők is, hogy valami születik: gyakorolni ugyan kell még, de… És három hét múlva premier! Miközben, pánikolnak megint, a másik – sokkal rövidebb, sokkal egyszerűbb – jelenethez, az űrhöz még hozzá se kezdtek!
(Egy kolléga elájul.) Délután jut csak el hozzám a hír: egy kolléga óra közben váratlanul azt mondta, le kell ülnie, aztán azt, hogy le kell feküdnie, aztán… jaj, mentők, kórház. Hetek óta beszélünk mi, tanárok egymás között intő jelekről: csak bele ne betegedjünk mindennapi viszonzatlanságainkba.
(Eref telefonja.) Eref matekból fölmentve, tehát amikor az osztálynak azt mondtam, matekozzanak, ő átült barátnője mellé (aki viszont nincs fölmentve), és a telefonjával szórakoztatta. Rávillantam egyszer, rá kétszer, néhány perc múlva rádörrentem: ide a telefonnal! Nálunk – a házirend értelmében – órán tilos telózni, ha valaki mégis megteszi, a tanár köteles elvenni, leadni a titkárságra, ahonnét csak a szülő válthatja ki. Na, innen kezdve – hiszen Eref azonnal értesítette az őt ért méltánytalanságról édesanyját – anyuka ötpercenként hív. Én az iskolában – a házirend magamra nézve is érvényes – kikapcsolom a telefonomat, de ma egy-egy szünetben – fontos hívást várok – mégis bekapcsolom. Akkor rögtön csörren: a szülő is ismeri az órarendet… Végül Eref beront egy órámra, hajlandó vagyok-e beszélni anyukájával. Most dolgozom, mondom. Eref dúltan távozik. Még megtartom az órát, még lenézek a délutáni-esti gólyanapra, de ez a jelenet a hét záróakkordja.