A diák, akinek megjött az esze (X./24.)

     Léhűtő módjára élt sokáig úgy szülei, mint tanárai bánatára, de aztán szakításra kényszerült avval, amit hol magán kívül, hol magában, hol meg a zsebében hűtött állandóan: a lével. Ami többszörösen is jelen volt életében, egyrészt a maga konkrét valójában, leginkább sör formájában – lehetőleg korlátlan mennyiségben –, másrészt virtuálisan, majd készpénzként, mert ugyan titkolta, de poharazgatás közben mobilneten futballmeccsekre fogadott.
     Egyszer azonban elúszott minden vagyona, így bánatát sörbe se fojthatta.
 


Kiforgatta minden zsebét, de egy árva fillért sem talált bennük.

     Ekkor minden külső nyomás nélkül, teljesen magától, szegényen és színjózanon arra gondolt: ez így tovább nem mehet! Teljesen ésszerűen és logikusan gondolkodott, gondolatainak középpontjában pediglen az állt: pénzre kell szert tennie.
     – De hogyan? – kérdezte, és mert azonmód nem kapott sehonnét feleletet, visszafelé kezdett spekulálni.
     – Pénzhez ugyan szerencsével is lehet jutni, viszont a nagy számok törvénye alapján leginkább munkával… – merengett, és rájött, az igazi kérdés az, miféle munka fial sok pénzt.
     – Miféle, miféle… – Ennek fölismeréséhez még túlságosan fiatalnak bizonyult, lévén középiskolás, azon belül is gimnazista, ami nem biztos, hogy sok okosságot föltételez, de mindenesetre továbbtanulásra készít elő, mint azt aktuális oktatáspolitikai nyilatkozatokból jól tudjuk.
     – Továbbtanulás! – suttogott, és a fölfedezés örömében még suttogósabban ízlelgette a szót:
     – Továbbtanulás…!
     Hirtelen bevillant, hogy így, a huszonegyedik század elején egy szál érettségivel vajmi sokra nem megy. A fölismerés boldogsággal töltötte el, jókedvében legszívesebben legurított volna egy sört egy szuszra, föl is vette volna videóra, ki is tette volna sokak örömére a fészbukra… Csakhogy megint szembesülnie kellett az akadállyal, hogy ugyanis egyetlen fillére sincs. Visszakanyarodott tehát a lehetséges megoldáshoz, a varázsszóhoz, amit immár harmadszor ejtett ki száján:
     – To-vább-ta-nu-lás!
     De gond gondot terem. Ezen a ponton kérlelhetetlenül szembe kellett néznie önmagával, hogy ugyanis ő soha életében semmit nem tanult még. Amiből úgy-ahogy megélt előbb az általános iskolában, később – eddig – a gimnáziumban, az… azok az értelmi képességei őneki. Nem tudja, hogyan csinálta (mert csinálni soha nem csinált semmit), valahogy ragadtak rá a dolgok, ha nem kalandoztatta szándékosan másfelé a figyelmét.
     – Tovább kéne tanulni… – szögezte le mind határozottabban, és minél inkább beleélte magát a gondolatba, annál inkább csillant föl előtte a remény, mert szerencsére gimnáziumi éveinek még csak közepén járt, így az ügy nem tűnt teljesen reményvesztettnek. Attól ugyan némileg elkeseredett, ha belegondolt – márpedig belegondolt –, hány évig kell még iskolapadban kucorognia ahhoz, hogy elérje fő célját, ám ekkor valami egészen különlegeset fedezett föl, ugyancsak teljesen önmagától.
     – Beruházásnak kell tekinteni!
     És ekkor, mint aki hirtelen megvilágosodott, kiáltott föl:
     – Beruházás!
     A nagy ordításra anyja, apja tépte föl az ajtót:
     – Csak nincs valami bajod, kicsikénk?
     Zavartan mentegetőzött, hogy nincs, nincs, ugyan már, csak eszébe jutott valami apróság, aminek annyira megörült, hogy örömében kurjantott egyet.
     Amikor megint magára maradt, töprengeni kezdett, egyáltalán mit tanulhatna ő, aki soha életében nem tanult semmit. Rozsdás agytekervényeit hogy olajozhatná be? Egyáltalán: hogyan kell hozzákezdeni a munkához? Hogyan kell olvasni, értelmezni, hogyan jegyzetelni, hogyan memorizálni? Arra jött rá, ha mindenekelőtt kifundálja a módszert, avval megtalálja az irányt, amely csak elvezeti valahová.
 


Érezte, útvesztőbe tévedt, ám előbb-utóbb kitalál belőle.

     Törte, törte a fejét, és nem is kellett sokáig törnie. Fölfedezte, hogy nem kell fölfedeznie a spanyolviaszt, mert föl-fölsejlett, amit a tanárai unalomig ismételgettek előtte, sőt ismételgettek minden egyes osztálytársa előtt minden tantárgy minden óráján: hogy hogyan kell tanulni!
     Keze ügyében volt a szerszám, csak sosem alkalmazta! Most hát teljesen mindegy, hol kezdi, vélekedett, úgyis mindent az alapoknál kell. Mert mit is hajtogatott osztályfőnöke, akit eddig kötelességszerűen utált, de aki most hirtelen rokonszenves színben tűnt föl előtte?
     – Ebben az életkorban minden korábbi mulasztás néhány hét, néhány hónap szisztematikus munkájával könnyedén pótolható.
     Sőt! Azt is szokta mondogatni:
     – A több éves elmaradások most még néhány hét, néhány hónap szorgalmas ténykedésével behozhatók ám!
     Mintha hozzáfűzte volna azt is, hogy csak elszántság kell hozzá, a továbbiakban meg nem elmélkedni, hanem nekiülni.
     Az elkövetkezendő hetekben, hónapokban anyja, apja nem győzött csodálkozni.
     – Mi történt evvel a gyerekkel? – kérdezgették a szülők egymást némi aggodalommal a hangjukban, mert rendkívül furcsának találták a pálfordulást. Hogy önnön gyermeküket állandóan könyvvel a kezében látják? Hogy állandóan a szobájában kuksol az íróasztalánál, magol és magol, és hogy újabban semmi olyat nem csinál, amihez fokozatosan szoktatta őket hozzá (bár zárójelben említsük meg, hogy se a sörözésekről, se a sportfogadásokról nem volt dunsztjuk se)…?
     …Aztán hajnalodott, és csörömpölt a vekker.
 


Az osztályfőnök fölébredt szép álmából.