30. Árnyak és fények hete
2015. március 21-22., szombat-vasárnap(Dolgozatot kéne javítani...) Dolgozatot kéne javítani: előbb tizenkettedikest, utóbb tizenegyedikest… Mindent kitalálok, hogy mégse. Végül a tizenkettedikesekén nagy kínok árán túlesem. Hiába tagadnám: fáradok. Mi, tanárok, március végéhez közeledve mind-mind fáradunk. Különben is rengeteg a dolog: tulajdonképpen a tanításra jut a legkevesebb energia. Pihenni kéne. Kikapcsolódni. Arra a hat napra – tavaszi szünet! –, ami másfél hét múlva kezdődik, nem vállalok semmit!
2015. március 23., hétfő
(Röpdolgozat a mieinknek.) Diktálok tíz mondatot, aztán a padszomszédok javítják a röpdolgozatokat… Egyenként szólítok a táblához megfejtőket, ha kell, javítjuk az ő megoldásaikat is. Tíz pontot senki nem szed össze, kilencet is csak ketten… Tudom, hogy összességében nem túl jó a helyesírásuk. Az viszont bánt, hogy amikor szúrópróbaszerűen ellenőrzöm a javításaikat, sok hibát találok! Nem föltételezem, hogy szándékosan nyeltek el egymásnak mínusz pontokat: csupán figyelmetlenségből. Bár ez még nagyobb baj…
(Plusz projekt: ballagási meghívók.) Bé küldi a ballagási meghívók végleges változatát, amit korrektúráztatok az osztályfőnökökkel, aztán vissza Bének, mehet a nyomdába! Sok még a macera, amíg az összes ballagó diák kezébe kapja a neki járó tíz példányt…
(Újabb kísérletek érettségi előtt.) Alig csorognak az érettségi tételek, a második körös javítottak egyáltalán nem… Próbálom megértetni velük: számukra lehetőség, hogy valaki (konkrétan én) szívességből átolvassa a vázlataikat… Ám ha ők nem igénylik? Gyakorolnánk azt is, hogyan hatásos bejönni, köszönni, leülni… Megkérdezem, van-e, aki szeretne szóban kísérletezni: bemérni, milyen megszólalni egy vizsgabizottság előtt. Ketten – a lányKábé és Kúesz – jelentkeznek: a produkciójuk mindenkinek tanulságos.
(Fakt: a huszonnegyedik órában.) Agitálok. Hogy a huszonnegyedik órában a hét érettségizőből kettőnek még semmiféle projektmunkáját nem láttam! Megnyugtatnak: a jövő héten már fogok. Megnyugtatom én is őket, hogy amikor majd értékelem a műveket, az is szempont, dolgoztak-e folyamatosan az ősztől, vagy csak az utolsó pillanatban lapátolták-e össze a beadandó anyagot…
(Visszaszámlálás: négy!) A Tragédia-próbánkra mindkét mentorunk, sőt a színház főrendezője is eljön! A gyerekek kapnak dicséreteket, de merülnek föl új ötletek is, alapvetően a jobb láthatóság érdekében. Két óra alatt dobódik szét és rakódik össze újra a két jelenetünk. A gyerekek most csodálkoznak rá, hogyan működik a színház.
(Fogadóóra.) A nap zárásaként, négytől hétig fogadóóra. Nem jelentkeznek be sokan – a magyarban csak-csak érdekeltnek érzik magukat a szülők, de a médiában alig –, és persze a közhely: azok nem jönnek, akiknek kéne. Ám hiába a kurta lista, sokan gondolják, előzetes időpont-egyeztetés nélkül befurakodhatnak. Így aztán kígyózik a sor… Valahogy végül hazatámolygok.
2015. március 24., kedd
(Csoki a fiúKábétól.) Néhány hete következetesen elkérem a telefonját attól, aki – megszegve a házirendet – tanári fölhatalmazás nélkül órán nyomogatja, és csak egy tábla csoki ellenében – erről nem rendelkezik a házirend – szolgáltatom vissza. Nem lázadoznak a módszer ellen! Ismeretlen forrásokból órákon belül beszerzik az ellentételezést, és széles mosollyal ragadják vissza a kütyüjüket.
(Nincs tanárjelölt…) Vége a kényelemnek: nincs tovább tanárjelölt. Mert azért, valljuk be, kellemes ám, ha az ember odaszólhat a tanárjelöltnek, hogy bocs, de rengeteg a dolgom, kicsit késem az óra elejéről… Sőt bocs, egyáltalán nem tudok bemenni! Kösz mindent, Annácska!
