39. A korszakzáró osztálykirándulás hete előtti hét

2015. május 23-24., szombat-vasárnap
(Két, végigjavított nap…) Hűvös, esős napok. Két nap az íróasztal mellett – még az erkélyre sem ülhetek ki –; részint a projektmunkákat értékelem mozgóképkultúrából és médiaismeretből, részint az írásbeli vizsgát. Mégsem végzek minddel. Nem hinném, hogy ezt avval a szinte megengedhetetlen lazasággal magyarázhatom, hogy szombat este, kikapcsolódásként, átsétálok húsz percre lakó barátaimhoz, és vacsora címén elcseverészem velük… Folyamatosan elviselhetetlen az ellenőri szerep!

2015. május 25., hétfő
(A javítás legeslegvége.) Pünkösdhétfő van, a javítás szempontjából szerencsére tanításmentes nap, ezért ma is kotolhatom a papírokon… Korán kezdem, hogy viszonylag korán végezzek: ebédre fölsóhajtok! Ráadásul megírok, kitöltök minden papírt: nem értem persze, miért kell a pontszámokat ugyanazon az oldalon kétszer is beírni, kétszer is dátumozni, kétszer is aláírni… Hát maga megbolondult, megbolondult, hogy mindent kétszer mond, kétszer mond? (Se Adyt, se Karinthyt nem kérdezték.)
(Káem tételeket kér.) Káem, miután a múlt hét elején megtudta, hány pontot ért el magyar nyelvből és irodalomból az írásbelin, két nappal később fölhívott, hogy számolt, és nagyon-nagyon szeretne egy jeggyel jobbat, csakhogy ez a jelenlegi állás szerint matematikailag lehetetlen. Nem kaphatna-e még az írásbelire néhány pontocskát? Mondtam neki, megkérdezem a mindentudó igazgatóhelyettest. Aki imígyen nyilatkozott: erre való az írásbelik megtekintésének napja! Ha a jelölt talál a pályamunkájában bármit, amiért szerinte járna még pont, előterjesztheti, és ha a szaktanár elfogadja az érveket, a pontszám módosítható. A szerenád lopott percében tájékoztattam is Káemet. Örült. Nyilván végigspekulálta a hétvégét, mert ma levelet kapok tőle: „Készülök a magyar érettségire! Megkaptam a tételeket, de azok közül még nincs mindegyik kijavítva. Az a kérdésem, hogy a legutolsó javított változatot át tudná nekem küldeni a tanár úr?” Ami megtehetek, postafordultával megteszem.
(Listát írok az újaknak.) Elvégeztem a határidős munkákat, tehát – szokatlan módon – csak ténfergek délután. Aztán nekiülök, hogy listát írjak, milyen filmeket kéne megnézniük, milyen könyveket elolvasniuk a nyáron a leendő 9.D-seknek, leendő új osztályom diákjainak… Tizenkét filmet ajánlok figyelmükbe a Trójától az Egri csillagokig, és hozzá megfelelő mennyiségű prózát, verset. Szörnyű volnék?
(Írom a régiek jellemzését.) És még mindig marad kitöltetlen idő, hát – a létező skicceket továbbfejlesztve – kikerekítem a régi osztály, a 12.D diákjainak néhány soros jellemzését. Nem tudom, más suli hogyan csinálja, mi be szoktuk mutatni tanítványainkat az érettségi elnököknek. Belefeledkezem a múltidézésbe: mire elálmosodom, a névsor végére érek. Előbb megírom félofőtársamnak, Bének, hogy még alszom rá egyet, aztán átfutom még egyszer, és mégis elküldöm, hátha elégedett, és akkor már evvel se kell foglalkoznom…

2015. május 26., kedd
(Leadom a pakkot.) Becipelem a több kilós pakkot, kinyomtatom a szükséges papírokat, berakom a helyükre – és mindent leadok az illetékes igazgatóhelyettesnek! Aztán nagyot sóhajtok.
(Még mindig Géi.) Megkeresem az illetékes angoltanárt, magyarázná el még egyszer, mi a valós helyzet Géivel… Addig magyarázza, amíg fölfogom, létezik még menekülési út nehéz sorsú tanítványom előtt: ha a szóbelin begyűjthető, lehetséges harminchárom pontból összeszed huszonötöt, egy gyönge kettessel átcsúszhat! Az első reakcióm, hogy a múlt pénteken az idegen nyelvi munkaközösség vezetője túlságosan szélsőségesen nyilatkozott Géi egyértelmű bukásáról… De inkább Géi meg barátja, Gyédé – aki viszont jó angolból – azonnali értesítésével foglalkozom, hogy ugyanis mindkettőjüket várom egy óra múlva. Lóhalálában érkeznek is. Lelkükre beszélek, hogy húsz napjuk van a csodatételre. A tudós barátnak húsz nap alatt kell fölkészítenie a tudatlant, hogy az folyékonyan beszéljen adott szituációkról, orra elé dugott képekről! Gyéi gyűrött, szeme végig lesütve, látszik rajta, hogy – pünkösd ide, pünkösd oda – három rettenetes napot töltött a purgatóriumban. Viszont amikor arról kérdezem a két fiatalembert, képesek-e csodára, elszántan bólintanak.
(Harc az osztályzatokért.) Minden egyéb történéssel párhuzamosan: tartom rendes, nyilvános óráimat. A május vége már a célegyenes: akinek fontos, még harcol a jobb osztályzatért. Például egy egyébként okos, szorgalmas tizenegyedikes lány, aki – ő tudná megmagyarázni, miért – médiából fél éven át nem csinált semmit. Megajánlottam hát neki az elsős félévi jelese után – egy silány elégségest. Na, attól kezdve nyaggat, ilyesmi mégse fordulhat vele elő, mit tehet érte s ellene. Kezébe nyomok egy tankönyvet, tanulmányozza át, fölhívom a figyelmét a vázlatokra, amelyeket órán vetítettem (aztán mindig megkértem egy diákot, hogy helyben ossza meg a többiekkel fészbukon), és kijelentem, hogy egy hét múlva ebből az anyagból ír egy tesztet (amit tavaly mindenkivel megírattam, de az idénre más értékelési módot fundáltam ki): amilyenre sikerül, olyan osztályzattal zárom le. A lány kezet nyújt.
(A kilencedikesek kudarca.) Mára kellett a kilencedikes médiatagozatosoknak elkészülniük az Ölelés Budapestről munkacímű produkciójuk képanyagával. Nos… lényegében nem csináltak semmit. Egyesével kérdezem végig őket: mindenféle légből kapott magyarázatokkal szolgálnak. Kérdezem, hogyan érzik magukat a bőrükben. Irulnak-pirulnak. És még én érzem magam csalódottnak az ő kudarcukért… Csakhogy erre a napra hívtam hozzájuk egy fotóst, segítse őket a munkában… És mivel a szakember rendkívül kreatív – és ismeri az összegyűlt satnya anyagot –, kitalálja, hogyan lehet egyetlen óra alatt még anyagot kreálni hozzá, hogy valami mégis kisüljön belőle… De mit hoz ki a matériából a vágó?

