47. A köztörténet lekerekedésének hete
2015. július 20., hétfő(Olvasói levelek.) Reggelre két levél vár a Lájv Olvasói Klub tagjaitól. Az egyik – tanáré – mintha dicsérne. „Jók ezek a levelek. Jó ez a korosztály. A kisebbeknél másképp volt.” A másik – rádiós szerkesztőé-rendezőé – tagadhatatlanul bírál. „Híve vagyok a gyászmunkának, sose voltam osztályfőnök, de nem nyafizik maga egy kicsit sokat?” Elismeréseket gyorsan elraktároz az ember, kritikákat sokáig emészt. A fenébe is, tényleg nyafizom.
(Látogatás Csopakon.) Délután az északi partról hív Bé, hogy hirtelen ötlettől vezéreltetve meglátogatja a gyerekeket a – hozzájuk – közeli Csopakon. Kérdezi, csatlakozom-e, most vagy soha. Nosza, elő a biciklit, öt kilométer a szántódi komp, tizenöt perc ringatózás Tihanyig, Bé onnét fuvaroz el Tékáék nyaralójáig. A kapuban Háem, Eref, Erjé, Zévé, Géi, Gyédé, a fiúKábé és persze a házigazda nevet rám! Megint minden csupa ölelés, hozzá másfél órányi fontosabbnál fontosabb mondandó. Már mindenki minden gondolata a jövő körül forog: csütörtök este derül ki, kit vesznek föl és kit nem, annak függvényében pedig kinek hogyan alakulnak további mindennapjai.
(Visszafelé, a kompon.) Visszafelé, a kompon jut eszembe: néhány mondat erejéig mégis szóba jött a múlt. Vicces voltam, mondták, amikor haragudtam és hisztiztem. Háromszoros hümm… Eddig abban a meggyőződésben éltem, hogy ilyen állapotomban iszonyú félelmet keltek!
2015. július 21., kedd
(Válasz Eref édesanyjának.) Ma végre megírom válaszlevelemet Eref édesanyjának. „Négy éve nem gondoltam, hogy az utolsó egy-másfél évre Eref lesz a leg... (ez a megtalálhatatlan szó volna a lényeg) »tanítványom«. Nem volt tanítvány. Nem tanítvány volt. (Sokat tanultam tőle.) Úgysem ússza meg, bölcsész lesz. Mi egyebet mondhatnék arról, aki most éppen Hamvast olvas? Nem az volt a kérdés kilencedikben, hogy mennyire intelligens: a kérdés az volt, megtalálja-e azt a »kommunikációs utat«, amelyen közölhető az, amit elmondana. Megtalálja-e azokat a kötődéseket, amelyek, pontosabban akik kísérhetik őt ezen az úton.” Tartozom evvel a levéllel, ráadásul kezdek rendet rakni magam körül.
(Igazgatóhelyettesi üzenet.) Igazgatóhelyettesünk továbbít üzenetet a volt tizenkettedikes ofőknek: egy szegedi egyetemi kolesz szabad helyekre keres pályázókat! De kizárólag fiúkat. Tőlünk hárman is kacérkodnak Szegeddel, csakhogy mindhárom… lány.
2015. július 22., szerda
(Eref édesanyjának válasza.) Eref édesanyja, velem ellentétben, nem gondolkodik napokig a válaszon. „Nagy ajándék, hogy van valaki, aki eléggé ismeri Erefet, és egyáltalán érdekli, hogy mi van vele. Nagy kár, hogy vége a közös »nevelésünknek«, bár a gyerek nagyjából már felnőtt, de nehéz évek vannak mögöttünk, és félek, előttünk is… Vissza kell fognom magam, mert órákig tudnék, szeretnék róla beszélni valakivel, aki képben van, de nem vagyok benne biztos, hogy ezt tehetem-e. Azt viszont nagyon sajnálom – és ő is –, hogy vége van annak, hogy az osztályfőnökei nap mint nap figyelnek rá. Most szembesül azzal, hogy kikerült az eddigi biztonságból. Neki nagy szüksége van egy ráerőszakolt rendszerességre, mert különben hajlamos feltenni a kezét. Meglátjuk, bízom benne, hogy megoldódik az élete.” Nincs tapasztalatom ilyesmiben: a gimnáziumi osztályfőnökség négy évre vagy egy életre szóló vállalás? (Vagy már a kérdés is szamárság?)
