9. Az ülepedés hete

2014. október 23-26., csütörtök-vasárnap
(Világtól elvonulva 2.) …Tényleg nem írom a Dájörit! Egyetlen sort se! Családi-baráti körben, kisebb-nagyobb városokban csámborogva lépnék ki a mókuskerékből. Se telefon, se számítógép. Egy napig valóban megállom, hogy kimondjam, amire állandóan gondolok, de a második napon óhatatlanul kezdek az iskoláról, róluk beszélni: előbb még nyafogva, utóbb már mosolyogva. Furcsa mákony. A negyedik napon későn érünk haza; rövid élménybeszámoló a saját gyerekeimnek, aztán elalvás előtt átfut a fejemen, hogy jó volt kívül az eseményeken, de… már hiányoznak.

2014. október 27., hétfő
(Vár néhány levél.) Hajnalban kelek, bekapcsolok telefont, gépet: vár néhány üzenet. Hogy például Emcsé, Esza, Eszbé – egyéb elfoglaltságai miatt – nem jön a mai osztályprogramra. Aztán iskolaújság, biztonsági osztályfilm, egyebek. Mielőtt indulok P.-ra, ahová Háem családja hívott bennünket kürtőskalácsozni, még megborotválkozom: egy tanárnak megnyerő külsővel illik megjelennie a nyilvánosság előtt.
(Krumplileves és kürtőskalács.) Öt perccel korábban érkezem a megbeszélt találkahelyre: sehol senki. Tizenöt perc várakozás után nekiindulok, hátha valamit félreértettem… Váratlanul Kúeszbe futok, akit, szíves tájékoztatása szerint, most hívott Erjé és Zévé, hogy már közelednek. Állítólag a fiúKábé meg Téká is befutott, csak még boltba mentek. Ennyi? Ennyi. Mivel öt perc múlva indul a buszunk, Kúesszel kettesben utazom negyven percet. Háem értünk jön a megállóba. Az elkövetkezendő órákban beesnek még öten. A háziak egy osztályra főztek krumplilevest, forralt bort, dagasztottak tésztát, daráltak diót: töredék létszámmal is eszünk, iszunk, vihorászunk. Bé kiautózik kisfiával, ettől még inkább.
(Kis idő a szerelemre.) Eszer egy év után szakított Béellel, ez persze megnehezíti az életünket (el kívánnak ülni egymás mellől, viszont nem kívánnak egymással keringőzni a szalagavatón), ellenben Eres bepasizott (egy másik osztállyal fűzi szorosabbra a szálakat), de ez se könnyű történet, mert a fiúra eredetileg egy barátnő ácsingózott, így aztán a két lány között elnehezült a viszony. Meg hát a lányKábé fiújáról (aki velünk jött az egész napos akadályversenyre) is elszomorító pletykák keringenek… Szerencsém, hogy csak ennyi játszódik a szemem előtt?

2014. október 28., kedd
(Próba a díszteremben.) Tizenkettőkor kezdenénk, de a társaság lassan gyülekezik. Mondom nekik, hogy ezek a negyed-, fél-, sőt teljes órák az én életemből vevődnek el, de különösebben nem hatom meg őket. Azt pedig, hogy előző nap ki miért nem jött kürtőskalácsozni, én nem kérdezem, ők nem mondják. Egyébként többször is lenyomják a teljes műsort, jelenetenként megállunk, ízekre szedjük, újra összerakjuk: a produkció tulajdonképpen kész! Még tele kellene pakolni apró színfoltokkal, de megnyugtatnak, hogy amikor majd kell, fölpörögnek.
(Biztonsági verziót vágok 1.) Sejtelmem sincs, hogy áll az osztályfilm. Háem, aki ígérte, hogy megvágja, nem mond semmit, így aztán rengeteg musztert gyűjtök ki egy vincseszterre, és amint hazaérek, végignézem, átválogatom az anyagot. Nem kockáztathatom, hogy egy médiatagozatos osztálynak ne legyen osztályfilmje. Arra pedig, hogy ők miért nem érzik fontosnak, hogy öt perc tömény érdekességgel elkápráztassanak ezer érdeklődő nézőt, nincs magyarázatom.

