36. A hét, amikor kell is jönni meg nem is
2015. május 2-3., szombat-vasárnap(Levélváltások Bével.) A gyerekeink ezen a hétvégén ugyan hanyagolnak minket, de mi, Bével – magunkra hagyott félofők – sűrű levélváltásban vagyunk: ő ballagási képeket küld, én a Dájörit, amire ő lakonikusan annyit reagál, hogy visszafogott a heti összefoglaló, mire én mentegetőzni kezdek, hogy csak tárgyszerű, közben ő kitalálja, hogy vigyünk az érettségizőknek hétfő reggelre csokit… Megbeszéljük, hogy negyed nyolckor találkozunk a suliban.
2015. május 4., hétfő
(Hét óra öt perc.) Hét óra öt perckor mindketten bent vagyunk. Jobban izgulunk, mint a gyerekek? De már odabent ücsörög Eszef, már érkezik Eszer, érkezik Béel… Egyesével osztogatjuk a csokikat meg az utolsó tanácsokat. Amikor ők nyolckor írni kezdik a magyart, mi elhagyjuk az épületet: szaktanárnak tilos bent tartózkodnia. Tizenkettő után két perccel csörög a telefonom, Eszbé hív: a délelőtti hangulatváltozásokat ecseteli. Óráról órára.
(Baráti levelek.) Régi barátom – ugyancsak tanár – e sűrű napokban gyakran ír. Ma reggel, miután elolvasta a Dájöri aktuális bejegyzését Géi szerencsés megmeneküléséről, ezt. „Kövezz meg, én drukkoltam Géinek! Különösen a szülői levél sorait olvasva.” Aztán ír délelőtt, amint értesül a magyar írásbeli feladatairól. „Ismerve alulmotivált, ám meglepetéseket is szerezni tudó tanítványaidat, hogyan látod az esélyeiket? Szerinted könnyen veszik az akadályt, vagy meg kell izzadniuk?” Ír délután, amikor éppen veszem elő a papírvágó kést, hogy fölnyissam a lezárt borítékokat. „Mit gyakoroltatok, mi az, aminek mennie kellett?” És ír, miután áttanulmányozta a javítókulcsot. „Ha tudsz valamit az írásbeli eredményekről, szösszenj röviden! És ne feledd, nem csak a „sajátjaid” életével kell törődnöd, ott vannak a többiek!” A barátság az élet legszebb ajándéka.
2015. május 5., kedd
(Még a régiek…) Tíz tizenöttől megint az iskolában, megint Bével. Várjuk a mieinket: az édes régi lányok, fiúk – nők, férfiak? – hamarosan szivárognak kifelé a matekérettségiről. Megint írtak, megint sírnak. Most konkrétan Zévé, hogy ő nem fog átmenni, hiábavalónak bizonyul az egész igyekezet… Nyugtatgatjuk, hogy várjuk meg a javítást, még matekból is lehet részmegoldásokért pontokat kapni…
(Már az újak…) És mert a régiek már nincsenek, készülök az újak eljövetelére. Összeírom a lehetséges ímélcímeket, diákokét, szülőkét egyaránt; levelezőlistát állítok össze; körlevelet küldök. Mához két hétre, délután négyre várok mindenkit az osztályteremben és a stúdióban! Ennek örömére ki is próbálom azt a frissen beszerzett kábelt, amelynek segedelmével élő, helyszíni közvetítésben számolhatunk be az egyik helyiségben arról, mi történik a másikban. A stúdióban ismerkedünk ugyanis a gyerekekkel, a szülők majd az osztályteremben követhetik nyomon az eseményeket…
(Első javítások.) Nem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy rohammunkában ne végezzek az első javításokkal: a huszonháromból ötöt javítok. Azokét, akiknek minden picike pont fontos… Akikért a legjobban szorítok, a negyvenből harminchárom, illetve huszonkilenc pontot érnek el!
(Levélváltás Zévével.) Nem teljesen szabályos, ha a véglegesítés előtt nyilvánosságra hozom a pontszámokat, de az a taktikám, hogy aki kérdez, annak miért ne válaszolnék. Zévének írok. „Eddig nyolcvan százalék a szövegértésed! A helyesírást még nem néztem…” Zévé csak két óra múlva reagál (még az is megtörténhetett, hogy két vizsga között különórára ment): „Kedves Tanár Úr! Köszönöm az értesítést, nagyon jólesett. Holnap töri, remélem sikerül! Nekem később ér véget, így nem hiszem, hogy találkozunk…”
2015. május 6., szerda
(Egész nap javítok.) Egész nap csak javítok, javítok… Estére végzek az összes szövegértéssel, persze a helyesírás pontozása nélkül. A lécet mindenki megugrotta, az osztályátlag hatvanhat százalék, ötven százalék alatt csupán egyetlen gyerek cövekelt le, ő is csak azért, mert kicsúszott az időből.
(Káem hangja.) Estefelé ismeretlen számról hívnak. Káem hangja mezzózik rám a távolból: kérdezi, mikor jártam utoljára a stúdióban. Aha, kapok észbe, csak nem egy fehér telefon…? Mosolyog a hangja: akkor hát megvan! De…, kérdezem, mikor hagytad ott? Hát a ballagás napján, közli magától értetődően. És hat napja nem hiányzott…? Hát… tulajdonképpen nem, ismeri el. Közlöm e történetet adalékul azoknak, akik a mai ifjúság mobiltelefonálási szokásait kutatják.
