28. Az önvád hete
2015. március 7-8., szombat-vasárnap(Semmittevés helyett.) A diákjaim nem sejtik, hogy vigyázó szemüket akkor is rám vetik, amikor nem vagyok a látóterükben… Nyersben naponta skiccelem, a hétvégén ötször írom át a Dájörit. A Dájöri van értük, vagy ők a Dájöriért?
2015. március 9., hétfő
(Pipa az érettségin.) Észrevétlen becsusszan néhány új tétel a postaládámba: szám szerint kilenc. Már huszonhét gyűlt össze a negyvenből. Próbálom megértetni velük, hogy magukért dolgoznak: huszonhármukból mindössze négyüket érinti a jövőben a magyar nyelv és irodalom, tizenkilencen tehát csak… kipipálnák a tárgyat az érettségin. Nekik elegendő, ha a többiek tételeiből készülnek föl. De ha nincs miből? Vagy ha látszólag van, ám használhatatlan?
(Gyakorlatozás szóban.) Mától a szóbelire is gyakorolunk. Olyanokat szólítok elsőnek, akiknek a tétele működőképes: hat diákot hallgatunk meg. Lejátsszuk a szituációt, hogyan illő benyitni, köszönni, megvárni, amíg a vizsgázót hellyel kínálják… Használhatják a kinyomtatott vázlatukat, a lényeg, hogy öt percig folyamatosan beszéljenek. Amikor az idő letelik, kommentálom a történteket: egyelőre főleg a formát, kevésbé a tartalmat. Megteszek-e értük mindent, amit tehetek?
(Beszélgetés egy értelmes emberrel.) Egy szünetben megállít egy fiú, és Wong Kar-wai melodrámáiról beszél. Fölbecsülhetetlen élmény, hogy értelmes emberrel értelmes témáról beszélgetek! Mond valamit, én mondok valamit; van, amiben egyetértünk, van, amiben nem. Végül a becsöngetés fojtja belénk a szót, és futunk az óráinkra: ki diákként, ki tanárként.
(Visszaszámlálás: tíz!) A tizedikesekkel futó projekt Az ember tragédiája két színe: az ötödik és a tizenharmadik. Athén és az űr. Két és fél hét múlva premier egy fővárosi színházban, addig minden hétfőn, szerdán és pénteken próbálunk – különben bukunk! Gyereket, tanárt egyaránt próbára tesz a merész vállalkozás, de vissza immár nem léphetünk. Megviseltnek látszunk, ám végre kirajzolódnak a jelenetek körvonalai. Még sokat kell rajtuk finomítanunk, de… Fölcsillan egy halvány reménysugár?
2015. március 10., kedd
(Tanít a tanárjelölt.) Mától a tanárjelölt tanít. Azt találtuk ki, hogy ugyanavval a témával, a montázzsal foglalkozik két, egymást követő alkalommal hat osztályban. Jól csinálja, de a nap végére nagyon-nagyon elfárad. Hogy mennyire megterhelő szakma, rogy le egy székre, főleg, mert egy másodpercre sem hagyhat ki, hiszen akkor rögtön mindenki figyelme másfelé kalandozik! Miközben állandóan döntési helyzetekbe kényszerítik… És fölfedezi, hogy a tanítás csak elenyésző töredéke a tanár feladatainak, mert közben ott a nevelés, a fegyelmezés, az illemtan, a szókincs és a… és a… Most gondolkozik el, akar-e egyáltalán tanár lenni.
(Bonyolult lustaság.) Lyukasórám volna, ám helyettesíteni küldenek, ráadásul éppen a mieinkhez. Gyűjtök hát újabb igazolásokat, újabb pénzeket, aztán kérem őket, beszélgessenek velem. Magyarázzák el nekem, csak hogy értsem, honnan ez a semmittevés… Hogy miért nem és nem és nem. A lányKábé kezd valami tohuvabohu okfejtésbe, de Eszef leinti, hogy nem kell túlbonyolítani. Lustaság, ennyi. Akkor ezt a lustaságot, ezt magyarázzátok el nekem! Miért nem jó nektek, ami egyébként jó? Ez… bonyolult lustaság, egészíti ki önmagát Eszef. Ezen a meghatározáson mindannyian hosszan, csöndben elgondolkozunk. Olyan hosszan, olyan csöndben, amelyet csak a csengő szakít végül föl.
(Van hozzátok közöm?) Amikor egy párhuzamos tizenkettedikes osztály meghívott a tablófotózásukra, én, aki csak tizenegyedikben találkoztam velük hetente egyszer, a megtiszteltetéstől pirulva azt kérdeztem a két diáktól, akik átadták a levelet, hogy szerintük tényleg volt annyi közünk egymáshoz, hogy föltennének az érettségi tablójukra… A mondat úgy jutott vissza a sokasághoz, miszerint én annyit jegyeztem meg, mi közünk nekünk egymáshoz. És megsértődtek. Szól hát az osztályfőnökük. Mondom, bemennék hozzájuk három percre. Megyek, magyarázkodom, de mégsem bocsátanak meg. Kiemelem, hogy a megtiszteltetés szólt belőlem, de ha félreérthetőre sikeredett, elnézést kérek. Még mindig nem érzem, hogy megbocsátanának. Fene egye, egy hibátlan év után egyetlen másodpercnyi hiba. Na, tanárjelölt, leszel-e tanár?
