37. Az üresség telehete
2015. május 11., hétfő(Javítás minden lopott percben.) Korán bemegyek, bár nincs első órám, hiszen a mieink, akikkel két hete ilyenkor még volt, most otthon ébredeznek (kivéve, aki ma is írásbelizik valamiből)… Minden lopott percben javítok! Az egész nap minden lopott percében javítok: javítok lyukasórán és javítok szünetben, a szövegértések után a szövegalkotásokat is végigjavítom… Persze senki ne higgye, hogy evvel itt a vége!
(Sorsdöntő szavak a matektanártól.) Egy szünetben a matektanárba futok. Tudsz már valamit, kérdezem, hiszen a középszintű írásbeliket a saját tárgyából ő pontozza. Úgy néz ki, tart hatásszünetet, senki nem szóbelizik… Ez azt jelenti, hogy mindenkinek megvan legalább… a kettes! Na, nézek az ég felé, amikor egyedül maradok a folyosón: bölcsen tettük, amikor átengedtük tizenkettedik végén Géit…?
(Eská váratlan fölbukkanása.) Óráról jövök kifelé, egyszer csak Eskát látom ücsörögni az aulában. Hát te? Csak bejöttem. Csak? Csak. Tényleg csak? Tényleg, na!
(Megint iskolaújság 1.) Kora délutánra összecsődítem az iskolaújság szerkesztőségét. Döntenetek kell, nézek a szemükbe: vagy összedobunk két hét alatt egy téli-tavaszi összevont számot, vagy ebben a tanévben már nem jelenik meg a lap. És mi betlizünk. Nagyon elszántak. Két hetünk van rá… Tényleg nagyon elszántak! Akkor lássunk hozzá? Mondom, mindenki nagyon elszánt!
(Fogadóóra.) Délután négytől fogadóóra. A fogadóórák legfőbb problémája, hogy kizárólag az a szülő jön, aki szereti hallani a gyereke dicshimnuszát; az, akiét csepülnénk, ilyesféle kellemetlenségekért nem fárad be a suliba. Ám most, örömmel látom, bejelentkezett egy problémás tizedikes és egy ugyancsak problémás kilencedikes diák hozzátartozója… Aztán mégsem érkezik egyik sem. Jönnek viszont olyanok, akik nem iratkoztak föl előre, bízván abban, néhány szóra csak besurrannak valahogy… Két órán át szünet nélkül mondom, mondom a magamét.
2015. május 12., kedd
(Dolgozatkupacok.) Ki kéne még javítani a szövegértések helyesírását, át kéne még írni a ceruzás pontszámokat tollal, különböző rubrikákba különböző számokat kéne bejegyezni, véleményt mondani az elnöknek az osztályról, tanulságokat levonni az írásbeli feladatairól… Rá se bírok nézni a dolgozatkupacokra.
(Sehol senki.) Jó lenne látni őket! Túl nagy a csönd… Nem nyüzsögnek a folyosón, nincs „tanár úr, így, tanár úr, úgy”… Senki föl nem hív, senki nem ír. Ötszáz gyerek nyüzsög a suliban, csak éppen az a huszonhárom nem.
(Mindenfelé osztályzatok…) Sok osztályban tanítok, ám sokakkal csak hetente egyszer találkozom negyvenöt percre: ennyi jut mozgóképkultúrára és médiaismeretre. Sokat beszélgetünk filmről, médiáról, jókat beszélgetünk, kölcsönösen tanulságosakat, de azért ez mégiscsak közoktatás. Jegyeket kell adnom! Mire? Egy perc mozgóképet kell hozniuk, azt két percben kommentálniuk, ezt találtam ki. Ezeket a – szó szerint – kiselőadásokat osztályozom. Nem buktatóerejű főtantárgy a média – ellentétben például a magyarral –, vagyis csak hármasokat, négyeseket, ötösöket adnék: de mit tegyek azokkal, akik ezt a három percet se hozzák…?
(Megkezdődött a visszaszámlálás?) Papírforma szerint van még ugyan egy hónap, de… közben még kisérettségi, közben még pünkösd, közben még osztálykirándulások, közben még sportnap… Van osztály, amelyikkel már csak két órám van! Na, ne! Megkezdődött a visszaszámlálás: mindjárt vége…?
2015. május 13., szerda
(Szabadnap helyett…) Ma tulajdonképpen szabadnapom (értsd: „kutatónapom”) volna, hiszen szerdánként az egész tanévben csupán az osztályfőnöki órák kedvéért mentem be, de… fél tizenegy felé egyszer csak odabent találom magam. Aztán – ingázom az emeletek között – váratlanul Idébe és Eszbébe botlok: hát a tanár úr mit keres itt? Osztályfőnöki órát tartok, találom föl magam. És összenevetünk. Még van hátra néhány írásbeli (Eszbé például éppen most fejezte be a biológiát), még van hátra egy négynapos, szóbeli tréninggel egybekötött osztálykirándulásunk, de valahogy már másképpen nevetünk össze.
