A diák karácsonytájt (X./14.)

     A diák ugyan karácsonykor is emlékeztet nem karácsonyi önmagára, mégis teljesen más olyankor. A karácsony tudniillik elvarázsolja, minek következtében a diák elbűvölővé válik. Alig lehet ráismerni, pedig tényleg ő az!
     – Ó, drágaságom, miért nem viselkedsz így az év minden napján? – kérdezi tőle szüleje, amikor éppen elolvad gyermekétől, milyen kedves is tud az lenni. Persze mindennek oka van.
 


A diák karácsonykor ajándékot remél.

     Már december elején fogalmazódnak a „Kedves Jézuska!” kezdetű levelek, amelyek szóban további záradékokkal egészítődnek ki. Bizonyos fenyegetések hatására a diák önfegyelmet is erőltet magára, hiszen tudatosul benne, hogy annak hiányában esetleg tényleg nem számíthat a remélt tárgyra (vagy egyéb eszmei értékű kincsre).
     Evvel párhuzamosan a diákban kb. december közepén tudatosul, hogy lassan nem csupán az esztendő, hanem a tanfélév vége is közeledik, ezért összead és oszt. Kiszámolja, hogy három és fél hónap, erősen visszafogott működés után összesen tulajdonképpen három hete adatik – egy karácsony előtt, kettő utána – bizonyítványa számadatainak véglegesítésére. Ideje hát, hogy tanulni kezdjen.
     Változik tehát karácsony környékén a diák: odahaza fölhagy az ellenállással, és hirtelen az iskolában is együttműködővé válik. Szülőnek, tanárnak évről évre ugyanazt hozza hát a Jézuska: a gyerek, a diák átmenetileg szünetelteti a lázadást. Mintha Krisztus, a történelem legkövetkezetesebb lázadója éppen arra nevelne, hogy csillapodjunk le.
     Karácsony előtt a diák tanárai színe előtt tesz nyilvános fogadalmat, hogy ő immáron teljes bizonyossággal dolgozni fog, mert megvilágosodása támadt: ez így tovább nem mehet. Ennek néhányszor tanúbizonyságát is adja: házi feladatokat készít, kiselőadásokra jelentkezik, megtanulja az aktuális memoritert, és még a testnevelésórákra is beöltözik, mert váratlanul regenerálódik az addig fájós könyöke, térde, bokája.
     A tanár? Elégtétellel állapítja meg:
     – Látod, tudsz te, ha akarsz!
     Elégedett a diák is, és mindenkin szeretetérzés hatalmasodik el.
     Karácsony, karácsony… Előtte kinyilvánul a szeretet, utána visszanyilvánul. De éppen ez a csoda a karácsonyban: ha elmúlik, a következő évben megint közeleg! És addigra a diák kerek esztendővel lesz idősebb, a feje lágya újabb tizenkét hónappal tovább forr be. Már ha addig be nem veri a megkeményedett részeket… Márpedig többször is beveri.
 


Ütött-kopott a diák karácsonytalan feje.

     Eleinte véletlenül. A falnak támaszkodik az iskola folyosóján, nem néz se hátra, se föl, pedig ott lóg egy kép beüvegezve, bekeretezve, a diák valamiért éppen fölpipiskedik, a kezével valamiért éppen hátracsap, az a vacak kép meg valamiért magától lehull. A diák fején seb, a kövön üvegtörmelék.
     Később önként megy fejjel a falnak, ha nem is megfontoltan. Megvitatja például a tanárával, hogy annak kellően törvényes-e az értékelési módszere. Amikor tudniillik ő, mármint a diák egy matekpéldát félig megold, azért járna neki legalább egy hármas! Azt elfogadja, hogy azért, mert a végeredményig a véletlenek különös egybeesése folytán nem jut el, valóban nem érdemel jobbat közepes érdemjegynél, de a hármas – félmunkáért félpénz – neki alanyi jogon jár, ezt a kitételt tartalmazza az alkotmány is, és amennyiben a tanár nem tiszteli a jogszabályokat, győzködheti majd az oktatási ombudsmant, mert a diáknak jogában áll kivizsgáltatni az ilyen és ehhez hasonló visszásságokat!
     Végül szándékosan okoz kárt magában. Amikor kimegy a mosdóba, és dolga végeztével ráesik a tekintete arra a kívánatos guriga papírra, amelyet olyan élvezettel lehet lekígyóztatni, aztán a csíkkal olyan látványosan körbetekerni mind a hat ülőkét, továbbá külön-külön az ajtókat, mint Christo a Pont Neuf-öt, csak sajnos a mosdókagylókra, a csapokra nem jut már belőle elég. Arról meg egyébként ő egyáltalán nem tehet, hogy egy tanár éppen a műalkotás kivitelezése közben nyit be, és különben is: mitől válnak a felnőttek olyan hirtelen ingerültté? Miért kap ő a klotyó magányában visszkézből akkora frászt, hogy a fal adja a másikat, amikor e gyönyörűséget csak karácsonyi ajándéknak szánta a kedves, drága takarító néniknek?
     Nem lehet elégszer hangsúlyozni: a diák szívét is eltölti ám a karácsony varázsa!
     Napok óta készül az egész osztály az osztálykarácsonyra. Szereznek egy kicsi, de formás fát, földíszítik. Megszervezik, hogy legyen kalács, legyen kakaó. És persze egy kalapból kihúzzák egymás neveit, hogy ki kit ajándékozzon meg.
     Elérkezik egy pillanat az iskolában, a karácsony előtti utolsó tanítási nap délutánján, amikor tényleg mintha angyal szállna át diák, osztályfőnök feje fölött, a neonok között.
     Leoltják a villanyt.
     Énekelnek.
     Egyenként kiosztják az ajándékokat, meghallgatják, ki kitől mit kapott, megnézik egymáséit.
     Kicsit eszegetnek, kicsit iszogatnak, kicsit beszélgetnek.
     Kicsit együtt hallgatnak.
     Kitakarítják a termüket, visszarendezik a padjaikat.
     Elköszönnek egymástól.
     Ki áldott, ki boldog, ki kellemes karácsonyt kíván a többieknek, és hazamennek. Otthon is adódik hasonló pillanat, mert mindannyiunk nagy-nagy szerencséjére sok-sok angyal létezik, akik sok-sok puklis buksi, ragtapaszos kobak, betört fej fölött képesek, minden korábbi történés dacára, rendületlen reménnyel átszállni.
 


Minden olvasójának áldott/boldog/kellemes karácsonyt kíván a szerző.