34. A csomagolás hete

2015. április 19., vasárnap
(Bé és Eszef vasárnap délután az iskolában.) Telefon, ímél, esemes, vájber… Bé és Eszef vasárnap délután az iskolában, én itthon. Ragasztanák a tablóra a képeket, de kiderül, hogy a méretek elcsúsztak! Bemenjek, hátha hárman okosabbak vagyunk? Lebeszélnek, bár annyira én sem erőszakoskodom… Estére kiszámolják, mekkorára kell átméretezni a képeket: írjak a fotósoknak, hogy új szériát kérünk. Küldik az új méreteket, írom a levelet. „Igen Kedves Fotósok! Először is köszönet minden eddigi segítségért. Ám vasárnap, amikor a gyerekek föl akarták ragasztani a képeket, kiderült, hogy a tabló mérete más, mint amekkorát eredetileg terveztek. Most nincs egyéb lehetőség, mint hogy önöket kérjük szívszorongva, hívják elő a képeinket még egyszer, más méretben…”
(Vasárnap délutáni levélváltások Eszbével.) Párhuzamosan a tablósokkal, vasárnap délután Eszbével is levelezem. Ő kezdi. „A tanárok ajándékaira tennénk egy kis üzenetet. Ezt a szöveget írtuk.
 
Szokássá vált? Azt hisszük, igen, ahogy minden más is, amit itt tanultunk.
Talán küzdöttünk, lázadtunk ellene? A magunk módján meglehet.
De így, mindennek a végén, csak hálásak lehetünk.
Hálásak a sok törődésért, a sok óráért,
amikor a tananyagot verték a fejünkbe,
hálásak a lehetőségeinkért,
hogy egy csodálatos közösségben tölthettük a gimnáziumi éveinket,
hogy nem a cél volt mindig a szemünk előtt, hanem az odavezető út.
Köszönjük az összes percet, türelmet, energiát,
amellyel hozzájárultak jövőnkhöz.
Köszönettel a médiatagozatos 12.D osztály.

Tanár úr átnézné, hogy van-e benne hiba?” Naná, hogy azonnal átnézem. „Szia! Káprázatos levél! Pirossal teszek bele néhány vesszőt. Te, Eszbé! Gáláns gesztus lenne, ha megköszönnénk azoknak is a törődést, akik láthatatlanul figyeltek ránk: titkárság, portások, gondnokok, takarítók, konyhások...” Eszbé válaszol. „De akkor nem kéne beszedni több pénzt?” Megint én. „Pénz nem kell, kapunk vissza az eddig befizetettből.”

2015. április 20., hétfő
(Három órából kettő.) Három órám van ugyan ma a mieinkkel (egy magyar nyelv és két irodalom), de abból tanóra igazán csak kettő (gyakorolunk a szóbelikre), mert egyet ügyes-bajos dolgaink kitárgyalására fordítunk. Tabló, tanárbúcsúztató, teremfestés, ballagás… Amire nem számítottam, hogy a legvégéhez közeledve – csak nagyon halkan mondom magamnak is – mintha valami furcsa átalakuláson menne át az osztály (persze kivétel erősíti a szabályt). Mintha hirtelen fontossá válna nekik ez az egész. Ez valami varázslat?
(Téká.) Megint kérem Tékát (a múlt héten már kikosarazott), próbálkozzék szóbeli gyakorlattal, nagyon fogy az idő. Köszöni, de most sem él a lehetőséggel. Értem, mondom. Befejezem hát a gyötrését, látom, kellemetlen neki, viszont nincs mit tennem, a teljesítményét csak olyannak értékelhetem, amilyen. Tulajdonképpen meg kéne buktatnom, a közepestől viszont fényévekre áll: milyen választásom marad, ha nem akarok drasztikusan beavatkozni az életébe…?
(Emcsé.) Amíg valaki elöl beszél, addig hátul Emcsé a padszomszédjával sugdolózik. (Egy tanár érzékeny a susogó-sziszegő hangokra.) Félbeszakítom az előadót: ezt is megértem! Végre a mindig fegyelmezett, mindig rendes, mindig jól nevelt Emcsére is rá kell szólnom!
(Géi 1.) Átlapozom a naplót, látom, Géi neve mellett matekból ott fenyegetőzik egy ceruzás egyes! Mi lesz, kérdezem Géit. Zavartan vonogatja a vállát. Meg fogsz bukni, fiam? Kitartóan a vállvonogatás mögé rejtőzik. De sejtem, a kölök tényleg bennem bízik… Hát most jó, de mi lesz vele nélkülem? Amikor nem lesz módom tovább vigyázni rá, keres magának új megmentőt?
(Két óra a tizedikesekkel.) Két órát töltünk a tizedikesekkel a város legnagyobb mozijának géptermeiben: ha márciusban a színház kulisszái mögé lestünk be, most ugyanezt tesszük a filmszínházéival is. Világlátott emberekké válunk.

