43. Ölelések hete
2015. június 21., vasárnap(Szentendrén.) Kikapcsolódnék. Feleségemmel és fiammal délelőtt tízkor kirándulóhajóra szállunk a Vigadónál, másfél óra után kiszállunk Szentendrén. Öt órán át bolyongunk a Duna-parti kisvárosban, aztán délután vissza Budapestre. Fáradt vagyok, el se tudom képzelni, hogyan élem túl az elkövetkezendő öt napot.
2015. június 22., hétfő
(Csokis máffin a büféből.) Működik az érettségi büfé! Látszik, a szülők összebeszéltek, és sejtem, időközben töröltek leveleik címzettjei közül (nyilván valaki fölismerte, hogy nem kell nekem minden belső viszályról tudnom). Eleinte próbáltam persze tartózkodóan viselkedni, de nehezen ment… Kora délután ettem két szelet rántott csirkemellet egy falat petrezselymes krumplival, egy szelet házi sütésű túrótortát… Meg még egy csokis máffint is.
(Bé beállít.) Bé, aki három teljes napig nem szólt hozzám, kezdés előtt tíz perccel beállít. Rövid megszakításokkal végigüli a napot, zárás előtt elmegy.
(Első nap: nyolcan.) Az első nap, az első nyolc. Tárgyak között, sőt tételen belül is változó színvonalon vizsgázik Géi, Gyédé, Káem, a fiúKábé, a lányKábé, Eres, Esbé, és Eská. A saját területemen hagyom őket beszélni, de ha érzem, valamelyiküknek pillanatokon belül elfogy a mondandója, máris döccentem őket tovább… Van kolléga, aki a tárgyi tudásukat vizsgálja: én gondolkodásmódjuk alapján döntök – fejenként tizenöt perc alatt – érettségükről.
(Ölelés Géitől.) A nap híre – bocsáss meg, Izgatott Olvasó, hogy idáig várattalak a hírrel –: Géi mindenből átment! Nehezen, de angolból is. Épp csak. De egy érettségizett magasugrótól soha senki nem kérdezi, hány hajszállal ugrotta át a lécet… Napi zárás után – az a biztos – jelentem be az örömhírt az aulában aggódó mamának, a szorító barátoknak, továbbá neki magának. Géi első reakciója: „Hadd öleljem meg a tanár urat!” Mire anyuka előkapja a telefont, hogy megörökítse a történelmi pillanatot, mi már túl is esünk rajta. De egy ilyen mozdulat csontokba ivódik, nem bájtokba.
(Dicséret Káemnek.) Káemnek dicséretet adok irodalomból a szóbelijéért! Fogadkozott az írásbeli után, hogy képes kimagasló teljesítményekre, én mindössze esélyt teremtettem rá. Élt vele. Az elismeréssel azt üzenem – ha meghallja –, hogy legyőzheti legkeményebb ellenfelét: önmagát.
2015. június 23., kedd
(Második nap: heten.) Ma heten járulnak a vizsgabizottság színe elé: Béel, Bébé, Idé, Eszbé, Esza, Eszef, Téká. Az átlagteljesítmény jobb a tegnapinál.
2015. június 24., szerda
(Kibékülünk Bével.) Bé kedden is, szerdán is bejön: tegnap, külső megfigyelők szerint, én voltam undok. Mit tehettem, ha állandóan ez érettségizőinket hallgattam? Ma mindenesetre Bé mellém ül, én meg cédulát csúsztatok elé, rajta néhány szó. Dettójelet tesz alájuk: evvel békülünk ki. Most, hogy a Dájöri-bejegyzést írom, azt hiszem, mi, két félofő, egymáson vezettük le aggodalmaink összes feszültségét. (Ez is bizonyság arra, mi mindenre jó a páros osztályfőnökösködés!)
(Harmadik nap: nyolcan.) Végül Háem, Emcsé, Enel, Kúesz, Eref, Erjé, Eszer, Zévé érettségizik. (Szegény Zévé panaszkodik is, hogy az ő vezetéknevével mindig, minden sorban utolsó…) Kifejezetten színvonalas nap: a töritanárral kitárgyaljuk, hogy az elnök bizonyára azt gondolja, szándékosan tettük az elejére a nehezebb eseteket, a könnyebbeket meg a végére… Pedig csak a véletlen hozta így (amelyről tudjuk, hogy nincs).
(Könnyek.) Vége! Mindenki érett ember. Az elnök hivatalosan is kihirdeti az eredményeket, én meg előhúzok egy üveg viszkit (a poharakat időben a közelbe rejtettük). Még kilencedik végén kaptam tőlük, és akkor, 2012-ben ráírtuk, hogy 2015 júniusában együtt bontjuk föl… Elérkezett a napja, hogy ünnepélyesen koccintsunk.
(Éjszakába nyúló adminisztráció.) Ők lassan elszivárognak, mi, tanárok pedig maradunk, hogy éjszakába nyúlóan adminisztrálhassunk. Másnapra minden okmánynak kitöltve, aláírva, lepecsételve, ábécé szerint kell sorakoznia.
2015. június 25., csütörtök
(Levél a szülőkhöz.) Mielőtt az utolsó – mármint hivatalosan utolsó – találkozásra indulok, búcsúlevelet küldök a szülőknek. Igyekszem nem túl hosszan írni (mit tegyek, ha sok a mondandó…) A leglényeg: „Jelképesen visszaszolgáltatom e huszonhárom nagykorút, immár nem is önöknek vissza, hanem mindannak és mindenkinek előre, ami és aki rájuk vár, amiket és akiket ők még nem sejtenek, de amiket, akiket mi, szülők már gyanítunk, remélünk.” (Miért éppen arról írnék egyszerű mondatot, ami amúgy rendkívül összetett?)