2015. július 23., csütörtök
(A pontok. Reggel.) Ma érnek igazán véget a gimnáziumi tanulmányaitok, kölkök! Ma derül ki, melyiktök tanul tovább, melyiktök nem… Amilyen bolond vagyok persze, mostantól egész nap azon tépelődöm, akad-e köztetek, aki örömében, bánatában értesíti az ofőit…
(A pontok. Este.) Este nyolc óra. „Felvettek! Első helyre! Jipijajé!!!” (Írja Eres.) „Pázmány! Ennek így kellett lennie. Így már biztos tudok menni tanársegédnek a suliba!” (Írja Zévé.) „Köszönöm, tanár úr, hogy bevezetett a média világába. Az egri Esterházy Károly Főiskola televíziós műsorkészítés szakára felvételt nyertem! Őszinte hálával!” (Írja a fiúKábé.) „Sajnos még semmit nem tudok.” (Írja Téká.) Bével folyamatosan információkat cserélünk. Hívom Erefet, hív Géi. Körímélt küldök, néhány válasz azonnal befut. Elsőnek Bébé szüleitől. „Bébének 402 pont jött össze, az első helyen a BME nemzetközi gazdálkodás szakot írta be, ahol a költségtérítéses képzés pontszáma 320. Tehát felvették! Köszönünk mindent!!!” Ír Eszbé is. „Ha tizenegyedikben elkezdtem volna tanulni... De nem bánom, mosolygok. Úgyse nekem való lett volna, a volt barátom beszélt rá…” Kúesz édesanyja. „Kedves Egyetlenek! Kúeszt felvették az első helyként megjelölt Budapesti Gazdasági Főiskolára! Nagyon hálás vagyok önöknek, és nagyon boldog is. Minden hülyeségemért, átgondolatlanságomért elnézést kérek. Szeretettel, jó szívvel gondolunk önökre és az együtt töltött időre. Nem akarok ömlengeni, de minden jót kívánok mindannyiuknak!” Minden, minden szempontból fölülmúlták a várakozásaimat.
2015. július 24., péntek
(Leltár.) Délelőtt Zamárdi felsőről átautózom Kőröshegyre Béhez, hogy együtt leltározzuk, kiről mit tudunk. Telefonon beszélek Ereffel, aki már vonatozik hazafelé Csopakról, utána Tékával, aki viszont még zárja a házat. Hívom Emcsé édesanyját, mert a gyerekről nem tudok semmit. Közben Eref édesanyja hív, aki még nem tudja, hogy tegnap is, ma is beszéltem már a gyerekével. Kúesz öröme is kihallatszik az éterből. Aztán visszajövök Zamárdi felsőre, ahonnét megírom az igazgatómnak, ki hol tart. Csak Béelről, Káemről, Eskáról, Eszerről nincs hír, Gyédét állítólag fölvették, csak senki nem tudja, hová (ő meg nem avat be senkit). Bébé a Műegyetemre megy nemzetközi gazdálkodási szakra, a fiúKábé Egerbe televíziós műsorkészítőnek, Enel az IBS-re, Kúesz a BGF-re hotelmenedzsment szakra, Eres a váci tanítóképzőbe, Eref Szegedre rekreációra, Zévé a Pázmányra magyar- és töritanár szakra. Lesznek OKJ-saink: Géi valószínűleg masszőrnek tanul, Háem textiltervezőnek, a lányKábé cukrásznak, Esbé filmvágónak. Idéről azt rebesgetik, a magániskola, ahová fölvették, tandíját nem tudja kigazdálkodni a család. Emcsé tanulhatna ugyan gyógytornásznak, ám ő orvosnak készül, mehetne Marosvásárhelyre, de az másik, messzi ország… Várjuk továbbá a híreket Tékáról, aki filmes stúdiumokat folytatna, ám az ő kiszemeltjei máskor döntenek. És egy év kihagyás bizonyosan vár Erjére, Eszbére, Eszára, Eszefre, de nekik ajándék lesz az az esztendő, tudom.
(A leltár leltára.) Este igazgatóm válaszol. „Kösz a jó híreket! Gondolom, nektek Zévé nagy eredmény, hozzá külön gratulálok.” Nem is vontam eddig mérleget. A mi világunkban statisztikák alapján mérődnek a teljesítmények, a sikert „a felsőoktatásban továbbtanuló diákok aránya” jelzi, még a nem „versenyistállók” esetében is. Evvel együtt az összkép jobb a vártnál, már ha vártam bármit is. Hogy Zévé? Hát persze! Egy gimnázium, egy tanár szempontjából nagyon is persze. Mellette az alapító médiatagozatos osztályból a fiúKábé tanul elsőként ezen a vonalon, felsőfokon tovább! A legmegérintőbb? A széllelbélelt Eres csütörtök esti „Jipijajé!!!”-ja a kijelzőn és a csupa mélység Eref hüppögése a hangszóróból. Ám az egészet nézve… az a siker, hogy ennyi kelekótya hóhányónak adhattunk érettségi bizonyítványt a kezébe.
2015. július 25., szombat
(Ébredés.) Arra ébredek, hogy… tulajdonképpen… most lett igazán vége. Közös történetünk lekerekítődött: mostantól már mások szeme előtt zajlanak a napi történések, morfondírozom, amikor hangok szűrődnek be a szomszéd szobából. Immáron tizenegyedikes fiam bekapcsolta a tévét. Főzőműsort néz, itáliai tehenész áradozik éppen a mozzarella készítéséről. Azt mondja, bármit csinál az ember, kizárólag szenvedéllyel teheti.
2015. július 26., vasárnap
(A Lájvszkúl Dájöritől a Lájv Bridzsig.) Ha négyzetcentiméterről négyzetcentiméterre átvizsgálod, Kedves Olvasó, láthatod, valamelyest változott a lajv.hu címlapja (itt és most is nyilvános köszönet érte a db&dh fedőnevű dizájnereknek). Valakit még idevárnék a Lájv ügyeiben, de aztán… hídavatás. Két part között a Lájv Bridzs.