45. A hiánytünetek hete

2015. július 5., vasárnap
(Levél egy tanártárstól.) Mintha ezen a hétvégén a gyerekeken túl futná már az időből másokra is… Tanártársam ír levelet. „Kedves Kollégák! Igazgatónk mindig gondol ránk, ha a névnapunkat ünnepeljük, így néhányan azt gondoltuk, mi is felköszöntenénk őt egy neves ünnep kapcsán: július 13-án lesz hatvanéves. Aki részt venne egy »meglepetéspartin«, azt szeretettel várjuk aznap az iskolában. Érkezés: 18.30-ra, helyszín: díszterem. Hozzatok sütit és innivalót! Szeretnénk venni tortát és ajándékot: egyelőre nincs konkrét ötletünk, de akinek van, postafordultával jelezze! Kérünk benneteket, jelezzetek vissza, tudtok-e jönni (a torta mérete miatt fontos)!” Innen kezdve tanár töri fejét tanárig, mi lenne jó ajándék.
(Esemes Eszeftől.) Eszef a Képzőre jelentkezett restaurátornak. Az első rostán átment, a héten következett a második. Vasárnap délelőtt üzen. „Nem jutottam tovább. Megtanulok franciául!” Mire én. „»Még érni kell, várni«, mondta 1920-ban Babits Szabó Lőrincnek.”
(Hiánytünet, egy.) Szöszmötölhetnék. Eddig minden nyáron tartotta bennem valami a lelket: hol osztálytábor, hol hajókirándulás a Vaskapuhoz, hol a viszontlátás reménye… Most fürdöm a Balatonban, biciklizem a fagyishoz, és közben elhagyott szerelmesnek érzem magam. Persze senki ne higgye, hogy ne tudnám: ennek így kell történnie.

2015. július 6., hétfő
(Zévé levele.) Váratlanul Zévétől érkezik ímél! „Kedves Tanár Úr! Hogy telik a nyár? Nekem eddig nagyon jól, tegnap érkeztem haza a VOLT fesztiválról! Még kipihenem a fáradalmakat, aztán közösen Csopakra megyünk Tékáék nyaralójába. Fura, hogy nem kell kötelezőket olvasni...”
(Hiánytünet, kettő.) Elbárgyulás. Megjegyzem, nekem sem jutott eszembe az érettségi után, amikor a barátaimmal Zamárdi felsőn töltöttük a nyarat, hogy meghívjam az ofőnket… Persze hiába hívna bárki, nem mozdulnék ki az odúmból, nem én.

2015. július 7., kedd
(Válasz Zévének.) Válaszolok Zévének. „Csütörtök délután tettem át székhelyemet Zamárdi felsőre, így aztán éppen Csopakkal szemben dagonyázom. Kicsit jövök-megyek, pl. néhány órát ma is Budapesten töltöttem, de többnyire itt mulatok. Hú, de örülök, hogy mentek Tékáékhoz! Többen? Sokan? Ki mindenki? Nem baj, ha a nyáron nem kötelezőket olvasol, reméljük, az ősztől ki se látsz majd belőlük... Én az eddigi négy nap alatt három regényt olvastam el, szóval gyönyörű a nyár!” Zévé máris válaszol. „Csopak az idén direkt a kemény magra van megrendezve! Tehát jön Géi, Gyédé, a fiúKábé, Erjé, Eref meg Eská és Esbé. Egyébként július 23-án is Csopakon vagyunk... Együtt fogjuk megtudni, hogy felvettek-e minket!” A túlsó partról izgulok értetek, kölkök…
(Új cím egy új diáktól.) Két hete kértem az új osztály néhány diákját, hogy akinek még nincs, csináljon magának gmailes címet, avval valamelyest akadálymentesebb a kommunikációnk. Teltek-múltak a napok, és most váratlanul tudomásomra hozódik egy… Igaz, határidőt nem adtam.
(Hiánytünet, három.) Gondolatkáosz. Miközben a régiek hiányoznak, azon töröm a fejemet, mit kezdjek az újakkal. Akik persze még nem hiányozhatnak… Négy év múlva majd ők fognak? És akkor a régiek már nem? Ez a tényleges „igazolt” meg „igazolatlan” hiányzás?

