40. A korszakzáró osztálykirándulás és az azt követő események hete, amikor meglehetősen kevés van már csak hátra
2015. május 30., szombat(Indulunk.) Reggel hétkor találkozunk – társaságomban nejem őnagysága – Bével, férjével, Dével és fiukkal, Jével. Bé és Jé átszáll a mi kocsinkba, Dé másfelé kanyarodik, tőlünk Zamárdi felsőn kiszáll hitvesem, hárman továbbutazunk Kőröshegyre, Béék házába, és intenzíven kezdjük várni a gyerekeket.
(Együtt.) Szombat délutánra nagyjából összegyűlünk. Azért nagyjából, mert ebben a négy napban – hosszabb vagy annál is hosszabb időre – a huszonháromból összesen tizennyolc diákunk fordul meg az edzőtáborral egybekötött osztálykiránduláson (amelynek keretében maximum a vízpartig kirándulunk, viszont minden nap tanulunk). Eleve nem jönnek az ikrek, Esbé és Eská, mert nekik édesapjuk otthoni magolást parancsolt. Nem jön a lányKábé, mert ő már cukrászati tanulmányokba kezdett, nem jön Emcsé, mert gőzerővel memorizál, és nem jön Eszer, mert… mert Eszer olyan, aki nem jön.
(Eszbével, Idével és Enellel.) Eszbével, Idével és Enellel beszélgetünk bizalmasan. Témánk: Géi. Géi, aki állítólag nagyon megváltozott az utóbbi időkben! Szerintük nő áll a dolgok hátterében… Nem értem pontosan a történetet, tudniillik tudom, ki a nő, őt viszont mostanában mással látom, semmiképpen sem Géivel (akivel korábban tényleg sűrűn láttam).
(Spagetti és sör.) Bolognai spagettivel látjuk el a csapatot, méghozzá bőségesen. Ha alaposan szemügyre vesszük őket, étkezés előtt, közben és után folyamatosan söröznek. Mi nem iszunk semmit, hiszen mi vagyunk az osztályfőnökeik, akiknek követendő példával illik elöl járniuk (és amit nekik illene követniük).
(Az első este.) Ülnek, állnak, fekszenek teraszon, kertben, házban, sokfelé: nekem minderről sejtelmem sincs, én ugyanis Bé gépén – rácsimpaszkodva a szomszéd vifijére – egy félreeső helyen a Barcelona–Bilbao meccset nézem, amely a katalánok győzelmével végződik, akik e diadallal elhódítják a Spanyol Kupát. Nagy boldogságomban éjfél felé ágyba ájulok (azt másnap reggel tudom meg, hogy amíg édesdeden alszom, Bé fél háromig beszélget).
2015. május 31., vasárnap
(Hajnaltól alkonyatig.) Éjjel – az árulkodó jelek egyértelműek – eső esett. Csak nappal maradjon tűrhető az idő! A délelőtt még borús, de a délután már napos: a kerti kondérban ebéd rotyog, a naplementében gyerekek áznak a Balaton hűs vizében.
(Ereffel.) Az élet hozza, hogy ebédfőzés közben Ereffel beszélgessek. Kettőt kérdezek tőle: előbb egy fiúról, aki az utóbbi időkben sokszor tűnt föl mellette, aztán a családjáról, mert búcsúzóul ideje kibeszélni a titkokat. Megtiszteltetés, hogy Eref bizalmába fogad.
(Géivel.) Géi vasárnap délután érkezik: nem sokkal később már szerelemről, barátságról beszélgetünk. Nem mondom, hogy Géi korábbi önmagához képest megváltozott volna, de hogy most más dolgok foglalkoztatják, az bizonyosnak tűnik…
(Erjével.) Erjé pszichológusnak készül, ezért megszólít, hogy ha bármiről szívesen beszélnék, áll rendelkezésemre. Elérkezik hát az idő, amikor a tanárát analizálja a diák. Adódik még alkalom az életben, hogy beszéljek hozzá?
