33. A félkész hét

2015. április 12., vasárnap
(Géi küldeménye.) Vasárnap este nyolc óra tíz perckor küldemény érkezik Géitől: a hetedik tétel magyar nyelvből. Január harmincegyedike volt a határidő, annak már két és fél hónapja… Ehhez képest részprobléma, hogy kértem, ne vasárnap este küldjék, amit hétfő reggelre kellene elolvasnom… Olyankor már lezárom a napot, a hétvégét, a hetet, értitek, lezárom! Április közepén különben is lezárok minden alapozást: az már a taktikai értekezletek, az előkészületi meccsek ideje! Amúgy is csak jó szándékból segítek: más tanár odaad egy korábban kidolgozott tételt, nesztek, ezt tanuljátok meg, viszlát a szóbelin! Mit tegyek veled, Géi, aki azt gondolod, neked nem kell semmiből semmit csinálnod, mert a Vé szeret téged, és majd mindenen átsegít? Miért, miért, miért?

2015. április 13., hétfő
(Szövegértés.) Szövegértési gyakorlatot írnak a mieink az érettségire készülés jegyében. Megnyugszom: a lécet mindenki megugorja (még Géi is), persze magasan csak hárman-négyen, éppen csak ellenben öten-hatan (köztük Géi). Esszét (érvelést, elemzést) általában tudnak írni, ez már korábban bebizonyosodott, vagyis az írásbelin (magyar nyelvből és irodalomból) nem is kell őket különösebben átsegíteni. Csakhogy következnek majd a szóbelik…
(Médiaprojektek 1.) Mára kértem, mégis csak két kész projektmunkát kapok a médiából érettségizni kívánó hét pályázótól. Halálosan megfenyegetem az öt haladékot kérőt, hogy vagy péntek, vagy soha.
(Tanári értekezlet.) Sok fontos – de persze unalmas – téma mellett szót kapok a tanári értekezleten, hogy számoljak be a Tragédia-előadásról. Egekig dicsérem a tizedikeseket, több kolléga elismerően mosolyog. Aztán – más témában – más kap szót. Avval kezdi, hogy egy észrevétel erejéig csatlakozna az előtte szólóhoz, mert a tizedikes osztály az elmúlt hetekben gyökeresen megváltozott! Megkomolyodtak, nyitottak és érdeklődők lettek, lehet velük dolgozni. És szerinte ez annak a munkának köszönhető, amelyet a Tragédia-előadás kapcsán végeztek. Én meg csak ülök megilletődötten – és örülök.
(Diákok kontra szülők.) Már korábban kitaláltuk, hogy az utolsó előtti napon, egyfajta félhivatalos búcsúztató keretében, kapjanak a tanárok valamiféle emléket az osztálytól. Ugyanez, milyen jó, a szülőknek is eszébe jutott! Nosza, kora estére egyeztetés kezdeményeztetik diákok és szülők között egy közeli palacsintázóban. Meg is állapodnak, hogy a diákok ötletei valósuljanak meg: kapjon minden tanár személyre szóló, saját készítésű ajándékot! Hurrá! Közben persze – ahogyan utólag értesültem a történtekről – fölmerül, hogy minden pénzbe kerül, mire föl, hogy nem minden szülő fizette be az osztálypénzt… Szó szót követ, a megbeszélés vitává, a vita veszekedéssé fajul. Milyen jó, hogy ettől teljesen távol tarthatom magam, ellentétben szegény Bével, aki ugyan nincs ott, de a telefonja egész este megállás nélkül csörög…

2015. április 14., kedd
(Eszbé reggel negyed nyolckor.) Eszbé reggel negyed nyolckor már kopog az ajtómon, és meséli a tegnap este történteket. Tulajdonképpen nem megoldást vár tőlem, csak valakivel megosztaná mindazt, ami a szívét nyomja. Megtisztelve érzem magam.
(Gyédé, Gyédé családja, igazgatónk, igazgatóhelyettesünk és én.) Gyédé családja három héttel az érettségi előtt ébred rá, hogy a gyermeknek egyszerűen nincs helyesírása, ezért a huszonnegyedik óra ötvenkilencedik percében elviszik a nevelési tanácsadóba. A nevtanban persze azonnal kiszúrják, mije nincs neki, azonnal kiadják a papírt, és most, három héttel az érettségi előtt Gyédé, Gyédé családja, igazgatónk, igazgatóhelyettesünk és én papírokat, rubrikákat, üresen hagyott sorokat töltünk ki, hogy májusban ne veszítsen azonmód tizenöt százalékot az írásbeli érettségin Gyédé, akinek köztudomásúlag sosem volt helyesírása.
(Önfényképek.) Készül már a tablónk, de még kitaláljuk, hogy az osztály fényképezze le magát az iskola különböző helyszínein, a stúdiótól a dísztermen át a konditeremig. Szerencsére mindenki bent van, özönlik a diáksereglet innen oda és onnan ide, utólag mégis kiderül, hogy néhány képen nem szerepel mindenki. Két helyszín között hová tud eltűnni két diák…?
(Adalék szerenádhoz.) Sejtelmem sincs, mit gondolnak a mieink a szerenádról, valaki mindenesetre rákérdez. Kezdem mondani, hogy az iskolának, mint olyannak az a hivatalos álláspontja, hogy csak az írásbelik után, meg hogy esetleg valami közöset lehetne szervezni, mert sok tanárnak probléma otthon vagy a környezetében, ha odaáramlik egy osztálynyi jókedvű, netán mesterségesen jókedvű diák… Miközben mondom, a fél osztály cseveg, poénkodik, mire én, hogy ha a téma nem tart közérdeklődésre számot, nem erőltetem. Persze jelentkezik, akit igen: neki fölajánlom, hogy négyszemközt befejezem mondandómat a szünetben. De aztán ő se jön.

