48. Egy misztikus fejezet a Lájvszkúl Dájöri végére

   A látogató

   Valamikor 2015. július 27. és augusztus 2., hétfő és vasárnap között – pontosan meg nem határozható időpontban – a másvilágról Zamárdi felsőre látogat egy középkorú, szőke asszony fehér ruhában.
   Nem öregszik.
   Én öregedtem hozzá.
   – Elolvastam, Sanyóka, a múlt heti fejezetet!
   Sorolja, hogy fejezetről fejezetre olvasta a Dájörit, elolvasta a teljes trilógiát, szóról szóra olvasta azon frissiben.
   – Még az is tudomásomra jutott, hogy megjelentettétek a teljes Lájvszkúlt huszonöt példányban! És hogy abból négy, át nem vett példány még mindig az iskoládban vár a név szerinti tulajdonosára…
   Tud mindent.
   – Ha mindent nem is, de sokat. Tudhatnék persze akár mindent, de… de talán mindkettőnknek jobb, ha rejtegetsz titkokat.
   Csacsog, fecseg, locsog.
   Aztán elhallgat.

   Mellém ül

   Tudtam, hogy előbb-utóbb jön. Amikor szükség van rá, mindig jön. Nincs szüksége nagyon nagy szükségre, elegendő egy icike-picike.
   Éppen tíz éve, ilyentájt fordultam a Lájv legelső körének a célgörbéjébe; még csak mellém ült, ahogyan pötyögtem a billentyűzeten. K. S.-t idéztem neki, aki nem sokkal korábban annyival intézte el az akkor már dédelgetett Lájvom addigi ötvenkét fejezetét, csupa-csupa halott híradós portréját, hogy:
   – Rajtunk kívül úgyse érti ezt senki.
   Tulajdonképpen a teljes tévére, szőröstül-bőröstül mondta K. S., amiről – mármint a tévéről 2005-ben – azt gondoltam, nem jött még el az ideje, hogy túljussunk rajta, meg hogy talán vége sincs még.
   Ilyesmiket gondoltam tíz éve a Szabadság tér 17.-ben, a Magyar Televízió vezető szerkesztőjeként. Honnan gyanítottam volna, hogy az elkövetkezendő évtized nagyobbik felét egy gimnázium falai között, halandók közt fogom tölteni? Ráadásul nem szerkesztőként – minek olyasmi egy suliban –, hanem tanárként.

   Forgószélben

   Tanár voltam már egy ideje, amikor megint eljött hozzám. Nem akartam én szántszándékkal emlékezni rá, ahogy, azt hiszem, ő se akarta, hogy akarjam… 2011 szeptemberében – éppen a Lájv hetedik évfolyamát kerekítettem le – kellő magabiztossággal állapítottam meg, hogy mindenkire lehet emlékezni, amíg akad, aki nem ereszti rájuk a forgószelet, hogy az kapja föl foszlányaikat.
   Hirtelen telni-múlni kezdett az idő.

   És kinevet

   Éppen három éve annak – írom 2015 júliusában-augusztusában (Lájv, XI. évfolyam, 48. fejezet) –, hogy kerek perec leszögeztem (Lájv, VIII. évfolyam, 52. fejezet), miszerint véget ért bennem itt, a földön, amiről soha nem tudtuk elképzelni, hogy egyszer vége; azt gondoltuk, az az állapot, amiben éltünk, sose tudatmódosul.
   Közvetlenül a Lájvszkúl alapítása előtt már lélekben is tanárnak éreztem magam. Éppen a második szakdolgozatomra készültem a második egyetememen, hogy lepapírozva taníthassak a magyar nyelv és irodalom mellett mozgóképkultúrát és médiaismeretet is: könnyen kipipálható témának mi egyebet választhattam, mint a Magyar Televízió Híradójának történetét 1986 és 1990 között? Az Aczél–Elek–Sándor-féle korszakot.
   A nagy időket.
   Majd elmesélem, annyi.
   Éva mosolyog.
   – Most kinevetsz? Hogy le akartam számolni a legendámmal, de képtelen voltam rá?
   – Tényleg azt hitted, Sanyóka, hogy becsapsz magad mögött egy ajtót, egyetlenegyszer hátrasandítasz és kész?
   Számadásra készültem, de nem lehetett nem ráébredni, hogy odább még az ideje. Nem csupán a bőrömbe ivódott a tévé, hanem egyenest a csontjaim szövetébe. Ha a bőröm lehorzsolódik, az újra nő…
   A fájdalom folytonos figyelmeztetés.