(Vissza a javításhoz!) Mindent kitalálok, hogy ne kelljen javítanom: sürgős ügyekben lemegyek az igazgatómhoz, amikor nem találom, hosszan beszélgetek az iskolatitkárral, fontos mondandóval fölkeresem a rendszergazdát, váltok néhány időigényes szót a könyvtárossal, és közben állandóan hívogatom Bét, mert állandóan meg kell beszélnem vele valami halaszthatatlant. Két nap alatt vastag, egyre lefújhatatlanabb porréteg rakódik a dolgozatokra.
(Váltsunk tantermet…?) Ha az új osztályban huszonnégynél többen lesznek, nem férünk be a terembe. Kicsi! Nézegetem a szomszéd termet, az nagyobb, és az osztályfőnöküktől tudom, hogy ők éppen huszonnégyen vannak… Hümm. Csak egy gondolat.
(Megint iskolaújság 2.) Kézirathegyeken ásom át magam itthon, kézirathegyeken odabent; szerkesztők, szerzők beszélnek velem, és bár magánügyben kora délután el kell rohannom, az utolsó percekben is a lapterven csiszolunk. Még szerencse, hogy Bé gyerekére vigyáz a nagyi, az ifjú anya átveszi a tennivalókat… Aztán este, otthon, izzanak a telefonvonalak – ahogyan azt valaha mondtuk –, újabb kézirathegyek, újabb levelek oda s vissza…
2015. május 14., csütörtök
(A javítás vége felé…) Ma befejezem, ha törik, ha szakad! Evvel az elhatározással ülök neki már hétkor. Aztán érettségi ügyelet, aztán javítás, aztán óra, aztán javítás, aztán óra, aztán javítás… Így megy egész nap.
(Az ügyelet.) Egy órán át vagyok ügyeletes. Egyetlen diák írásbelizik középszinten kémiából, őt felügyelem, amilyen intenzíven csak tudom! Miközben ő ír, én természetesen javítok.
(Gyédé visszavonulása.) Délután írásbeli földrajzból. Percekkel a kezdés után kapom a hírt, hogy Gyédé nem ment be… Megrémülök. Beszélek az illetékes igazgatóhelyettessel, aki megnyugtat, hogy az ifjú biztonsági okokból hat tárgyból jelentkezett (öt a kötelező), mert az utolsó pillanatig nem tudta, mi kell a fölvételijéhez (sportszervező szeretne lenni). Mára kiderült, hogy a földrajz fölösleges, hát hazatelefonált, anyukája pedig rábólintott: induljon, melegíti az ebédet.
(Zévé és a pontszám.) Zévé beadja a dolgozatát földrajzból, és jön hozzám, messziről mosolyog. Kérdezem, hány ponttal számol, bekerül-e annyival Szegedre tanárjelöltnek… Nem akarja elkiabálni, de… Zévé csupa mosoly.
2015. május 15., péntek
(Két szó Eszeftől.) Reggel, ahogy fölkelek, szokás szerint nézem a híreket, majd a postát: két szó vár Eszeftől. Éjjel írta (tudja, hogy korán fekszem, korán kelek): „Jó reggelt!”
(Szabadulás a javítandóktól.) Megint korán megyek be, hogy lezárjam a javítást – és szabaduljak a csomagtól. Dolgozom megállás nélkül, hol becsöngetnek, hol kicsöngetnek, és 12.35-kor leadom a teljes pakkot! Most néhány nap szünet, aztán csütörtökön írják a médiát…
(Előbb Eszbé, aztán Idé.) Előbb Eszbé, aztán Idé kopogtat be. Két napja is bent jártak… Természetesen mindkettőt a magyarból szerzett pontjaik érdeklik: Eszbé annyival kommentálja, hogy nem is rossz, Idé meg fogadkozik, hogy tanul a szóbelire, mert van tét…
(A szerenád-problematika.) Tegnap Zévé kérdezte, ma Eszbé kérdezi, jöhetnek-e szerenádozni. Nem tudom, szeretném-e. Hetek, hónapok óta nem tudom, keverjem-e a közéletet a civillel… Tényleg nem tudom, tehát elkenem a választ. Aztán Bével beszélek: azt mondja, őt is faggatják, és szíve szerint igent mondana, csak miattam nem teszi. Hogy nézne az ki, hogy hozzá mennek, hozzám meg nem? És akkor Bé kigondolja azt, amit én kimondok, mert négy év közös osztályfőnökösködés alatt már ismerjük egymás észjárását: megszületik a megoldás!