(Egy tök jó óra?) Irodalomórára megyek a tizenegyedikesekhez: mostantól a Nyugat a téma. Próbálom lefesteni a miliőt, amelyben egy Ady kaliberű fickó ficánkolni kezdett… Kalandozunk művészetben-történelemben, kérdezzük egymást életről-halálról, végül kicsöngetnek. Mondom, bocs, elröpült az idő, és Adyról alig beszéltünk. Az ajtóban odaperdül hozzám az osztály legkritikusabbja – aki ráadásul fülig természettudományos érdeklődésű –, és azt mondja, hogy ez tök jó irodalomóra volt!
(Kilenc fölmentés.) Megkapom az illetékes igazgatóhelyettestől a listát, a mieink közül kinek milyen fölmentése fogadtatott el hivatalosan az érettségire. Huszonhárom diákomból kilencnek van ilyen-olyan papírja.
2015. március 25., szerda
(Eszer rám mosolyog.) Több hónap mosolyszünet után Eszer megbök, rám mosolyog, kezet nyújt! Sokszor utált, sokszor szeretett, de immár rövid az idő újabb hullámzásokhoz.
(Szalagvásárlás egymagamban.) A ballagási meghívókhoz szalag is kell: valaha Bével baktattunk kellékekért egy közeli röltexbe. Most egyedül megyek, el is veszett a varázsa az egésznek.
(Még egy plusz projekt: kerületi gála.) Fölkérték a sulit, vegyen részt egy kerületi projektben: engem ebből csak az eredményhirdető gála illetne – ha nagyobb részt vállaltam volna belőle, mint azt, hogy adok hozzá ötleteket meg egy verset, amelyhez kerítek szavalót. Egyszerre több helyen kéne lennem, de a srácot fölkísérem a Hadtörténeti Múzeumba, a főpróbára, bemutatom a főszervezőnek. Aztán magukra hagyom őket, és sietek vissza a suliba.
(Visszaszámlálás: három!) Az utolsó Tragédia-próba az iskolában. Egyszer nyomják le a gyerekek, aztán leültetem őket, nagy lélegzetet veszek, és bejelentem, hogy a produkció – kész! Színpadképes. Az előadáson vigyenek majd bele lendületet, és beszéljenek hangosabban. A megilletődött csöndben mindannyian érezzük, hogy nagy munka van mögöttünk.
2015. március 26., csütörtök
(A mieinkkel.) Csak futólag találkozom a mieinkkel: hogy ugyanis másnapra, amikor nem leszek, hagyok nekik esszétémát, helyettes se jön be hozzájuk, önjárók, írják meg. Már lehet bízni bennük.
(Megérkezik a ballagási meghívó!) Kora délután, amikor már harmadszor futok a portára, hogy szállította-e már a nyomda a ballagási meghívót, a portás avval fogad, hogy éppen az imént küldte föl… Valahogy megérezzük a nyomdafesték illatát, összeverődünk mind, akik részesei vagyunk: gyönyörű! A szalagok már fölaprítva, hétfőn kötözünk, aztán szétosztunk.
(Visszaszámlálás: kettő!) Kora este próba a színházban. A gyerekek már attól megilletődnek, hogy a művészbejárón megyünk be, hogy beleshetnek a kulisszák mögé, aztán olyan fegyelmezetten nyomják végig a próbateremben, majd a színpadon a két jelenetet, hogy rájuk se ismerek. Hatalmas hangszórókból áradnak a zenéink, óriáskivetítőn mozdulnak a képeink, és ők elvakulnak a fényektől, elbódulnak a díszletek illatától: ráéreznek a színpad bűvöletére. A nézőtérről figyelem, ahogy szemem láttára megy végbe bennük a csoda.
2015. március 27., péntek
(Visszaszámlálás: egy!) Délelőtt főpróba.
(Premier!!!) Csodálatos színházi este! És a gyerekek… boldogok.
2015. március 28., szombat
(Hol van Béel?) Tegnap egész nap kikapcsolva a telefonom, így ma reggel kapom meg Béel édesapjának déli levelét. „Bocsánat a zavarásért, Béel nincs itthon kedd estétől. Kérdezem, volt-e iskolában szerdán, csütörtökön, pénteken. Nem veszi fel a telefonját! Talán ha a tanár úr szólna neki, hívja fel a szüleit, hogy tudjuk, él.” Azonnal írok a kölköknek. „Gyerekek! Volt Béel tegnap suliban? Kicsit aggódom.” Dőlnek a válaszok: Zévé, Eszbé, a lányKábé, Háem, Eres, Eszer, hogy nem, nem volt. Hívom Béelt: a telefont valaki kinyomja. Esemest írok, hogy küldjön legalább egy + jelet. Órák telnek el, amíg egyszer csak pittyeg a telefonom: +