2015. június 1., hétfő
(Napi menü.) Reggelire kalács és kakaó, ebédre tészta sajtmártással és gombaöntettel (Bé készíti), utána még palacsinta és süti… Délelőtt, délután tanulás, de mielőtt megrakjuk az esti tüzet, hogy szalonnát, kolbászt süssünk, alkonyattájt fagyizunk is!
(Eressel.) Egyoldalú beszélgetésre invitálom Erest, aki Bének súgta meg, hogy este tiszteletét tenné nálunk a… a vőlegénye, itt is aludna, hogy másnap segítsen a csomagolásban, csak a jegyespár nem tudja, mit szólnék én a hívatlan vendéghez. Egyeztetünk Bével, mit is szóljak, aztán elmondom Eresnek, a srác hírének ártana, hogy a saját osztályával nem ment kirándulni, de egy másikkal igen, és a többieket is bántaná, hogy ők nem hozhatták vőlegényeiket, menyasszonyaikat nyaralni a Balatonhoz…
(Háemmel.) Még a télen ígértem az osztálynak, hogy aki megkérdezi, mit gondolok róla, annak a tanév végén elmondom. Hát Háem elérkezettnek látja az időt, hogy megkérdezze. Kölcsönösen őszinte háromnegyed órát beszélünk. Remélem, a lehető legmegfelelőbb időben.
(Káemmel.) Káem, miután kiderült, hány pontot kapott az írásbelijére magyarból, két napig osztott-szorzott, aztán fölhívott, hogy ha egyetlen pontocskával többet kapna, akkor a szóbelin – maximális teljesítménnyel – lehetne esélye a négyesre! Neki ez presztízskérdés, magyarázta, tehát minden áldozatra kész érte: akár intenzív tanulásra is! Na, ez a Káem ül hol itt, hol ott második napja az edzőtáborral egybekötött osztálykiránduláson – és nem csinál semmit. Két nap után félrevon, miért nem szólok hozzá egyetlen szót sem. Hát, mondom, azért, mert nem zavarnálak nagy tanulásodban… És újabb mély beszélgetés következik, amelynek a végén Káem sír – és majdnem én is.
(Kúesszel.) Ül Kúesz a tűz mellett, és bámul a semmibe. Mi van, kérdezem. Szomorúság, válaszol. Aztán meg miért, teszem vállára a kezem. Hát mert… ez az utolsó esténk együtt, mondja. És nem csak az osztálykiránduláson, hanem… örökre.
(Béellel.) Bével Béelt faggatjuk, hogy áll a nőkkel! (Régóta érdekel minket.) És Béel válaszol, és legyen a mi Béelünk bármilyen nehéz és komplikált és összetett eset, mi rendületlenül szeretjük.
(Eszával és Eszeffel.) Amikor senki nem látja – sötétben és tucatnyi üres sörösüveg között –, Béék pincéjéből valahogy előkeveredik egy kancsó bor, és négyen – Bé és Esza és Eszef és Eref – belekortyolnak. Csakhogy Erefnek mégsem esik jól a száraz vörös, kezembe nyomja hát a poharát, és távozik. Maradunk négyen – meg a kancsó bor. Csoda este kerekedik: csupa-csupa meleg, bársonyos tekintet.
2015. június 2., kedd
(Mérleg.) Pakolás, takarítás, gyerekszállítás (egyedül én jöttem kocsival, négy napig hoztam-vittem a kölköket) közben Bével mérleget vonunk: tanultak? Szombat délutánra három, vasárnapra és hétfőre kétszer két óra kötelező tanulmányi időt írtunk elő, és saját szemünkkel láttuk: tanultak, gyakoroltak, fölmondtak! Dolgoztak. És közben jól éreztük magunkat együtt.
