A türelmes szülő (X./2.)

     A türelmes szülő vár. Amikor a gyerek megszületik, a türelmes szülő azt mondja, kivárja azt a néhány évet, amíg megjön az esze (mármint a gyereknek), és majd… majd akkor! Aztán telik-múlik az idő, és mivel nem történik semmi, a türelmes szülő akcióba lép, vagyis… kitolja a határidőt. A gyerek tehát a lehető legkellemesebb körülmények között jut túl óvodáskorán, amikor is a türelmes szülő konzultál az óvó nénikkel (róluk esetleg máskor, visszamenőleg – a szerk. megj.), akik azt tanácsolják, biztos, ami biztos, várjanak még egy évet, hátha egyszer benő a gyerek feje lágya. A türelmes szülő ily módon kétszer járatja a gyerekkel a nagycsoportot, amit mindenki élvez – kivéve a tévedésüket belátó óvó néniket –, de aztán tovább már nem lehet húzni az időt, a gyereket be kell íratni a körzetileg illetékes iskolába.
     Evvel a gyerek egy napsütéses – vagy esős, bár esetünkben ez teljesen mellékes – szeptemberi napon ovisból isissé avanzsál.      
     A türelmes szülő kicsit csodálkozik, hogy odahaza körülrajongott gyermekének – a gyerek közlése szerint – sosem kell otthon semmit gyakorolnia: ennek a kímélő pedagógiai gesztusnak tulajdonítja, hogy a gyerek még karácsonykor se tud egyetlen betűt sem kibogarászni, nemhogy leírni. Tavasztájt gyanakszik, hogy mintha más gyereke ilyenkor már írna, olvasna, de mert a türelem, gondolja, rózsát terem, ahelyett, hogy bemenne az iskolába, ahol érdeklődhet gyermeke tanulmányi előmeneteléről, netán foglalkozna kicsit avval a szeretetreméltó nyolcévessel, inkább kimegy a kertbe megmetszeni a rengeteg rózsát.
     E meghitt légkörben végzi el a türelmes szülő gyereke az általános iskola első négy osztályát. Amikor azonban osztálytársai egyike-másika nyolcosztályos gimnáziumba jelentkezik, a türelmes szülő beszél néhány ugyancsak türelmes szülővel. Abban állapodnak meg, miért tolnának ki avval az általános iskolával, amely oly bíztató tanulmányi eredményekhez segíti diákjait! Ők ugyan nem viszik más iskolába a gyerekeiket, mint egyes türelmetlen szülők (róluk részletesen a későbbiekben – a szerk. megj.), berzenkednek, így aztán örül az általános iskola, hogy nem csökken a tanulói létszám, örül a türelmes szülő, hogy négy évig újfent levette saját válláról a saját gondját, és nemkülönben örül a türelmes szülő gyereke is, hogy újabb négy évig nem kell csinálnia semmit.
      Miután a gyerek átveszi a nyolc osztály elvégzéséről kiállított bizonyítványt, a türelmes szülő megkeresi azt a türelmes középiskolát, amely hajlandó egy igen szemkápráztató eredményeket fölmutató, ám írni, olvasni alig tudó diákot befogadni. Így lesz a türelmes szülő gyerekéből gimnazista, a türelmes szülőből pedig átmenetileg türelmetlen szülő.
     Történik ugyanis, hogy a gimnazista lét első napjaiban kiderül: az újdonsült gimnazista nem véletlenül nem mutatott kiemelkedő kvalitásokat se a fölvételi írásbeli részében, se a szóbeliben. Lelepleződik a sokáig be nem vallott tény: létezik olyan diák, aki jó, jeles, mi több, helyenként kitűnő eredménnyel végzi el a kötelező nyolc osztályt, aztán még sincs neki fogalma semmiről. Mit tesz ilyenkor egy gimnázium? Hát csepülni kezdi az általános iskolát, hogy az miért nem tanította meg a diákot legalább valamire! Meg hát a szülőt, hogy hová illan ilyen esetekben a melengető családi háttér.
     Ekkor hívatja be a türelmes szülő gyerekének osztályfőnöke (majd egyszer róla is részletesen – a szerk. megj.) a türelmes szülőt, hogy elmondja neki: bizony, nagyok a bajok. A türelmes szülő pedig összecsapja kezét, hogy ő akkor most ebben a nehéz helyzetben mitévő legyen. Az osztályfőnök pedig karját széttárva azt tanácsolja, hogy nincs mit tenni, estéről estére le kell ülni avval a gyerekkel – akinek egyébként van esze, csak eddig még sose használta –, és nap mint nap végigvenni vele pótlólag a tanulnivalókat, a házi feladatokról nem is beszélve.
     Csakhogy a türelmes szülő, fájdalom, önmagával a legtürelmesebb. Mert, ugye, miért hozza magát nehéz helyzetbe avval, hogy amikor a saját örömére nemzett gyermeket, éppen azt a két lábon járó örömforrást gyötörje válogatott kínokkal? Önmagáról nem is beszélve, hogy: jó-e neki, ha egy másik embert lelki terrornak tesz ki?
     Így aztán a türelmes szülő a megbeszélést követő este leül, iszik egy fröccsöt. Aztán még egyet. És hosszú kortyintások közepette arra gondol, azért hátha igaza van annak a szerencsétlen osztályfőnöknek! Akinek egyébként bizonyára fogalma sincs arról, milyen nehézségekbe is ütközik manapság, annyi gond között, fölnevelni egy gyereket! Különösen, ha az életre akarja nevelni az ember a saját kölkét… Elhatározza hát a türelmes szülő, hogy másnap könyörtelenül belefog a mindennapi közös tanulásba – neki, magának se árt, ha átismétli a középiskolai, előtte esetleg az általános iskolai tananyagot, gondolja –, evvel leküldi az aznap esti harmadik, majd negyedik fröccsét, és nyugovóra tér.
     Reggel, amikor fölébred, joggal érzi magát megerősödve a türelmes szülő abban a hitében, hogy a nevelés leginkább türelemjáték. De azt se kell elkapkodni: előbb-utóbb úgyis örökli a gyerek a nagyapja virágzó vállalkozását.