46. A mostmárténylegnemofőjük hét
2015. július 12., vasárnap(Elhajlás utáni jóérzés.) Előző este lehetett egy icipici elhajlás… Tényleg nem nagy, épp csak. Barátaim jöttek, barátit beszélgettünk: aközben. Ma – némi utózmány, az se vészes. Arra jó, hogy önnön lelkemre beszéljek: hagyjam a csudába a hiányérzetet. A kölkök felnőttek: ez volt négy éven át a cél, nem? Mellékesen meg – dehogy mellékesen…! – jóérzéssel fedezem föl magamban, hogy… hogy szívesen megyek holnap Budapestre, igazgatóm születésnapjára. Jól érzem magam a suliban, na.
2015. július 13., hétfő
(Levél Erestől.) Levél érkezik, hosszú levél Erestől. Néhány mondatán elfilózom. „Kedves Tanár Úr! Már, azt hiszem, nyugodtan mondhatom, hogy kedves, mert az iskola már nem köt össze minket olyan viszonylatban, hogy protokolláris jelleggel kéne köszönnöm.” Hát, kedves Eres, immár valóban nincs közöttünk semmiféle függelmi viszony. De kölcsönösen nincs, merthogy… én se függök már tőletek! „A tanár úr kilencedikben azt mondta nekem, én rendben vagyok, ezért nincsenek és nem lehetnek problémáim, vagy ha mégis, azokat megoldom magam. Megtettem, erre büszke vagyok! Én mindent megtettem azért, hogy ehhez tartani tudjam magam! Ha valamit, ezt az egyet megtanultam a tanár úrtól, a mindig, mindenekfelett álló sziklaszilárd becsületet.” Atyavilág, tényleg ilyeneket mondtam volna? És tényleg ilyeneket lehetett tőlem tanulni? „Remélem, nem sóznak jövőre új osztályt a nyakába, és tud egy kicsit pihenni. Tanár úr csodát művelt. Huszonhárom, szemétdombon kapirgáló tyúkot és kakast elrugdalt az érettségiig, mindenki sikeres érettségi vizsgát tett, és ez a tanár úr és a tanárnő érdeme.” Tényleg csodatevőknek látszanánk? Tényleg a javunkra írható, amit látszólag közösen értünk el, de akárhogy is: főleg ők? „Nos, rólam csak annyi, hogy örömmel újságolom, túl mindenen, újra írok!!! Végre!!! A helyesírásom pedig – a Word alapján aláhúzott szavak szerint – javul… Mi van még? Az éneklés remekül megy, talán a jövőben hallani fog rólam, akár az írásról, akár az éneklésről.” Eres valóban sok éven át mutatta a kéziratait, arra viszont, hogy énekelni is hallhassam, bő három évig váratott… „Tudja, ha száz diákból egy megérti, mit akart a tanára mondani, akkor már volt értelme az egésznek. Hát ne keseregjen a tanár úr. Egy megértette.” Jól van, Eres, jól van. Igazad van: ha egy megértette, az már elegendő. Ráadásul avval hitegetem magam, hogy nem is csak egy. Kettő. Esetleg három…? „Drága Eresem! (Már én is mondhatom?) Szerintem te továbbra is rendben vagy. Az elejétől fogva szerettelek (ha ilyet is mondhatok), amióta bemutatkozáskor azt mondtad, téged Őzgidának kell szólítani... (Bár sokszor mentél az agyamra, mint azt jól tudod.) Ahogy mostanában a barátaimnak mondom (ha kérdezik, de kérdezik!), ti… nehezen szerethetőek voltatok, és azt remélem, utódaitok… könnyebben szerethetőek lesznek. Ebből kiderül, hogy lesz új osztály, májusban már volt diák- és szülői értekezlet, júniusban teremfestés... Messze nem »rám sózásból«: egyszer szívesen elmondom, mi vezet(ett) hozzájuk. Egyébként – jelképesen – a 804-esből átmegyünk a 803-as terembe. És, ah! Bével készítettünk nektek búcsúzóul ajándékot. A tiéd odabent szomorkodik az asztalomon... Tehát viszontlátásra?” Eres visszaír, hogy mielőbb.
(Igazgatónk születésnapja.) Nem gondoltam volna, hogy a nyár derekán csak néhányan hiányoznak a tantestületből; gazdaságis, gondnok, portás is eljön… Szép este, jó együtt.
2015. július 14., kedd
(Zévé újabb levele.) „Kedves Tanár Úr! Találtam egy 1936-os, Kosztolányi összest. Augusztus 19. és 22. között, egy zamárdi találkozó erejéig, szívesen megmutatom.” Örülök, kedves Zévém, hogy nem feledkezel meg se Didéről, se rólam!
