A helyettes tanár (X./29.)

     A helyettes tanár nem igazi tanár, különösképp a vérbeli tanárhoz (róla talán majd egyszer – a szerk. megj.) viszonyítva. De akkor kicsoda? Tudja fene. Amikor még nem volt tanár, szerzett egy tanári diplomát, csak úgy, amit aztán sokáig elő sem vett a fiók mélyéről, elvolt a maga világában (mármint nem a diploma, hanem a későbbi helyettes tanár).
     Egyszer azonban olyatén fordulatot vett az élete, amelyre maga sem számított: éppen tengett-lengett a világban, csellengett erre-arra, éldegélt mindenféle potya munkákból, amikor egy vérbeli tanár mellének (mármint nem a sajátjának, hanem a későbbi helyettes tanárénak) szögezte a kérdést:
    – Volna kedved tanítani?
     Elvégre, fűzte hozzá a vérbeli tanár, ha nem csalja meg az emlékezete, a megkérdezett rendelkezik arra jogosító diplomával, márpedig ő tud egy iskolát, ahol éppen nagyon keresnek helyettes tanárt, de sebtiben.
 
     Ez is csak afféle szakma, gondolta hősünk, mint a többi, egy próbát megér. A próba meg olyannyira sikerült, hogy a szóban forgó iskola igazgatója tüstént fölajánlotta: akár másnap munkába is állhat.
     Adódnak az ember életében helyzetek, amelyeken fölösleges sokat tűnődni. Háromszor kell mennie egy héten, kellemes séta egy csöndes budai utcában, megtartja azt a napi három-négy órát, nyelvtan, irodalom, csupa gyönyörűség, az idejébe belefér, a fönnmaradóban meg teszi a dolgát, mint addig.
     Elvállalta.
     Nem érzett semmiféle különleges változást, sőt pontosan ugyanolyannak érezte magát a döntő pillanatban, amilyennek addig. Csakhogy az épületben, ahol másnaptól hetente háromszor tette tiszteletét, váratlanul tanárurazni kezdték, amihez persze gyorsan hozzá lehet szokni. Meg hát, ismerjük el, az időbeosztása sem pontosan úgy alakult, ahogy eredetileg tervezte: az óráira készülnie kellett, az órák után meg dolgozatokat javítania.
     Észrevétlenül hálózta be az iskola. Mint a pók: lassan, de biztosan ejtette foglyul, és amikor hetekkel később körbepillantott, észrevette, hogy immár nem szabadulhat.
     A véletlenek szerencsés egybeesésének tekintette, hogy nem is akart. Mi több, egyre inkább szeretett gúzsba kötve táncolni: ezt leginkább akkor érezte, amikor délutánonként, kora esténként elfelé gyalogolt a csöndes budai utcában, és azt gondolta, milyen boldogság volt az egyik meg a másik meg a harmadik osztályban, és milyen boldogtalanság a negyedikben. A függőség jeleit tapasztalta önmagán.
     – Narkós banda – somolygott, amikor kollégáira gondolt, vérbelikre és helyettesekre.
     Valaha sokat próbált emberként tekintett önmagára, mégis nap mint nap új és újabb fölfedezéseket tett. Például, hogy az ember adottnak tekinti azt a Sokat, aki rendes és szorgalmas, mégis az a Kevés foglalkoztatja, aki az előbbiek ellenkezője. Beleesett abba a gyerekbetegségbe, amelyből előbb-utóbb minden tanárnak ki kell gyógyulnia: hogy megváltónak képzeli magát. Néha persze kiderül, hogy egyes betegségek gyógyíthatatlanok.
     Az iskolában meglepő és szokatlan élményekkel töltődött föl: az addig értelmezhetetlen szabadság érzetével, a függetlenség mámorával és – amire maga is rácsodálkozott – vonzások és taszítások libikókájával. Az iskolától fáradt el annyira, hogy korán ágyba zuhanjon. Éjjelente többször fölriadt, és olyankor azon spekulált, mit segíthetne a Keveseknek. Hajnalonta, amikor fölkelt, hogy csiszoljon még az aznapi óravázlatain, már nem furcsállta: megint az iskolával álmodott.
     Fölismerte, hogy őt ugyan helyettes tanárként alkalmazzák határozott idejű szerződéssel, de tulajdonképpen – színész. Naponta több, negyvenöt perces előadáson alakít – rövid szünetekkel – hol tragikus, hol komikus hőst.
     Minden előadás expozícióval indul, a tetőpont után pedig mindig születik megoldás. És hiába fogadja a végén akár tapsvihar, akár füttykoncert, a következő előadáson minden kezdődik elölről. Minden előadás – premier.
     Nem kellett sokáig méricskélnie magát, hogy rájöjjön: egyszemélyes színházat csinál, amelynek szerzője, rendezője, mindenese egy személyben. Ez a színház mintha viszonylag műveltek és viszonylag műveletlenek között közvetítene tudást, tudásalkalmazást, pedig valójában tagolatlan közösségi tér, amelyben minden Egyik a Másik függvénye.
     A helyettes tanár egyre többet készült órákra és szünetekre, amivel párhuzamosan egyre több feladat terhelődött rá, amelyeket egyre szívesebben végzett el, a megbízói meg örültek, hogy a feladatok elvégződtek. Szerették vagy nem szerették egymást, nem számított, mert összetartotta őket a közös szenvedély.
     Valamilyen szempontból mindenki scolafil.
 
     Evvel élnek vissza azok, akik visszaélésből élnek.
     A helyettes tanár mindevvel párhuzamosan egyre inkább mondta le egyéb elfoglaltságait. Amikor pedig a tanév végén az igazgató mintegy mellékesen közölte vele, hogy:
     – Akkor hát viszlát augusztusban, a nyitó értekezleten! – ő csak bólintott, ahogyan bólintott korábban is, amikor szabadságra indult korábbi munkahelyeiről.
     A következő tavaszon az igazgató azt kérdezte tőle, nem akarna-e osztályfőnök lenni. Udvariasságból kért huszonnégy óra gondolkodási időt, hogy eltűnődhessen azon, olyan helyre került-e, ahol lasszóval vadásszák azokat, akik hajlandóak fejüket önként igába hajtani, hogy aztán hajtsák őket, és se tiltakozni, se lázadni ne fussa majd az idejükből. Végül megint fölöslegesnek ítélte a tűnődést.
     Ötödik éve helyettes tanár a helyettes tanár. Nála többet kevesen keseregnek, mert hajlamait a szomorúságokra semmiféle ellene alkalmazott narkotikum nem orvosolja: mégis.