   Amint nyafogni kezdek

   – Na? Akkor most? – kérdezi Szentirmai Éva.
   Most? Bizonygatnom kéne, hogy én már tényleg tanár vagyok, dehogy szerkesztő?
   – Tehát? Mi fáj?
   Az a 2007-es péntek délután, amikor átballagtam a Szabadság téren, a székháztól az Arany János utcai metrómegállóhoz, elhatározván, hogy soha többé nem teszem be a lábam abba a százéves épületbe? (Fizikailag ugyan kétszer betettem még, de lelkileg többé tényleg soha.) Hazamentem, pontot tettem a Lájv új fejezetének végére, és elszegődtem szerkesztőnek egy hetilaphoz.
   2009. július 23. délutánja? Gondolkoztam, menjek-e egyáltalán a székházbúcsúra, aztán persze mentem. Aztán eljöttem. Este, otthon írtam tovább a Lájvot, nem sokkal később elköltöztem a Késmárki utcából a Németvölgyi útra.
   2015. június 30.? Amikor a Magyar Televízió nem csupán nevében, hanem önálló intézményként is megszűnt? Azokban a napokban érettségiztettem le az első osztályomat, és írattam be a másodikat.

   Mert belekorosodom

   – Egyszer, ha az élet azt hozza, majd írsz egy epilógust a Lájvszkúl Dájörihez – mondja Éva. – Én viszont tollrajzokat szeretnék olvasni a fontos embereidről.
   Tudja, amióta csak eljátszom a Lájv tizenkettedik évfolyamának gondolatával.
   Már nem játék.
   Nem tévé, nem iskola: társasági élet.
   Dide.
   Ágnes.
   Tibor, Maci, Gábor, Laca, Gyula, Andris, Bözse, Pöti. Kató.
   Ági néni.
   Gyuri bácsi, Mile, talán még Hajdu Gyuri is. (Közben megírom Mesi barátom prenekrológját: évek óta szeretné idejekorán elolvasni.)
   Loránd Feri bácsi, Pálmai Kálmán, Szilágyi tanár úr.
   Egy-két tévés… Hol mondanám el másutt, milyen érzés elidőzni 2015 nyarán Elek János farkasréti fejfája előtt?
   – Sanyóka! Az én síromról azt se tudod, hol van!
   – A te idődben, Éva, nem tartottam számon sírokat… Az ilyesmibe idelenn… bele kell korosodni.

   Amíg ő nem

   Zamárdi felsőn, kánikula multán, zokniban, pulóverben. Eső szemerkél. Hidat építek a Lájv két partja közé. Innen oda, onnan ide.
   Éva messze jár.

   Utcanevekbe, házszámokba

   Az Üllői út 59. körfolyosója.
   A Lenhossék utca 24-28. udvara.
   A Cukor utca 6. negyedik emeleti ablaka.
   A Lenin körút 9-11. páternosztere.
   A Pesti Barnabás utca 1. helyett a Piarista köz 1-3.
   A Szabadság tér 17. mindenestől.
   A Késmárki utca 12. lépcsőháza.
   A Pálya utca 9. levegője.
   A Szabó Ilonka utca 2-4. 806-os terme.
   A Múzeum körút 4/A.-ban Kosztolányi lábnyoma.
   A Németvölgyi út 150. tetőcserepei.
   A Lájv Bridzs.