2015. május 7., csütörtök
(Újra diákok az iskolában.) Egy hét elteltével újra diákok az iskolában: csiviteléstől dübörgésig mindenféle zajok. Megint óráim vannak: a tizenegyedikesekkel Móricz Zsigmondnál tartunk irodalomból, két kilencedikes csikócsapattal médián a filmnyelvi eszköztárral foglalkozunk, és közben egyetlen szünet sincs, megint jönnek, jönnek és mondják, mondják…
(Öltöny, nyakkendő.) Egész nap öltönyben, nyakkendőben: mivel minden lyukasórámra érettségi ügyeletet vállaltam, hát most birkózhatom a feladattal. A legnehezebb az az egészben, hogy nem is olvashatok, hanem előírás szerint, szúrós szemmel kell óvnom a vizsga tisztaságát.
(A mieink a suliban 1.) A mieinkkel csak futólag találkozom: mielőtt megkezdődik az angolérettségi, néhányuknak megsúgom a szövegértésen elért pontszámát; amikor végeznek, ketten keresnek meg avval, hogy elhadarják, sikerült (vagy nem) megoldaniuk a feladatokat… No, meg bejön a stúdióba, ahol éppen órát tartok, Káem a telefonjáért.
(Mások az osztálytermünkben.) Szépen kifestett, kitakarított osztálytermünkbe ideiglenesen – amíg az övékbe az érettségizők települtek – más osztály költözik. A nap kezdetén szólok nekik, hogy vigyázzanak a rendre, tisztaságra, a nap végén bekukucskálok: önmagukhoz képest sikerült ugyan, de összességében mégis találok ottfelejtett tornazsákot, padba rejtett fél zsömlét, fűtőtest mögé préselt műanyag palackot…
2015. május 8., péntek
(Reklámfilm az újaknak.) A tizedikesek, kérésemnek megfelelően, egyetlen snittben forgatják le legújabb reklámfilmjüket: hogyan lehet eljutni az épület kapujától az épület legtávolabbi pontjáig, a stúdióig? Leforgatják, megvágják, megmutatják: informatív is, vicces is. Éppen ilyet szerettem volna!. Csak egészen halkan jegyzem meg nekik, hogy amennyiben a tökéletesnél is tökéletesebbet szeretnének, leforgathatnák még egyszer úgy, hogy a főhős ne üres lépcsőkön bandukoljon… Építhetnének mindenfelé statisztákból biodíszletet! Nem kell kétszer mondanom, a kedvemért máris hozzálátnak. Vagy ezt… már a saját kedvükre teszik? Az egyetlen szépséghiba, mint arra utólag derül fény, hogy közben néhányan – minden bejelentés nélkül – ellógnak egy órát…
(A mieink a suliban 2.) Megyek gyanútlanul, hát Géit látom a tornaterem előtt. Rohan hozzám, mondja, akadt egy kis szabad ideje, gondolta, benéz. Néhány óra múlva kopogtatnak a tanári ajtaján; hát nem Eszbé áll az ajtóban? Mondja, soha ilyen sokat nem járt iskolába, mint mostanság, ő se gondolta, valahogy hiányzik az egész, fene érti, miért hozza be minden nap a lába… Aztán rákérdez, kijavítottam-e már a magyart. Csak a szövegértést, mondom. Akkor tudhatók a pontszámok? És fölcsillan a szeme. Igen. Megtudhatják? Igen! Lefényképezheti? Igen… Kiteheti a fészbukcsoportba? Igen.
(Egyedül az osztályteremben.) Amikor már kiürül az épület, és senki se látja, egyedül ücsörgök a régi osztályteremben. Fehérek a falak, tiszták a padok. Itt ült Iksz, amott Ipszilon… Töprengek, hogyan lehetne átrendezni. Mert kicsi a terem, tizenkét pad meg a tanári asztal alig fér a szekrénysor elé… Huszonnégy diákra terveztük a médiatagozatot, ám az induló osztályba már most huszonkilencet vettünk föl! Úgy, hogy korántsem minden jelentkezőt, hála a túljelentkezésnek… Hová fér még három pad?
2015. május 9-10., szombat-vasárnap
(Javítok és javítok.) Bár a legnagyobb titoktartás közepette, de hoztam haza dolgozatokat, hogy a hétvégén is javíthassak… Szeretnék mielőbb túllenni a munkán, mert szeretném mielőbb megnyugtatni a kölkök kedélyeit a pontszámaikkal! Mivel a szövegértéseken már átrágtam magam, most a szövegalkotásokat – az esszéket – díjazom: egy dolgozat egy óra. (Különösen, ha a kézírásokat is bogarásznom kell…) Két napon át csak olvasok és javítok, olvasok és javítok. És ez kimerítő ugyan, de – jó, nagyon jó. Pláne, hogy akad közöttük személyes üzenet is… Kösz, gyerekek, kösz, megkaptam, végre.