2015. április 21., kedd
(Eref.) Egyedül ülök a stúdióban, pakolászom a szerteszét felejtett fájlokat a gépen, amikor Eref nyit rám. Mellém ül, és kezdi mondani, hogy olyan rossz ez így… Micsoda, kérdem. Elhallgat. Hát hogy vége, nyögi ki. A suli volt eddig a biztonság! De mi lesz mostantól? Én meg csak mosolygok tehetetlenül, buta felnőtt.
(Zévé.) Jön Zévé, akit előző nap négyesre zártam le magyar nyelvből. Kérdezi, lehetne-e mégis ötös. Ecsetelte otthon a helyzetet, a szülei szeretnék, ha… Hátha kell a fölvételi pontszámhoz. Hosszan beszélgetünk. Hogy a szüleinek mit jelentene, ha diplomát adnának a lányuk kezébe. (Zévé a szegedi egyetemre jelentkezett.) A családjában belőle válhatna először értelmiségi… Elsőgenerációs értelmiségi: micsoda küldetés! Megszédülünk a felelősségtől.
(Szakmázás a tizenegyedikesekkel.) Szakmázni a tizenegyedikesekkel jó. Ma magyar- és médiaórám is van velük: magyaron néma csöndben vacakolnak háromnegyed órát egy Ady-dolgozattal, médiára olyan rövidjátékfilmeket, animációs filmeket hoznak (ez most a „házi feladatuk”), hogy kettejükkel még kezet is fogok elismerésem jeléül. Én tanulok tőlük.
(Vannak még rendes emberek.) Vannak még rendes emberek – a konkrét esetben a fotósok –: a nap közepére megérkeznek az új tablóképek! Holnap hát ragaszthatunk.

2015. április 22., szerda
(Énekelnek.) Ülnek az énekteremben, és ballagási énekeket gyakorolnak. Összesen négyen hiányoznak: örülök, hogy bejárnak. Talán jól érzik magukat az utolsó napokban együtt.
(Ötletelnek.) Küldöttség érkezik egy ötlettel: megoldható-e, hogy hétfőről keddre bent aludjunk az iskolában. Elsőre a gondolat is elborzaszt, hogy meg kell válnom megszokott ágyacskámtól, aztán elszégyellem magam: hát már ennyi áldozatra se vagyok értük képes?
(Ragasztanak.) A rajzteremben Eszef és Esza – Bé irányításával – tablóképeket ragaszt. Jó nézni őket, ahogy méricskélnek, vonalaznak, préselnek, pedig csaknem öt óra az életükből.
(Csomagolnak.) Eszbé és Káem a stúdióban ajándékokat csomagol. Minden tanár személyre szólót kap majd egy hét múlva, a tanárbúcsúztatón! Illetve hát nem csupán a tanárok: mindenkinek megköszönik, hogy az elmúlt négy évben segítették őket: ki könyvvel, ki takarítással, ki a kitört ablak beüvegezésével, ki a menzán, a portán…

2015. április 23., csütörtök
(Tabló-mizériák.) Mizériák a tabló körül: el kéne juttatni a betűíró lánynak, de Bébé, aki a családja nevében vállalta a fuvart, ma hiányzik. Kérem Géit, üzenjen neki, hogy hívjon föl, mert a megadott telefonszámán elérhetetlen. Mire Bébé ímélt küld, hogy megkapta Kúesz (!) üzenetét, viszont az én számom se kapcsol. Küldöm a számomat. Kora estig nem történik semmi, akkor fölhívom Bébé apját, akivel megbeszélem a szállítást. Este Bébé hív, vele is átrágom még egyszer.
(Bébé beszélni fog.) Éppen Bébére esett a választás, lévén jó kiállású, érces hangú, ráadásul tanulmányi eredményei is elfogadhatóak, hogy a búcsúzó tizenkettedikesek nevében beszéljen a ballagáson. Levajazom, hogy a lányKábé és Eres hozzon össze hétfőre egy kétperces szöveget, amelyet Bébé a saját szavaihoz igazít, majd fölolvas. Bébé este tudja meg, hogy őt érte a megtiszteltetés.
(A kétszer tízezer forintos férfi.) A tízezer forintos férfi a fiúKábé. Mert jön, hogy húszezer forintba került ugyan a tabló, amelyet édesapja készített, de csak tízezer forintot adjak, mert tartoznak tízezer forintnyi osztálypénzzel, tekintsük úgy, hogy befizették.
(Egy kérdés Béhez.) Az ezer dologból, amelyet a ballagás és az érettségi körül csinálnunk kell, miért az az egy világlik messze, amelyről megfeledkeztem?

2015. április 24., péntek
(Próba vagy nem próba.) Kérik, hadd próbáljanak az első órában a tanárbúcsúztatóra. Mondom, jó. Kellek? Nem, nekem is meglepetés! Öt perc múlva benézek: nem csinálnak semmit. Hát ez meg? A fiúKábéra várunk, mondják. Késik. No, addig inkább tanulunk, vonom össze a szemöldököm. És nincs próba, van tanulás.
(Géi 2.) Géi egyértelműen bukásra áll matekból, hallom immár a tanárától, ez faktum. Fűvel-fával konzultálok, végül az osztállyal is, mit tegyek. Végül is köthetnék alkut… Hétfőre halasztjuk a végső döntést: akkor hárman – az iskolaigazgató, a szaktanár és az osztályfőnök – döntést hozunk, átengedjük-e, és kockáztassuk, képes-e huszonöt százalék fölé menni az érettségin…
(Kezdik bontani az osztályt.) Kezdik bontani az osztályt: már tépik a szekrényekről a matricákat. A jövő hétfőn és kedden festés, mázolás.

2015. április 25-26., szombat-vasárnap
(Magánhétvége.) Magánhétvége: csupán egyetlen aggódó anya hív, csupán Eszbé ír, egyébként családi körben erőgyűjtés az elkövetkezendő napokra. De két éjszakából egyet átvirrasztok, egyet félálomban szendergek át: mi dolog még? Kinek hogy lesz a legjobb? Amikor hazaérek, Eszbé újabb levele vár, valamint a lányKábé és Eres búcsúbeszéde, első fogalmazványban.