A büszke szülő (X./36.)

     Keble dagad (függetlenül hímnemtől, nőnemtől).
     Már percekkel a gyerek megszületése után országnak-világnak hirdeti, hogy nem akárki látta meg a napvilágot! Ahogyan azt az Oroszlánkirályból elleste: amikor senki nincs otthon, csak ő meg a gyerek, kiáll az erkélyre, és fölmutatja a kisdedet az égnek.
     Az első hetekben – az ugyancsak büszke (és tetőtől talpig fertőtlenített) nagyszülőkön kívül – nem enged be senkit a lakásba, nehogy bacit cipeljenek be: három hétnek kell eltelnie, amíg végre a barátok személyesen lecövekelhetnek (kimérve kb. másfél méternyire) a jövevénytől.
 
     Aki aztán – anyja, apja mindennapos ténykedése folytán – széltében-hosszában folyamatosan gyarapodik. Telnek a hónapok, az évek; bölcsőde után óvoda, óvoda után általános alsó tagozat, alsó után felső, nyolc osztály után… Ne feledjük, Magyarországon a nyolc általános a kötelező (az is tizenhat éves korig), a többi ráadás, mondhatnánk, ajándék.
     A gyermek tehát középiskolába, mi több, gimnáziumba készül, a gimnáziumról pedig köztudott, hogy főiskolára, egyetemre készít elő. Ha minden terv szerint halad, nyolc év után mostantól még négy év tanulás, utána majd még négy-öt-hat… (posztgraduálisakat most nem számítva), tehát a büszke szülő tizenhat-tizennyolc évig iskoláztatja (közben létföltételeit garantálja, járulékos költségeit finanszírozza stb., stb.) a gyerekét, amíg felsőfokon képzett állampolgárként kiereszti a munkaerőpiacra. A többi legyen az ő dolga. Hol van ez még?
     Visszakanyarodva a gyermek tizennégy-tizenöt esztendős állapotához, a szülő, magától értetődően, mindeközben egyfolytában büszke a gyerekére, aki fizikai mutatóit tekintve előre meghatározott ütemterv szerint fejlődik, miként sokasodik szellemileg is: ír, olvas, számol, a bizonyítványaiban négyesnél rosszabb osztályzat sose fordul elő, a kiválasztott gimnáziumba tehát minden teketória nélkül fölveszik (mennyiségileg különben is tölteni kell a létszámot, hát még ilyen minőséggel).
     Szakértők szerint e ponton ér élete fordulójához. (Ő persze ezt, akkor és ott nem látja ennyire tisztán, mint fogja majd utólag.)
     Sokak szerint, ha eddig nem, itt végképp eldőlnek a dolgok. (Mert a dolgok rendkívül dőlékenyek.)
     A büszke szülő mértéktartó hangú közleményben értesíti rokonait, barátait, üzletfeleit és ellenségeit, valamint az erkély közelében élőket, hogy a gyermek immár gimnazista!
     – Gratulálunk! – lelkesedik vele (vagy irigykedik rá) a többi büszke szülő, különösen azok, akik már tudják a közbölcsességet, miszerint „kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond”.
     Az objektív érzékelés szempontjából elemezve a helyzetet, a határ a segítés és a nem segítés lehetséges esélye között húzódik. Társadalmi törvény: amíg meg nem szerzi a gyermek nyolcadikos végbizonyítványát, kimondottan arra tartja a szülőt, hogy vele oldja meg a matekpéldát, neki mondja föl a memoritert. Amint azonban túlhaladja ezt a szégyentelen állapotot (vagyis általános iskolásból gimnazistává válik), az önállóság jegyében határozott hangon, esetenként egyértelmű mozdulatok kíséretében elhajtja szülejét, akinek ráadásként utána is szól, amikor annak keze már a kilincsen:
     – Mostantól pediglen magam osztom be az időmet!
     A szülő végeérhetetlen büszkesége fokozódik, hogy lám, gyermeke mennyire önálló.
     – Éppen erre neveltük, drágám! – néz össze apja és anyja könnybe lábadt szemmel, miután szembesülnek avval, hogy képtelenek bármit kezdeni a hirtelen nyakukba szakadt szabad idővel.
     A büszke szülő egyre többet sétálgat egymagában azokon a helyeken, ahol hajdanán a babakocsit tolta, ahol a homokozó lapátot őrizte; elácsorog a hintával és a csúszdával szemközt, különböző épületek kapujában, ahol oly sokszor várakozott, hogy a kirajzó diákok közül kiváljék és nyakába ugorjék az övé.
 
     Egy-egy hosszadalmas, magányos sétából hazatérve büszkén fedezi föl, hogy már megint üres a hűtőszekrény, mert amíg ő nem tartózkodott odahaza, a gyerek kievett belőle mindent. Beköszön hozzá – saját lakásának egy szobaajtaján előbb persze udvariasan bekopog –, és megkéri, ha tud szakítani időt, engedje meg neki, hogy az ajtófélfánál lemérhesse, mennyit nőtt az utolsó méredzkedés (vagyis tegnap) óta.
     Büszkén állapítja meg, hogy:
     – Nahát, megint másfél centi!
     Büszke, miközben a fürdőkádból kihúzza utána a dugót, hogy:
     – Lám, ezt is megértük! Magától mosakszik!
     Elnéző mosollyal szembesül a ténnyel, hogy – apa és fia viszonylatában – lám, már megint nedves a borotválkozó pamacs, pedig ő biztosan nem használta… (ugyanez nőben: csappant a fiókban az intimbetétszint).
     Tanévek végén, bizonyítványosztások után elégedetten nyugtázza, hogy megérték a hisztis esték, amikor a gyereket tanulni tanította… hogy lelkiismeretes embert faragott belőle… hogy kötelességtudatban nincs hiány…
     …És az idő annak rendje s módja szerint telik, múlik. A büszke szülő elmegy gyereke ballagására, el a diplomaosztójára, el a doktori védésére, és persze el az esküvőjére, az unokája keresztelőjére, továbbá regisztrálja, hogy karácsony délutánokon immár ő zarándokol át a gyerekéékhez, ahogyan valaha hozzájuk jöttek a nagyszülők. Vélhetően ez a világ rendje.
     Már nyugdíjas a büszke szülő, már a háziorvosi rendelő a második otthona, már a hamut is mamunak mondja, de a keble – már tényleg mindegy, hímnemű-e, nőnemű-e – dagad.
     Akkor a gyerek (maga is büszke szülő) egyszer azt mondja:
     – Hagyd, Anyu (Apu), ne foglalkozz te semmivel.
     És elkezdi befizetni szülei helyett a számlákat, és elkezd visszafizetni mindent, pedig nem is kéne.