A diák, akinek elment az esze (X./22.)

     – Kamaszkorodra neked elment az eszed? – kérdezik kórusban a szüleim.
     – Gimnazista létedre teljesen elment az eszed! – sóhajtanak karöltve a tanáraim.
     – Elment az eszed…?! – vonnak vállat a barátaim, akik egyre kevésbé a barátaim.
     Ha ennyien mondják, kell lennie benne némi igazságnak… Gondolom, annyi eszem csak maradt, hogy átgondoljam az eszem tartózkodási helyét.
     Valamikor lehetett énnékem sok, magamhoz való eszem, a bizonyítványom legalábbis erről tanúskodhatott, mert amikor a fölvételi beszélgetésen meg kellett mutatni, mindenki elismerően bólogatott. Kifejezetten reménykeltő jegyek sorakoztak, még magatartásból és szorgalomból is, mire föl egy vadidegen tanár a teljes ismeretlenségből, mélyen a szemembe nézve, rám kacsintott:
     – Éppen ilyen diákok kellenek nekünk!
     Amikor bekerültem a gimimbe, az első napokban ugyanazt, ugyanúgy csináltam, mint addig: az órákon figyeltem, tanítás után megírtam a házikat, a megtanulandókat megtanultam, és ha valamiben elbizonytalanodtam, azt addig gyakoroltam, amíg be nem olajozódott. Ekkor voltam tizennégy éves. Nem spekuláltam én azon, jól érzem-e magam a bőrömben vagy sem: amióta világ a világ, ebben a kerékvágásban haladt a szekerem. Nem is történt velem soha semmi különös, csak fokozatosan mindenféle egyebek kezdtek érdekelni. Nehéz pontosan elmondani, hogy mik: elsősorban például az ücsörgés.
 
     Kora délután beültem a szobámba az asztalomhoz, a könyveket, a füzeteket ki se vettem a hátizsákomból – toll, ceruza békésen szunnyadt a tolltartó sötétjében –, töltőre tettem a telómat, magam elé a tabletemet, és bámultam ki az ablakon.
     Aztán késő délután lett.
     Este apukám megkérdezte:
     – Mi újság?
     Azt válaszoltam:
     – Semmi.
     Anyukám azt kérdezte:
     – Minden rendben?
     Azt válaszoltam:
     – Persze.
     Ilyenkor többnyire megnéztünk együtt egy filmet, de egyre ritkábban, mert inkább magamra zártam a szobám ajtaját, visszaültem az íróasztalomhoz, amikor meg beszóltak, hogy ideje lefeküdni, hát lefeküdtem.
     Így zajlott mifelénk az élet, de aztán vittem haza előbb egy kettest, aztán egy egyest, aztán még egyet meg még egyet. Ez többeknek szemet szúrt, legfőképp anyukámnak és apukámnak.
     Aprólékosan megtárgyaltuk, hogy kijavítom ezeket a barátságtalan küllemű jegyeket, végül megkérdezték, tanuljunk-e megint együtt, mint régen. Mondtam, hogy nem szükséges. A fürdőkádban el is határoztam, mindenki megnyugtatására begyűjtök néhány ötöst, csakhogy másnap szóltak a barátaim, hogy szombatra nagy buli szerveződik.
     Azt fundáltam ki, hogy előbb apukámat avatom be terveimbe, ő szokta kijárni anyukámnál, hogy a szóban benyújtott kérvényre bólintson rá. Ez ígérkezett életem első nagy bulijának! Tök jó is volt eleinte együtt ücsörögni a barátaimmal és az ő barátaikkal a félhomályban, csakhogy véletlenül előkerült egy dobozos sör meg még egy, amitől förgeteges kedvünk kerekedett. Táncoltunk meg ugráltunk meg rohangásztunk, és a családi házba, amelyben dübörgött a basszus meg a sok láb, nemsokára rendőrök csöngettek be, hogy tudniillik bejelentést kaptak, miszerint este tíz után csendháborítás tényállása forog fönn, amire a hivatalos fül- és szemügyre vétel folyamán cáfolhatatlan bizonyítékok is keletkeztek.
     Az sajnos csak hétfőre derült ki, hogy időközben a fürdőszobai tükör is ketté talált repedni, és ezt az az osztálytársam, akiknél az estét töltöttük, szoros összefüggésbe hozta a kézfejemen található, hosszanti sebhellyel.
 
     Az elkövetkezendő napokban megint sokat ücsörögtem a szobámban, bámulva kifelé az ablakon. Azt próbáltam végiggondolni, vajon miért terjedt el az osztályban egyik napról a másikra, hogy én vadállat volnék. Amíg délutánonként ezen tűnődtem, délelőttönként összejött néhány újabb egyes, a tanárok meg csak csóválták a fejüket, és odahaza mindenki egyre ingerültebb lett.
     Apelláta meg teketória nélkül közölték velem, addig nem mehetek sehová, amíg vissza nem változom azzá a szolid, szorgalmas gyerekké, akit ők annyira szerettek, mert ezt az újat rendkívül nehéz bárhogy is elviselni.
     Szóból ért az ember, tehát pillanatok alatt eldöntöttem, hogy a továbbiakban egyetlen percig sem maradok közöttük! Fogok én olyanokkal lakni egy fedél alatt, akik így vélekednek rólam? Továbbá fogok én napközben olyanokkal szívni egy levegőt, akik folytonosan csak a fejüket csóválják, ha kifejtem nekik a magánvéleményemet, és akik azt pletykálják rólam, hogy az ártatlan külső pokoli belsőt leplez?
     Másnap éppen egy bevásárlóközpontban kóricáltam, amikor megállítottak a rendőrök. Autóba ültettek, bevittek egy szobába, amelynek előrelátóan berácsozták az ablakát, de mielőtt kérdeztek volna bármit, egyikük adott két zsömlét, csak úgy, üresen, ami nagyon jólesett, mert meglehetősen mardosott az éhség, továbbá adott plédet is, mert állítólag fáztam, de erre nem emlékszem, mert az átcsavargott éjszaka után ültő helyemben elnyomott az álom. Amikor fölráztak, hogy megérkeztek értem a szüleim, sokáig ültünk és hallgattunk, végül az a rendőr, aki a kaját meg a takarót adta, annyi mondott:
     – Menjetek szépen haza.
     Haza is mentünk. Másnap a szüleim az iskola kapujáig kísértek, és addig néztek utánam, amíg eltűntem a lépcsőfordulóban. Odabent mindenki egyfolytában tette az eszemmel kapcsolatos megjegyzéseket, a tanítás végeztével meg a szüleim az iskola kapujában vártak. Most odahaza ücsörgök az asztalomnál, és azon gondolkozom, ha tényleg elment az eszem, miért hagyta a testemet még mindig itt.