2015. május 27., szerda
(Két további levél az érettségi elnöknek.) Előbb a médiáról, utóbb a magyarról – mármint az írásbeli érettségi vizsgákról – írok fél-fél oldal véleményt az érettségi elnöknek. Szoktuk szaktanári kommentekkel segíteni a munkáját, neki ugyanis kötelező összefoglalót írnia a tapasztalatairól. Tulajdonképpen dicsérem a feladatokat, csak a magyarhoz fűzök személyes kommentet (helyesebben vitatézist). Maradjon nyoma a Dájöriben is. „Néhány szó a helyesírásról. Az elmúlt öt év tendenciáját figyelembe véve a mai magyar nyelvből eltűnőben a vessző, alapvetően tagmondatok határán. Hogy ez az angol nyelv hatása-e, vagy immár a magyarban is fölösleges a „kettős jelölés” (kötőszó és írásjel), annak eldöntése a nyelvészek feladata. Én, magyartanárként azt tapasztalom, hogy sok pont hullik el, miközben a vesszőhiány a mondatok értelmét – jelentéstanilag – alig befolyásolja.” Minden szükséges papírt leadok – és megint nagyot sóhajtok.
(Szellőztetés.) Még április végén kifestették a kölykök az osztálytermet, hogy az újak saját világukra formálhassák a környezetüket, ahol majd naponta sok-sok órát töltenek… Viszont a megszáradt festékből valami kellemetlen szag árad, így aztán napok óta nyitva tartom az ablakot. De a kellemetlen szag valamiért makacs. Csakhogy az vagyok én is!
(Lesz iskolaújság!) Immáron bátran ki merem jelenteni: még a tanév vége előtt megjelenik az iskolaújság legfrissebb, téli-tavaszi összevont száma! A télit nem tudtuk összehozni, mert az akkori tördelő visszalépett, de találtunk újat, aki viszont minden szempontból ideális – és csinálja, csinálja! A friss szám már levonatban… Még korrektúra, és a jövő szerdán nyomdába adjuk!

2015. május 28, csütörtök
(Kísértetek.) Nem tudom, kísértetek-e: Emcsé áll a díszterem előtt. A könyvtárban Eref ül. Egy folyosószögletben váratlanul Esbé nyújt kezet, a tanári ajtajában a lányKábé állít meg, hogy bemehet-e a stúdióba; a stúdió küszöbéről Zévé mosolyog rám.

2015. május 29., péntek
(Osztálykirándulás előtt.) Huszonnégy órával az edzőtáborral egybekötött osztálykirándulás előtt elküldöm a kölköknek a tájékoztatót: mit kell hozni, mi a program stb. Kőröshegyre megyünk, Béék birtokára (előre is köszönet a lehetőségért a családnak). A program egysíkú: már szombat délután tanulás, aztán ugyanez vasárnap délelőtt, délután, hétfőn délelőtt, délután. És kedden délelőtt hazajövünk, illetve nem is haza, hanem egyenesen a suliba, mert aznap lehet megtekinteni az írásbeliket.
(Nevek és ramazurik.) Egyeztetünk Bével, hogy őt és a fiukat a férje elhozza Budapest széléig, ahol mi – a feleségemmel, akit majd kiszáll Zamárdi felsőn – fölvesszük őket, majd továbbmegyünk Kőröshegyig, ahová délelőttől folyamatosan érkeznek a gyerekek (a közlekedését mindenki maga szervezi). Közben a suliban összefutok Esbével, aki bejelenti, hogy nem jön, inkább itthon tanul, vele párhuzamosan Kúesz ír, hogy ne feledjük, lisztérzékeny, de megoldja. Háem üzeni, hogy már fölgyógyult, és az orvosa engedi közösségbe… Idéről, Enelről, Eszbéről tudjuk, hogy hétfő reggel hazajönnek, Emcséről, Erjéről, Zévéről, hogy egy napra látogatnak meg minket… Így emelkednek föl, áldoznak le korszakok.