(Az írásbelik megtekintése.) Országútról, pályaudvarról egyenesen a suliba megyünk, aki otthonról jön, az is mostanra időzíti a nagy szembesülés pillanatait: az írásbelik többnyire nem sikerültek kiemelkedően, de ahhoz képest, amire számítottunk, egészen jók. Mostantól tehát arccal a szóbelik felé.
2015. június 3., szerda
(Lapzárta 1.) Lapzártája van iskolaújságunk, az Elektro Kardio Gráf téli-tavaszi, összevont számának. Reggel kilenctől dolgozunk Bével, korrektorunkkal, Tével, továbbá szünetekben meg tanítás után a kilencedikes tördelő is beszáll. Szerkesztőségi hangulat, mint hajdanán!
(Levél az újaknak.) Levelet írok leendő diákjaimnak: érvényes osztálynévsort küldök, film- és könyvlistát irodalomhoz (és bizonyos fokig médiához) a nyárra. És néhány bátorító mondatot. „Semmi pánik! Még ha első pillantásra valami rémisztőnek is tűnik... A munkától meg nem ijed meg senki, ugye (mert nem is munka, hanem élvezet...)?”
2015. június 4., csütörtök
(Lapzárta 2.) Hajnalban még tucatnyi levelet váltunk Bével, aki este, éjszaka – sejtelmem sincs, mikor – átvezette a korrektorok javításait. Adná nyomdába a lapot! Reggel fél nyolckor hívom igazgatónkat, átolvasta-e éjjel a levonatot. Mondja, nem, bocs, de délre. Délben ő hívja Bét, nem volt, nincs és nem is lesz ideje belenézni, viszont teljességgel megbízik bennünk. Hív Bé, mit tegyen. Küldje, mondom, jó kis lapszám! És Bé leveti válláról a terhet.
(Osztályzatok naplókban.) Persze óráimat megtartom, diákjaim osztályzatait lezárom, és minden szabad percemben tollal a májusi, ceruzával az év végi jegyeket különböző naplókba másolom át saját nyilvántartásomból. Csak remélni merem, hogy mindent a maga helyére.
2015. június 5., péntek
(Lapzárta 3.) Egy szünetben, a folyosón csípem el a kilencedikest, aki élete első lapját tördelte, hogy megörvendeztessem: nyomdában a lap, ígéretük szerint kedden szállítják! Ha semmi mást nem teszek, mint azt, hogy örömhöz segítek egy diákot, azt hiszem, sokat teszek.
(Fölülbírálok.) Hálátlan feladatot ró rám az illetékes igazgatóhelyettes: két diák fölülbírálati kérelmet nyújtott be, hogy írásbelijükre magyar nyelvből és irodalomból több pontot érdemelnének. Olvassam el a műveket, és döntsek. Igazságos megoldáson töröm a fejem, amellyel mindenki – diák, tanár, igazgatóhelyettes – elégedett: elsősorban a kollégát nem bántanám meg. Szerencsére nincs rá ok, az érettségizőknek is találok egy-két pontot, leteszem az indoklásokat az illetékes asztalára: pfú, minden rendben.
(Sör a játszótéren.) Indulnék hazafelé, amikor tanártársam szól, hogy néhányan innának egy sört a nagy melegben, tartsak velük. Egy közeli boltban bevásárolunk, a szomszédos játszótéren, lombos fák árnyékában ülve-állva eliszogatunk, elbeszélgetünk. Lassan véget ér a munkahét.
(Édes otthon.) Otthon letottyanok a tévé elé, élőben közvetítik a szombat esti Bajnokok Ligája-döntő két csapatának sajtótájékoztatóját, nyílt edzését… Három órán át bambulok, aztán a fotelből – rövid fürdőszobai kitérővel – átköltözöm az ágyba.
2015. június 6., szombat
(Egy nap idehaza.) Odakünn kánikula, idebent viszonylag hűvös: mindenféle elmaradásomat pótolom. Este pedig nyer a Barcelona! Könnyű meccsek nincsenek, de nagy elszántsággal összejöhetnek győzelmek.