A diák, aki lusta (X./9.)

     A diákról, aki lusta, sokáig – végső esetben soha – nem derül ki, mire volna/lenne valójában képes. Lehet, hiába tanulna szorgalmasan, akkor se mutatna oroszlánkörmöket, bár megtörténhet, hogy mégis. A diák, aki lusta, valójában rejtőzködik. Mert mi is a lustaság? Az önbizalomhiány takarója, bizony!
     A diák, akinek nincs önbizalma, tényszerűen is sokat lustálkodik az ágyban, többnyire az oldalára fekve, fölhúzott térddel, fejjel a falnak, állig betakarózva.
 
     – Kelj már föl, drágaságom! – bátorítja őt jó szüleje, aki már kora reggel elkészíti szeretett gyermeke reggelijét, kikészíti tiszta ruháját, szorult helyzetben bepakolja a táskáját. Már miért is ne volna a kisded lusta?
     Csinálnia nem kell semmit. A hétvégén – több műszakban dolgozó – szülei puszta önvédelemből megszabadítják a lakást az elmúlt héten rárakódott portól, piszoktól, bevásárolnak, egy hétre előre megfőznek. A lusta diák nem gondol abba bele – miért is tenné –, hogy a fűtés, amelynek áldásait élvezi, pénzbe kerül. Hogy a víz, amit megiszik, amelyben netán tisztálkodik, ellentételezését valakinek állnia kell. Hogy a villanyszámlát – mikoron a sok tévézés, gépezés mellett az áramot még a semmibe is elfolyatja, mert a telótöltőjét se képes kihúzni a konnektorból, miután a telót lecuppantotta a végéről – valakinek csak be kell fizetnie.
     A lusta diák a kisujját se mozdítja otthon (leszámítva, ha a távirányító megemeléséhez, a klaviatúrán a bal alsó billentyűk nyomkodásához stb. használja). De miért is tenné, amikor szerető szülei e szavakkal kényeztetik:
     – Szerelmetes gyermekünk, neked egyetlen, azaz legfontosabb dolgod a tanulás, ne foglalkozz te semmi egyébbel!
     Hát… nem is foglalkozik, naná. De mert eleve lusta, nem foglalkozik persze a tanulással sem. Meg kéne tanulnia naponta tíz angol (francia, német, olasz, spanyol stb.) szót?
     – Á, majd később…      – Jaj, most nem…
     El kéne olvasni egy kisregényt?
     – Mindjárt…
     És a diák, aki lusta, egyszer csak észreveszi, hogy jé, az imént ért haza, most meg már milyen későre jár, mehet végre csicsikálni. Jé, imént hulltak le a levelek, most meg rügyeznek a fák…
 
     Persze nem mindig fekszik bús magányban odahaza. Ha hívják, meglehetősen sietősen, szinte már-már kapkodva rendezi össze magát: egy ígéretes ifjúsági összejövetel kedvéért a világ végére elzarándokol az egyébként lusta diák! Ó, mennyit tud táncolni! Tánc közben mennyi hangulatos folyadékkal képes hűsíteni magát! És még a füst, amelyet vágni lehet, sem zavarja, miként az agyament hangzavar sem, pedig egyébként odahaza facsarná ám azt az édes, fitos nóziját, sértené azt az érzékeny fülecskéjét neki. (Igaz, nemzedéktársai társaságában gyárkéményként füstöl, vadszamárként ordít ő is, mert e cselekvések se nem untatják, se nem fárasztják.)
     Ily módon úgynevezett alkalmi lustaságot diagnosztizálhatunk nála. Lusta minden olyan tevékenységet illetően, amelyet nem vágyik végezni, és nem lusta minden olyan esetben, amit viszont igen.
     Ez – kellő szövegkritikai apparátus igénybevételével – filológiailag is okadatolható. Gondolkodásmódjából (mert minden eshetőségre fölkészülve tartogat olyat) kielemezhető egy kulcsszó, ez pedig a következőképp hangzik: u-na-lom. Mindent un a diák, aki lusta, ami nem szórakoztatja őkelmét.
     És mi szórakoztatja? Hát minden, ami nem unalmas! Ez a látszólagos fából vaskarika (tudományosan: paradoxon), egyszerű példával megvilágítható.
     – Miért nem tanultad meg a leckét? – kérdezi tőle tanára.
     Mire a diák, aki lusta, lesüti a szemét, némi töprengés után – a nagyobb hatás érdekében – lehajtja a fejét is, és szégyenlősen azt rebegi:
     – Mert lusta vagyok.
     És evvel a dolgot elintézettnek tekinti. Úgy hetente egyszer-kétszer olyan biztonsággal rejtőzik e mondatocska mögé, hogy néhány hónap alatt valóságos falat épít belőle maga köré.
     – Ugye, aranyos tanár úr/tanárnő, erre a gyerekre nem lehet őszintén haragudni? – pislog nagyokat fogadóórákon a szülő, aki, valljuk be, rosszul szereti a gyerekét (róla majd alkalomadtán részletesebben – a szerk. megj.), és ártatlan bociszemmel néz a tanárra, aki persze ugyancsak követ el hibákat (róla ugyancsak egyszer máskor – a szerk. megj.), néha kifejezetten súlyosakat is.
     Csakhogy egyszer a lusta diák kikerül az iskolapadból, és a helyzet arra kényszeríti, hogy önálló életet kezdjen élni. Eleinte látogatják a szülei, és nyilvánosan szörnyülködnek, mennyi mosatlan edény, mennyi mosatlan ruha halmozódott föl abban a pirinyó lakásban, amelyet annyi áldozat révén kuporgattak össze drágalátos csemetéjüknek. Aki idővel párt talál magának, akivel utódot nemz, és akkor megismeri a magyarok istenét. Adott pillanatban, hétközi számlabefizetés és hétvégi takarítás közben, ingázva az otthon, a munkahely és a gyerek iskolájának háromszögében, ott, ahol senki nem látja, hangosan fölsóhajt:
     – Jaj, most értem csak meg, szegény anyám, szegény apám mit állhatott ki mellettem!
     És amikor hazaér, és ott találja a saját gyerekét az ágyban, oldalára fekve, fölhúzott térddel, fejjel a falnak, állig betakarózva, kezdi megérteni, miért nem vitte semmire az ő anyja, apja se, és miért nem fogja majd, fene egye ezt az egész cudar életet, az unokája se.