2014. október 29., szerda
(Kúesz-ügy kerekedik.) Hát lett Kúesz-ügy is. Eddig csak pletykálták, hogy a tánctanár kizárta a keringőből, mert nem járt a próbákra, de ma reggel hosszú levelet kapok édesanyjától, amelyben tőlem kér hivatalos állásfoglalást, keringőzik-e a lánya a szalagavató bálon. Néhány mondat szíven üt. „A csarnok bérleti díját én is kifizettem, azt nem küldték vissza…” „Jólesett volna, ha mint folyószámla-tulajdonost, valaki engem is értesít a leánykákon kívül.” „Nem értem még, hogy lányomnak miért kell az osztálytánc próbáira járnia így, és hogy neki milyen szalagot hová fognak feltűzni. Továbbá nem világos az afterpartin való részvétel létjogosultsága sem.” „Nem tudom, egy fiatal lány életében a közösséghez tartozás, bálozás, ez a veszteség, ez az elintézési forma mit jelent. Többé-kevésbé túlvagyunk rajta, az apátia felé tendálunk.” A próba előtt félrevonom Kúeszt (aki mindennek ellenére jött gyakorolni), és megkérdezem, fehéren-feketén mondja meg, mit szeretne. Hebeg-habog, de értem, hogy táncolni. Megoldom, zárom le a beszélgetést; semmi lelki fröccs.
(Jelmezes próba az aulában.) Ez az első jelmezes próba, mégis megint egy óra úszik el, mire összeáll a csapat. Persze a kellékek nincsenek készen, a jelmezeket nem hozták: unott, enervált másfél óra. A maguk unott, enervált módján lenyomják kétszer a nyolc percet, harmadjára fölvesszük, unottan, enerváltan nézik vissza a fölvételt, hallgatják a kommentjeimet, de hogy magukban milyen következtetéseket vonnak le, arról nem hangzik el egyetlen szó sem. Mivel pedig a produkció tényleg kész, a másnapi próbát lefújom. (Derűt evvel se csalok az arcukra.)
(Szeretik ők egyáltalán egymást?) Megfordul a fejemben, hogy dédelgetett kicsinyeim többnyire… utálják egymást, az itt a baj. Ebben erősít meg az a levél, amit Ereftől kapok, aki ki is hagyta a mai próbát. „Én már feladtam a vitát… Eddig védtem az álláspontomat, mert nekem ez tényleg fontos, de nem éri meg olyan áron, hogy mindenki megjegyzéseket tesz és utálkozik, fújol, ráadásul a hangulat is egyre rosszabb az osztályban. Úgyhogy nem szólok már bele sem ebbe, sem másba, én elmondtam, hogy mit szeretnék, innentől kezdve rajtuk áll, figyelembe veszik-e vagy nem. Én a magam részéről belenyugodtam ebbe, ami lehet, hogy nem jó, de ez van...”
(Biztonsági verziót vágok 2.) Éjszakába nyúlóan ülök a gép előtt, hogy vágjam a biztonsági verziót az osztályfilmből, amit előhúzok a mellényzsebemből, ha nem készülnek el a magukéval… Önvédelem. De hátha Háem csodát művel!

2014. október 30., csütörtök
(A Kúesz-ügy megoldása.) Reggel hívom a tánctanárt, hogy visszakönyörögjem Kúeszt. Üzenetrögzítő. A mester délben visszahív, hosszan ecseteli a történteket, persze teljesen igaza van, mégis azt kérem tőle, engedjen. Megállapodunk. Megírom Kúesznek és édesanyjának a jó hírt. Délután Kúesz hív: érdeklődik, van-e fejlemény. Mondom, megírtam. Hogy ő nem kapott semmiféle levelet… Elmondom szóban. Nagyon köszöni.
(Biztonsági verziót vágok 3.) Mivel ma nem próbálunk, hajnaltól ülök a gép előtt, és vágok, vágok… Próbálok mindenfélét kitalálni, hogy legalább eltakarjam azt a sokat, aminek nem kéne látszani, és kiemeljem azt a keveset, ami közönségbarát. És persze óvatosnak kell lennem, a kezem nyoma nem érződhet a végterméken, elvégre ez az ő filmjük, nem az enyém.

2014. október 31., péntek
(Mi történhet még?) Még ez a nap, aztán még kettő a szünet, de az egyiken vendégek jönnek hozzánk, a másikon meg már az órákra készülök… Vágok kora délutánig, utána dolgozatot javítok, közben levelezem Zévével, Eszeffel, Ereffel, több menetben Bével, ír Kúesz édesanyja, hogy köszöni, amit a lányáért tettem. Rám viszont megjegyzéseket tesznek családtagjaim, hogy napok óta zárt ajtó mögött kucorgok…

2014. november 1., szombat
(Amikor kivételesen nem az osztályával foglalkozik a tanár.) Reggeltől vásárolunk, sütünk-főzünk, délre jön a pozsonyi rokonság, estig maradnak, rendet rakunk utánuk, egy utolsó pohár bor mellett kibeszéljük őket.
(Esti meglepetés.) Levél érkezik, feladó Háem, tárgy osztvideo. Egy link és kétmondatos kísérőszöveg: „Ezen a linken tudjátok megnézni a videót. Kritikáitokat bátran folytsátok magatokba.” Hirtelen lelkifurdalás: ha két éve tanítom Háemet, érezzem felelősnek magam a helyesírásáért…? Magamba fojtom önkritikámat. Az osztályfilm egyébként négy perc, állóképek, mozgóképek egyvelege angol szövegű slágerzenére. A linket elküldte mindenkinek, így Bének is, aki nemsokára ír. „Azért én kíváncsi vagyok a tiedre. Nem kell azt berakni helyette (bár ennél biztosan jobb..., de magamban tartom a véleményem, ahogy Háem kérte), csak megnézném.” Azonnal válaszolok. „Nem versenyeznék, Bém. Biztonsági verziót csináltam, okafogyottá vált. Két és fél nap volt az életből. Megvan az osztályfilmünk, slussz.”