2015. március 11., szerda
(Amiről a döntéshozók nem tudnak.) Osztályfőnöki óra a mieinkkel. Ó, ha a döntéshozók tudnák, hogy sosincs idő semmire! Hetente egyszer negyvenöt percben kizárólag adminisztrálunk: igazolások, pénzek, feladatok, teendők… Beszélnénk egyebek mellett a ballagási meghívókról (a mi osztályunk reszortja), de ötletek hiányában konkrétan nincs miről. Elmondom, hogy két hét múlva, ha törik, ha szakad, készen kell lennie! Ha tehát ők nem tesznek érte (mert ez sem fontos nekik), előveszek egy sablont, behelyettesítem az aktualizált szöveget: meghívó márpedig lesz, de aztán egy szót se!
(Visszaszámlálás: kilenc!) A mai Tragédia-próbán kétszer nyomjuk le az athéni színt, aztán három gyerekkel maradunk, leforgatjuk az űr bejátszásait. Valóságos szinkronstúdiót rendezünk be, világítunk, mikrofonozunk, a monitorra tesszük ki a súgószöveget… Velünk az egyik mentorunk, Létay Dóra, aki előjátszik, instruál… Hiánytalan, hibátlan délután: mindannyian átéljük a… mit is?... a teremtés csodáját.
2015. március 12., csütörtök
(Átkozott helyettesítés.) A tanári munkakör nagy átka a helyettesítés. Eltervezi az ember, mi mindennek jut végére a lyukasórájában, aztán ugrik a lyukasóra… Nekem ma rögvest kettő. Az elvégzendők meg? Maradnak elvégzetlenül.
2015. március 13., péntek
(Százhatvan perc.) Ma százhatvan, egybefüggő percet töltök a mieinkkel. Az első harminc perc a szokásos: elmaradt igazolások, elmaradt pénzek… Aztán bejelentem, mostantól az írásbeli érettségire koncentrálunk, konkrétan érvelést gyakorolunk! Húsz percben elismétlem a sokszor elmondott lépéseket, a szerkezetet, a formát, az időbeosztást, aztán mindenkit pisilni küldök, hogy utána száz percig, egy helyben ülve írhassanak. Ideig-óráig teszik is, aztán egyre többen adják be, pedig még dolgozhatnának negyven, harminc, húsz percet. Másfél oldalt kellene teleírni: na, az az, ami nem nagyon megy. Gyédének például igen, de ő sem a megadott feladatról ír, hanem a Bajnokok Ligája heti fordulójáról. A fiúKábé viszont fél oldalban kifejti, hogy ő most speciel nincs esszéíró kedvében, de nyugi, éles helyzetben majd lesz. Huszonháromból mindössze hatan dolgozzák ki az idejüket. Én pedig azon töprengek, kötelező-e ráerőltetni azokra a segíteni akarásomat, akik nem kérnek belőle.
(Visszaszámlálás: nyolc!) A mai Tragédia-próba bíztatóan indul: mindenki tudja a szövegét! Ma a másik mentorunk van velünk, Molnár Zsuzsanna: kiül az arcára, hogy ezt természetesnek tartja. Aztán mutatjuk a jelenetünket: na, akkor megdöbben. Nem is bírja, fölpattan, és elüvölti magát, hogy ez próba! A próba kemény munka, mintha előadáson volnának, úgy kell dolgozni! És aztán engem faggat súgva: mi ez a fásult unalom? Miért vállalták, ha nem ég bennük a tűz? Miért az érződik, hogy az egészet csak a tanár úr kényszeríti rájuk, mert egyébként ők sokkal szívesebben készülnének már a péntek esti bulira? Valahogy átvergődünk a próbán. A végén szózatot intézek a néphez: mint ők, én is a saját szabad időmben vagyok itt! Csatlakozik hozzám Zsuzsa: ő is. És a hátsó sorból megszólal az osztályfőnökük, aki sok-sok próbát ül végig, hogy ő is. Hárman, felnőttek, honnan sejthetnénk, mi jár most a fejükben.
(Tervek több fordulóban.) Ma több fordulóban beszélgetek röviden-hosszan az igazgatómmal. Tervezgetjük, építgetjük az új médiatagozatos osztályt. Tulajdonképpen összeállt a névsor, csak én emlegetek még néhány nevet, akik elszántnak ígérkeztek a fölvételi beszélgetéseken, de végül mégsem jelentkeztek. És újból előhozom azt a lányt, akiért harcolnék. Előhozakodom avval is, hogy írnék néhány családnak, csak magánemberként, hogy végül mit döntöttek, hogyan tovább. Kora este meg is írok öt levelet. Hárman postafordultával válaszolnak: az egyik közelebbi iskolát választott, a másik még gondolkozik. A lányt viszont, akiért küzdöttem, fölvették máshová. Egy olyan iskolába, ahol nem a bizonyítványt nézték, hanem a diákban rejlő ígéretet. Nincs miért (kiért) küzdenem tovább: arctalan szomorúság telepedik rám.
2015. március 14., szombat
(A meghosszabbított határidő is lejár.) Ma az érettségi tételek beküldésének két héttel meghosszabbított határideje is lejárt. Vannak diákjaim – Géi, Káem, Eres, Eref és Zévé –, akik két hét alatt egyetlen tételt se küldtek; vannak, akik valamicskét igen, de a negyven tételből eddig összesen tizenegy elfogadható; huszonhárom diákomból csak négyen javították azt, amit kértem – mit kértem: ajánlottam, javasoltam, tanácsoltam –; a három irodalomtételből, amelyeket mindenkinek a saját arcára kellene formálnia, eddig csupán egyetlen diákom küldött kettőt. Ezek a számszerű tények másfél hónappal középiskolai tanulmányaik vége előtt, amikor van hátra még, írd és mondd, gimnáziumi létükből huszonkilenc tanítási nap. Én nem voltam képes működő értékrendet mutatni nekik a rendelkezésemre álló négy év alatt?