2015. július 8., szerda
(Ajándék az igazgatónknak.) Ez a nap reggeltől estig igazgatónk ki nem talált ajándéka jegyében telik. Levelek, telefonok innen oda, onnan ide Bével. Délre forrja ki magát az ötlet, hogy egy jelképerejű íróasztallámpát kapna, estére fixálódik a talpba vésendő szöveg. Hétfő estig már csak meg kell venni, meg kell csináltatni: milyen szerencse, hogy nem minden kolléga nyaral!
(Hiánytünet, négy.) Harag. A búcsúajándékot, amellyel két hete leptük meg néhai osztályunk diákjait, négyen – Béel, Bébé, Háem és Eres – ezért-azért (korábban el kellett menni, már elutaztak stb.) nem kapták kézhez. Négy MéTanúsítvány, négy Lájvszkúl-példány árválkodik a suliban, az asztalomon. Nem is jelentkeztek járandóságukért – sejtelmem sincs, egyáltalán hallottak-e róla a többiektől –, bár az igazsághoz tartozik, mi sem erőszakoskodtunk, hogy ugyan, hadd tukmáljuk már rájuk…

2015. július 9., csütörtök
(Hiánytünet, öt.) Gondolattalanság. Nem történik semmi különös. Néha az eszembe jutnak, de korántsem éjjel-nappal!

2015. július 10, péntek
(Eref édesanyja telefonál.) Délelőtt csörren a telefon, a kijelző szerint Eref édesanyja hív. Hogy elárulnám-e a magánlakcímemet, levelet küldene, kérdezte az iskolatitkárságon, meg is mondták, de ahová küldte, onnét visszajött, hogy a címzett ismeretlen. Mondom az utcát, házszámot, aha, hát nem ezt tudta, aha, mondom, három és fél éve elköltöztünk, a titkárságon valószínűleg nem diktáltam be az új címet. Akkor hétfőn újra föladja a levelet, mondja. De csak akkor tegye, tréfálkozom, ha jót ír! Föladja, a hangja mosolyog. Mostantól izgulok: mit akar a tudomásomra hozni? Valami titkos kódot Erefhez? Vagy… olvasta a Lájvszkúlt, és gondol róla ezt-azt? Hétfőn úgyis hazamegyek, aztán kedden, szerdán várom a postást.
(Régi diák friss levele.) Tavaly érettségizett diákom küld levelet – Kanadából. „Éppen a lájvon voltam, a tengerentúlon még csak reggel 10:40-kor, szünnapom van. Az utolsó jegyzetek most nagyon tetszettek! Az jut eszembe az Eszer körüli eseményekről, van-e önnek szüksége levélre, és ha igen – mert erre nem haboznék sokat tenni –, akkor kitől, és ha meg is van az illető, aki annyit jelent, hogy bejegyzést érdemel, akkor miért is nem kap választ… Nem elmenni szavazni: már egy voks. Nem válaszolni: bizony önkifejezés.” Egy kanadai délelőttön derül ki, hogy önmagát értelmezi a világ, amely csodában tanáréveimtől reménykedem? „Nekem most a könnyebb út, hogy a magyartanáromnak írjak, és beszámoljak újabb tapasztalatokról, kristályosodott elképzeléseimről és érzelmi hullámaimról vagy éppen azok hiányáról.” Áruljam el neki, hogy ő a sikerélményem? Évekkel ezelőtt tőlem kért listát, mely alapművekkel kell megismerkednie, most meg már világnyelveken olvas? „Szerintem én is egy várt levélírója vagyok, és megkérdezem: mi az, ami nem az iskolában és annak kapcsán veszi körül, hanem azon kívül, a magányéletben? Semmit sem várva, régi diákja.” Ó, Eszer, egyszer neked is válaszolok!
(Összefutok egy öregdiákkal.) Alkonyatkor, egyedül, lesétálok a partig. Sétálnék, amikor öregdiákunk köszön rám; negyedórát beszélgetünk. Micsoda nap!
(Hiánytünet, hat.) Messzeségbe bámulás. Átnézek a túlpartra: szemben Csopak.

2015. július 11., szombat
(Még mindig igazgatónk ajándéka.) Igazgatónk ajándéka, a lámpa elkészült. Kapok róla képeket is: nagyon szép! Ő pedig kap majd még tanári zsebkönyvet tanárok gyűjtötte idézetekkel, és persze virágot is, tortát is (amit majd mi, ünneplők, megeszünk).
(Hiánytünet, hét.) Gyermekké válás. A neveletlenjeim lettek a nevelőim: tanítanak hiányokat kezelni.