(Előbb dísz-, utóbb osztályteremben.) A dísztermi tanévzárón egyenesen az igazgató kezéből kapják meg tizenkettedikes végbizonyítványukat és érettségi bizonyítványukat. Aztán még egyszer fölmasírozunk néhai osztálytermünkbe, ahol tőlünk MéTanúsítványt kapnak hozzá, vagyis – bőrbe kötve, mindörökre – véleményeiket egymásról, valamint mindenki egy példányt a teljes Lájvszkúlból (azokról az időkről, amikor tizedikesek voltak).
(Beiratkozás 1.) Alig zárul le a múlt, máris kezdődik a jövő: délután beiratkozások. Az új kilencedikes osztály háromnegyede már ma stoppolja magának a helyet…
(Elmondhatatlan bankett.) Ahogyan Tutajos a Tüskevár végén, én se gondolhatok mást: „Hogyan lehet ezt elmondani? Egészen sehogy sem lehet elmondani…” Sose mertem remélni – hiszen soha nem adták jelét –, hogy ez a négy év ennyire fontos a kölkeinknek… Soha ennyi simogatást, ölelést, puszit, vállamra könnyet nem kaptam, mint most tőlük.
2015. június 26., péntek
(Beiratkozás 2.) Délelőtt érkeznek, akiket tegnap délután egyéb elfoglaltság akadályozott abban, hogy beiratkozzanak. Összesen hárman maradnak el: egyikük üzen, hogy kicsúsztak az időből, kettőről nem tudok semmit.
(Tanári értekezlet – négy órán át.) Déltől tanári értekezlet: éves beszámolók, kötelező körök. Rettentő hosszú, rettentő unalmas (pedig minden bennünket érint), és mindannyian rettentő fáradtak vagyunk. Rövid nyújtózkodással négy órán át egy helyben ülünk… A végén tíz másodpercre szót kérek én is, egyetlen, hétszavas mondat kíséretében kiosztok egy papírt, amely már az iskolaújság őszi számának előkészületeihez kapcsolódik. „Négy éve jelent meg – az iskolaújság tematikus számaként –, és ért meg azóta három kiadást a Miért csináljuk? Most újabb, hasonlóan reprezentatív kiadványra készülünk, amelynek az a munkacíme, hogy: Miért szeretjük… a tantárgyainkat? Ehhez hívunk benneteket szerzőtársnak”, írjuk Bével. És evvel a gesztussal lényegében már most megkezdődnek a munkálatok.
(Reakciók.) Ír Béel anyukája, ír Téká anyukája, írnak, hívnak sokan mások. Beszélnek a négy évről, az elköszönő levélről, a MéTanúsítványról, a Lájvszkúlról… „Köszönjük a bátorítást, a sok beszélgetést, biztatást, megértést, törődést, amit mi, szülők is kaptunk”, írja Eszer anyukája. „Ez jó hely, hiteles, értelmes, jó szándékú, segítő emberekkel. Köszönjük az átlagon felüli törődést, odafigyelést, kreativitást, gondoskodást, köszönjük, hogy önök voltak”, írja Kúesz anyukája, aztán fél napra rá meg, hogy „A legcsodálatosabb ajándék, hogy valaki könyvet ír rólad, neked és egyszerre a kettő, mondja a lányom.” A széles nyilvánossággal is megosztja gyereke dicsőségét Gyédé anyukája: „Olyan jó ilyeneket olvasni a fiamról…” Erjé ritkán megszólaló anyukája meg ezt gondolja rólunk: „Soha nem találkoztunk olyan osztályfőnökökkel, akik ennyi energiát, ötletet, kreativitást, munkát és főleg szeretetet gyúrtak ebbe a nem könnyű feladatba. Nem szegte kedvüket, mikor a fiatalok nem fogadták osztatlan sikerrel a kezdeményezéseket. Biztos, hogy mély nyomot hagytak a gyerekekben egy egész életre! Az útmutatások lehet, hogy csak kicsit később, de biztos, hogy célba érnek majd.”
(Összesúgunk Bével.) Bé megint bejön (most fiával, Jével együtt), talán éppen azért, hogy összesúghassunk: még soha, egyetlen banketten nem láttunk osztályt, amely búcsúzáskor hosszú percekig egykupacban öleli egymást…!
(Otthon, egyedül.) Már otthon, egyedül. Elkortyolok egy pohár bort, és nyári napnak alkonyulatánál a fotelban, amíg előttem elvont filmkockák ugrabugrálnak, elbóbiskolok. És ebben a félálomban konkrét, csupa valóság film pereg le előttem.
2015. június 27., szombat
(Az élet megy tovább.) És az élet megy tovább, bár ma erősen agyongyötörten…
(Beiratkozás 3.) Leendő diákjaim egyike szombat este kilenckor ír. „Kedves Tanár Úr! Ma döbbentünk rá, hogy elnéztük a beiratkozás napját, és így lemaradtam róla… Szeretném megkérdezni, hogy mikor lehetne pótolni.” Majd holnap, fiam. Majd holnap reggel válaszolok. És majd holnap reggel írok annak a társadnak is, akiről immár egyedüliként nem tudom, jön-e szeptemberben közétek. Pihenjétek ki magatokat előre, újak.