A diszes gyerek (X./12.)

     Ugyanolyan, mint a többi. Semmi különös. Néha az óvó néni kétértelmű utalásokat tesz: a gyerek esetleg mintha összetévesztené a jobb kezét a ballal, a felé röpülő labdát mintha esetlenül próbálná elkapni, rajzolás közben mintha nem találna fogást a ceruzán, összeadást zagyvál kivonással, ha meg mesét hallgat, amit egyébként nem szeret, mintha nehezen foglalná össze, miről is szól a történet.
     De aztán mindenki legyint, hogy mindez olyan aranyos, meg hogy majd kinövi.
     Amikor az ifjú hölgy vagy úr a megfelelő korba ér, annak rendje és módja szerint beíratják az iskolába. Avval veszi kezdetét az összes valódi hercehurca az írással, az olvasással meg a számolással.
     Időnként megnyilvánul a tanító néni:
     – Csúnyán ír ez a gyerek…!
     – …és nem csupán írás közben betűket, hanem olvasás közben hangokat hagy ki!
     – …és nem figyel az órákon! Mi több, állandóan izeg-mozog, mint a sajtkukac!
 
     Barátságos és a végsőkig türelmes a tanító néni, mert van neki összehasonlítási alapja, hogyan mentek a dolgok iksz évvel ezelőtt, és hogyan ma. Ő már abba a titokba is belelát, milyen szülőnek milyen gyerek adatik. És idő múltán azt tanácsolja:
     – Kedves anyuka, kedves apuka! Tessék elvinni ezt a gyereket a területileg illetékes nevelési tanácsadóba!
     A család életében ez a mondat nehezen emészthető konfliktust vált ki.
 
     A házaspár egyik tagja – a nagy számok törvénye alapján – nem szeret szembenézni a tényekkel, a másik viszont – kiegyenlítendő a kiegyenlítendőket – két lábbal áll a földön.
     – Az nem lehet, hogy a mi gyerekünk… – szipogja az egyik, miközben keresi a megfelelő szót arra, valójában milyen is.
     – Nem is az – vonja össze szemöldökét a másik –, csak… valami van.
     A szülők kezdik egymást okolni, később egymást utálni, a gyereket ettől függetlenül nap mint nap elkísérik az iskolába, ahol, szegény, persze pocsékul érzi magát, legalábbis becsöngetéstől kicsöngetésig, hiszen olyankor érik a megemészthetetlen kudarcok. Mert az iskola csupa írás meg olvasás meg számolás.
     Az egyetlen szerencse a szerencsétlenségben, hogy kiderül: nincs egyedül! Akadnak hozzá hasonlók: mindegyik csúnyán ír, olvasás közben kihagy hangokat, egyikük se figyel az órákon, viszont mindegyik izeg-mozog, mint a sajtkukac. Kezdenek is barátkozni egymással, és kiderül, léteznek fontosabb dolgok az életben, mint az írás meg az olvasás meg a számolás.
     Az évek közben telnek és múlnak, és lényegében nem történik semmi (pontosabban rengeteg minden egyéb történik, ld. Lájvszkúl és Lájvszkúl Gájd – a szerk. megj.). Ám amikor félévi és év végi bukások, pót-, utó- és különbözeti vizsgák hegyén vergődik át a gyerek és vele együtt a család, a helyzet a végletekig fokozódik. A társadalom legkisebb sejtjének legmagasabb döntési fóruma arra a végső elhatározásra jut, hogy ennek így semmi értelme.
     – Szeretsz suliba járni? – kérdezik a szülők a gyereküket.
     – Hát… tulajdonképpen… igen. Nagyon. Én csak az órákat nem szeretem… – válaszolja az halált megvető bátorsággal.
     – És szereztél ott barátokat? – kérdezik tovább.
     A válasz rendkívül gyors és határozott igen.
     – Akarsz maradni?
     – Igen! – kiáltja már-már sírva a gyerek, és a nyomaték kedvéért elfúló hangon megismétli: – Igeeen…!
     – Akkor el kell mennünk a nevtanba – közli a realista szülő. Apelláta pediglen nincs.
     A logika tiszta. Ha sikerül hivatalos papírt szerezni arról, hogy a gyereknek tanulási nehézségei vannak, amiből eredően osztályozhatatlanná válik, gond nélkül maradhat az iskolában, ülheti végig szorongás nélkül az órákat, merthogy dolgozatot írnia nem kell, jobb esetben szóban sem felelnie: bizonyítványaiban a lehetséges számok (5, 4, 3, 2, 1) helyett mindig két betű görnyed kecsesen, egymásba kulcsolódva és egymást támogatva.
 
     Diszgráfia, diszlexia, diszkalkulia. Kezdődik a nagybetűs élet!
     – Diszes? – kérdi a nagymama. – Mint a régi, szép időkben! Nagyapáddal a Demokratikus Ifjúsági Szövetség taggyűlésén ismerkedtünk meg…
     – Jaj, mama, az más! – csattan föl a nagymama gyereke, egy személyben a nagymama körülrajongott unokájának szüleje. A kis közéleti affér végkifejletébe ki sajnálattal törődik, ki örömmel nyugszik bele.
     Hogy, hogy nem, a tisztességes, becsületes diszes gyerekek baráti köre bevonz egy olyan gyereket is, aki tudna szépen írni, értelmezve olvasni, hibátlanul számolni – ha akarna. Csakhogy nem akar! Ellenben éles elméjével észreveszi, hogy megkímélhetné magát a fárasztó munkától és a még fárasztóbb stressztől, ha őt is átminősítenék közönséges gyerekből diszessé. Ácsingózni kezd hát egy olyan papír után, amelynek az a kimenete, hogy ő bizony osztályozhatatlan afféle kényelmetlen tantárgyakból, amilyen például a matematika vagy a magyar nyelvtan vagy az angol. És rábeszéli a szüleit, vigyék őt is el a nevtanba!
     A szülők vállat vonnak, elviszik – ám vajon létezik-e olyan gyerek, aki szépen ír, ha sosem gyakorolta? Szépen olvas, ha nincs rutinja? Számol számismeret nélkül? Vagyis fölmenői áldozatos közreműködésével szerez magának papírt, szorgalmas közbenjárással évről évre megújíttatja magának, hóna alatt az áhított dokumentummal meg sem áll az érettségiig, még az is megtörténhet, hogy átlavírozza magát valamely egyetemen, aztán munkába áll.
     Ne add, uramisten, hogy tanár váljék belőle.