(Régi diák levele 2.) Levelek jönnek-mennek Kanada és Magyarország között. Tavaly érettségizett diákom most az iskola feladatán morfondírozik: hogy érdemes-e, kell-e irodalomtörténetet tanítani vagy sem, ilyeneken. Amiben segíteni tudok neki: filmes listát, olvasásra érdemes tanulmányt küldök. Annyi csak az előnyöm, hogy többet éltem nála, ezért többet láttam, olvastam, vagyis nagyobb merítésből ajánlok én, mint tehetné fordítva ő. Okosabb nem vagyok.
2015. július 15., szerda
(Levél Eref édesanyjától.) A múlt héten ígért – és több napja várt – levéllel késő délelőtt csönget a postás. Na, megint valami, amit nem lehet elmondani… A következmények nélküli, áldott őszinteség állapotában írta Eref édesanyja. Nem a dicséretet, nem a köszönetet olvasom el százszor: a többit. Azt, ami a sorok között rejlik. Nem az jelent sokat, ami elsőre meghat, hanem a szándék. Hogyan mondhatnám el, hogy ettől a levéltől – és micsoda ajándék: attól a néhány levéltől, néhány telefonbeszélgetéstől – nyer utólag értelmet minden bizonyosságom, minden tévedésem?
(Válasz Zévének.) „Naná! Akkor összebeszélünk, hol és mikor! (Esetleg még Bét is odahívjuk, ő is szeret…i Kosztolányit!)”
(A bölcs mosoly.) Kollégám – filozófus – ajánlotta figyelmembe a kínai Lin Yutang A bölcs mosoly című művét. Azt mondta, segít élni. De mindenre van időm, csak könyvekre vadászni nincs; mindenesetre szeretném, ha tanártársam komoly embernek tekintene. „Csak érdekességként említem, hogy a nagyszüleim-szüleim jóvoltából a házi könyvtárban megvan Lin Yutangtól 1941 és 1943 közöttről a Révai-féle Egy múló pillanat, a Mi, kínaiak és a Bors és méz, viszont se a 1939-es, se az 1942-es, se az 1943-as, se az 1944-es A bölcs mosoly-kiadás nincs… Megszerzem!” A tanár úr órákon belül válaszol. „Az a könyv érdekesebb utat járhatott be... Talán kölcsönadhatták és nem tért vissza, vagy ki tudja… Jó olvasást, szép nyarat!”
(Előkészület alatt az iskolaújság őszi száma.) Kitört a vakáció, de valamelyest már dolgozunk az iskolaújság őszi számán, legalábbis kértük a kollégákat, írják meg, miért szeretik a tárgyaikat… Miért szeretjük? Érzelmekről szólna a tematikus kiadvány. Augusztus elseje a határidő, de ma, július közepén már érkezik az első cikk!
(A cserediák.) Este igazgatóm hív, hogy a leendő osztályunkban töltene egy tanévet egy német cserediák, mit szólnék hozzá. Mondom neki, örülök, miért ne örülnék, szeretettel várjuk! Aztán… most, hogy kiegészültünk huszonnyolcra – tizennégy pad, senki nem ül egyedül –, megfordul a fejemben: képes lesz esztendő múltán elhagyni a többieket?
2015. július 16., csütörtök
(Hírek Bétől.) Bétől tudom, Eszef már nem szomorkodik, hogy csak a második rostáig jutott a Képzőművészeti Egyetemen, viszont beiratkozott egy intenzív francia nyelvkurzusra! Erefről ellenben az a hír, hogy ő viszont – magánéleti okokból – szomorú, ennek dacára (sőt talán éppen ezen változtatandó) a jövő héten megy a többiekkel (ahogyan Zévé titulálta magukat: a kemény maggal) Tékáékhoz Csopakra.
(Ismét Zamárdi felsőn.) Néhány napos budapesti lét után délelőtt visszaköltözöm Zamárdi felsőre. Semmi különös nem történik: némi családi információcsere, fürdés, biciklizés, olvasás. Ami a legsúlyosabban érint: otthon felejtettem azt a pendrájvot, amelyre minden futó munkát pakoltam (pl. a Dájöri eme fejezetének skiccét): ó, bíznom kéne a modern időkben, és a fontos fájlokat a felhőkben tárolnom, hogy bárhol hozzájuk férhessek! Szerencse, hogy a lányom holnap indul otthonról, hívom, hogy fontos teendői közepette tegye zsebre a pendrájvot.
2015. július 17., péntek
(Semmi.) Semmi.
2015. július 18., szombat
(Semmi 2.) Megint semmi.
2015. július 19., vasárnap
(Semmi 3.) És már megint az égvilágon semmi. Szoktatom magam a csöndhöz.