2015. április 15., szerda
(Tabló születik 1.) Születőben a tablónk! A fiúKábé arról tájékoztat minket, hogy édesapja jól halad az asztalosmunkákkal. A képek Eszefnél, Bé beszélt a betűrajzolóval. Kilogisztikázzuk, kinek mit kell még tennie, hogy nyomot hagyjunk magunk mögött!
(Meghívók tanároknak.) Jól állunk a ballagás előtti napra tervezett tanárbúcsúztató előkészületeivel! Csak szegény Erest ríkatom meg, amikor közlöm, hogy a meghívókat újra kell írni, mert mégiscsak kellemetlen, ha a médiatagozatosok a saját megnevezésüket se tudják leírni. Egyébként az ötlet ragyogó: egy kartonkulcshoz hozzáfűzött kartonlapon az információk, és minden lila, hiszen a lila volt az osztály színe négy éven át…

2015. április 16., csütörtök
(Megint kerti szavalatok.) A tizenegyedikesekkel folytatjuk az Ady-memoriterek maratonját: megint kimegyünk az iskolakertbe, és ők megint fennhangon próbálják túlkiabálni a testnevelőket meg az építkezést a szomszédban! Sejtem, a harmincegy diákból nem őrül meg mindenki a magyar költészetért, de engem elbűvölnek. Lehet egy tanár ennyire elfogult, ugye?
(Monológ egy osztályhoz.) Hetente egyszer van egy bizonyos – a Dájöriben eddig sosem említett – osztállyal órám: mára készülniük kellett volna egy filmrészlettel és hozzá némi filmnyelvi kommenttel. Mindenkire jutna három perc, de… tíz perc elteltével nincs több jelentkező. Kérdezem, miért nem készítették el a házi feladatukat (hiszen – iskolai fogalmakkal élve – ez annak számít). Tapintani lehet a csöndet. Kérdezem tőlük, mi jár most a fejükben: hülyeség? Esetleg majd legközelebb? Úgyis átengedem őket? Csönd. Elmondom nekik, ne gondolják, hogy a tanárnak ez nem kudarc. A „lesz***m”. Vonhatnék ugyan vállat én is, de mégsem. Mert nekem: rossz, ami nekik: mindegy. Csönd és csönd és csönd. Hagyjuk itt abba. Várjuk meg a kicsöngetést, ha már iskolást akarnak játszani. Csöndben várunk, csöndben kimennek.
(Túl a megemlékezésen.) Túl a megemlékezésen a holokauszt áldozatainak emléknapján! Ahhoz képest, hogy hónapokig törtem rajta fejem, hetekig vacakoltam vele, napok óta izgulok érte, hat perc alatt lemegy. A gyerekek nem reagálnak semmit, négy-öt tanár jön oda hozzám, hogy szép volt, jó volt, közben elgondolkozott. Ennyi.

2015. április 17., péntek
(Az utolsó tanulógyűlés.) Az utolsó tanulógyűlés a tizenkettedikeseknek. Néhány közhasznú információ, aztán kiballagunk az udvarra, ahol az énektanár vezetésével gyakoroljuk a ballagási énekeket. Olyan hétköznapi természetességgel hagyjuk magunk mögött a soha nem ismétlődő pillanatokat, mintha nem is életünk fordulópontját élnénk meg. Minden csak utólag válik azzá, ami, rég fölismertem már: talán amikor én gyakoroltam a saját ballagásomra az énekeket…
(Egy titok.) A tanulógyűlés utáni szünetben valaki megállít, és elmond egy történetet, amelyet nem írhatok le, annyira titkos. Pedig sokakat érdekelne! Az elhallgatástól persze a történet történet marad, több beavatottal is beszélek róla, és mert van, aki hozzá is fűzi, hogy eszembe ne jusson a Dájöriben megörökíteni, hát többet már tényleg nem árulhatok el. Sajnálom. Sajnálhatod, Kedves Olvasó, te is.
(Gyakorlás szóbelire.) Irodalomórán a szóbeli érettségire gyakorolunk. Vannak, akik köszönik, nem kívánnak élni a lehetőséggel; vannak, akik kérésemre – több-kevesebb sikerrel – próbálkoznak az ötperces monológokkal; vannak, akik maguktól jelentkeznek. Így folyik majd további életük is, csak ők még nem sejtik. Az óra után odajön hozzám Eref, hogy lesz-e még alkalom. Lesz, mondom, bár egyre fogyatkozik.
(Médiaprojektek 2.) Délután fél négy, amikor leteszem a tanulmányi ügyekben illetékes igazgatóhelyettes asztalára a hét médiából érettségiző közül hat projektmunkáját. Hogy mi lesz a hetedikkel? Állítólag hétfőre ő is hozza. De tántoríthatatlan vagyok: mindenkinek szeretném megadni az esélyt, hogy maga dönthessen a saját sorsáról. (S nem önjelölt istenek.) Vagyis: mindenkit átsimogatok. Ha nem is megérdemelten – sőt! –, akkor is.
(Tabló születik 2.) Még megnézzük, jók-e a képarányok, még ellenőrizzük a betűket, még észreveszünk egy-két javítható finomságot, még jut eszünkbe ötlet… Eszeffel még este is beszélünk, levelezünk.

2015. április 18., szombat
(Tabló születik 3.) Sőt még másnap is. Sőt bekapcsolódik Bé is.