29. Az önkontroll hete
2015. március 15., vasárnap(Szimpla mástevés.) Egyszerűen nem foglalkozom semmivel, ami a sulival kapcsolatos, slussz! Dolgozatjavítás? Nem. Óravázlatírás? Nem. Tételellenőrzés? Nem, nem én nem! Vasárnap van, és szimplán mást csinálok!
2015. március 16., hétfő
(Önszabályozás a villamoson 1.) Ahogyan megyek befelé, a villamoson hirtelen fölismerésem támad: önmagamat kell szabályoznom! Ha nem állítok olyan célokat eléjük, amelyek csak szerintem fontosak, szerintük viszont nem, sokkal könnyebb mindannyiunknak! Kitaláltam például, hogy írjanak, küldjenek, jóváhagyásom után pedig tanuljanak meg tételeket… Ezt én találtam ki, nem ők! És ha nincsenek írott, elküldött, ellenőrzött tételeik…? Ha lemondok arról, hogy hajtsam őket? Mindenkinek jobb lesz! És mert ilyesmi önszuggeszciókkal foglalkozom a villamoson, nem is érzem már magam annyira nyomorultul.
(Kibékülök mindenkivel.) Többekre is haragszom ugyan, de elhatározom: ma mindenkivel kibékülök! Kapóra jön, hogy az órámon fecsegő Erefre megjegyzést kell tennem, mire a szünetben hozzám penderül, hogy ő szigorúan a téma kapcsán kérdezett valamit a padszomszédjától. Na, erre a kimondatlan bocsánatkérésre máris rávághatom, hogy béküljünk ki… Vagy Tékának, aki végre hoz ízelítőt az érettségi projektmunkájából faktra – méghozzá egészen formásat –, könnyű szívvel mondhatom, hogy látod, látod, ezért kibékülök veled… Most jobban érzem magam a bőrömben!
(Visszaszámlálás: hét!) Mai Tragédia-próbánk végén avval az összbenyomással állok föl, hogy a másfél hónap alatt kibányászott kagylóban mintha rejlene gyöngy… Ráéreznek a tizedikesek is a siker esélyére, ezért ők kérik, hogy próbáljuk el még egyszer és még egyszer a jeleneteket. Mert ugyanakkor a tét súlyát is kezdik érezni…
(Összeállóban az új osztály.) Névsorilag összeállóban az új médiatagozatos osztály. Állandóan azon töröm a fejem, mit hogyan kellene: bizonyos vagyok például abban, hogy már májusban összehívom őket, hogy a leendő osztálytársak megismerkedjenek egymással – aztán, ha kedvük úgy tartja, kezdjenek a nyáron barátkozni –, megbeszéljünk egy-két dolgot, például, hogy nem kötelező olvasmányokat, hanem kötelező filmeket adnék a nyárra, de legfőképp… a szülőkkel szeretnék találkozni már májusban. Szövetséget szeretnék kötni.
2015. március 17., kedd
(Önszabályozás a villamoson 2.) Befelé menet újabb fölismerés a villamoson: ha nem építek magamnak akadályokat, egészen sima úton haladhatok! Visszább hát az elvárásokkal, ajánlom magamnak tíz megállón át, és amikor leszállok a végállomáson, kifejezetten könnyűnek érzem a lépteimet! (Ehhez persze hozzájárulhat az is, hogy ma reggel már nem a téli-, hanem az átmeneti kabátomban feszítek…)
(Premier kilencedikben.) A filmnek, amelyen négy hete dolgoznak a kilencedikesek, mára hirdettük meg a hivatalos premierjét. Egészen pontosan – osztályon belül – mára tűztük ki, és kíváncsi vagyok, elkészültek-e a művel. Hát el! (Megjegyzem, tőlük el is vártam.) Mindenki izgatott. Leoltjuk a lámpát, körülüljük a monitort… Amint kifutnak az utolsó kockák, néhány megilletődött másodperc után tapsvihar tör ki! Én pedig azt mondom, már kilencedikben megcsinálták az első pályázatképes rövidfilmjüket… És ekkor diadalittasan csapnak le rám: hogy már hónapok óta ámítom őket, ha elkészülnek evvel a filmmel, elmondom a nagy álmomat, megígértem! És hogy hát akkor ők, íme, elkészültek… Tényleg egy olyan csapat, amelyik végre akar valamit? És igazuk van, ideje, hogy elmondjam, nélkülük különben sem válna valóra… Nagy levegőt veszek: meg akarnám veletek csinálni a Popfesztivált! Szeptembertől a rockmusicalon dolgoznánk, karácsonyra bemutatnánk. Bűbájosak, milyen lelkesek…! Örülök én is az örömüknek.
2015. március 18., szerda
(Szóba hozódik az osztálykirándulás 1.) Osztályfőnökire ugyan igazolást nem hoz senki, de minden elmaradt pénz beérkezik (miután két napja, egyesével írtam az érintettek szüleinek), majd amikor megkérdezem, van-e még valami, amiről beszélnünk kell, Bébé hosszas vacillálás után rákérdez, hogy mi lesz… az osztálykirándulással. Elmondom az egyébként már közismert tervet: május 30-tól június 2-ig Kőröshegyen négy napra beköltöznénk Béék házába, a harmadik napon reggel elutaznánk Fiuméba, együtt megnéznénk a tengert, estére visszaérnénk. De, fűzöm hozzá kérésünket, csak akkor menjünk, ha az osztálykirándulás nem piáról, cigiről, egyéb élvezetekről szól, mert ha ezt szeretnék, menjenek el valahová magukban, minket viszont hagyjanak ki belőle. Hallgatnak. Két nap múlva térjünk vissza a témára, javaslom, addig beszéljék meg maguk között.
(A névnapom.) A névnapomon megállítanak tanárok, fölköszöntenek osztályok, de a sajátom tudomást se vesz arról, hogy ma zsákban hozom nekik a meleget… Negyedik éve nem fáj, hogy senkinek soha eszébe nem jut, március 18., azaz Sándor napja, de most, az utolsó közös alkalommal valahogy mégis.
(Visszaszámlálás: hat!) Most, hogy érzik tizedikes süvölvényeim, alakul a Tragédia két jelenete, erősen lazul a munkafegyelmük… Sok a hiányzó, sok az engedélykérő, miszerint nekik korábban el kell menniük. Vállat vonok: ha nekik nem fontos, az nem az én problémám. Ők nem tudják hajszálpontosan a szövegüket, ők nem tudják a nézésirányaikat… Menjenek lelkifurdalás nélkül; megyek én is.
2015. március 19., csütörtök
(Vajda János és a tizenegyedikesek.) Nem akarok semmiféle száraz adatot megtanítani irodalomtörténetből: azt szeretném csupán, ha az irodalom segítene nekik élni. Vajda kapcsán tehát a nagy, az örök szerelemről beszélgetünk a tizenegyedikesekkel: sok száj szögletében bujkál szomorkás félmosoly. Tizenhét-tizennyolc évesen valami már sejthető a témáról.
(A ballagási meghívók.) Finiséhez érkeztek a ballagási meghívók előkészületei: ha a mieink nem ügyködtek rajta, hát egy más osztálybeli lánnyal dolgozunk együtt. Eredeti ötlet, eredeti kivitelezésben! A lány tervez és rajzol, Bé készíti elő az oldalakat a nyomdának, én a szövegeket írom, ellenőriztetem, korrektúrázom. Hétfőn kéne leadnunk, hogy pénteken kézhez kapja mindenki a neki járó tíz példányt.
2015. március 20., péntek
(Szóba hozódik az osztálykirándulás 2.) Idé hozza szóba, hogy az nem lenne jó, ha őket, nagykorúakat, fészekből kiröpülteket tilalmak kötnék utolsó közös élményükön, az osztálykiránduláson. Javítom: tilalomról szó sincs, csupán kérésről. Hosszas indoklásomat kényszeredett csönd fogadja. Kérdezem is, egyáltalán ki jönne. Sokan, de Emcsé, Enel, Erjé, Eszer, a lányKábé, Zévé nem. Ők emelt szintű érettségire készülnek azokban a napokban. És három hiányzóról nem tudjuk, mi a tervük… Lennénk együtt úgy tizenöten négy napig, de ketten-hárman egy-egy napra esetleg meglátogatnak bennünket.
(A pohár félig tele…) Miután megint keserűségeimet soroltam nekik, Háem annyit jegyez meg, hogy sosem dicsérem őket. Mondanám, hogy, legnagyobb szívfájdalmamra, nincs nagyon miért… De tanár úr, szól közbe Eres, a pohár sosem félig üres, hanem mindig félig tele! Kérdezném, melyik pohár… Felemás hangulatban válunk el egymástól. Nem sokkal később üzenetet találok a tolltartómban (sejtelmem sincs, mikor hagytam őrizetlenül): Zévé csempészte oda: pici, vigasztaló rajz egy félig teli pohárról.
(Versmondás a tizenegyedikesekkel.) Mára tizenhat verssort kellett megtanulniuk a tizenegyedikeseknek. Vajda Jánostól vagy a Húsz év múlvát, vagy Az üstököst. Hárman haladékot kérnek hétfőig, négyen-öten bejelentik, hogy nem tanulták meg, a többiek fölmondják a memoritert. Meglehetősen sok az ötös. Egyetlen lánnyal külön meccset vívok: sokra hivatott, ezért vele rendkívül szigorúan bánok. Egyetlen parányi nyelvbotlásra négyest adok! Kéri, hadd mondja el még egyszer. Abban már két nyelvbotlás van, adok neki egy zsebkendőt, és bejelentem, hogy immár hármas. Megrökönyödés az osztályban. A táblához lépek, és egyetlen mondatot írok föl: Tisztellek téged, tehát követelek tőled! Várok, amíg megemésztik, aztán megkérdezem, hogy Makarenko kijelentésével ellentétben csináljuk-e fordítva: ne követeljek, viszont ne is tiszteljem őket? Amit egyébként fordított esetben magam is elvárok tőlük: szóljanak, ha azt tapasztalják, én sem készülök az óráimra.
(Visszaszámlálás: öt!) Reggel, a tanulógyűlésen telt ház előtt adják elő a tizedikesek a Tragédia két jelenetét. Ebben a tizenöt percben éreznek rá, milyen mámorító közönség előtt föllépni! Milyen elérni, hogy rájuk figyeljenek, hogy ne vihogjanak rajtuk; milyen a siker íze! A délutáni próbán kétszer nyomják le mindkét színt: közben megbeszéljük, min kéne még mindig javítani. Először rögzítünk egy próbát, a fölvételt visszanézzük: mindannyian látjuk, már csak a színpadtechnika hiányzik – és belőlük a tűz.