A hüvelykujjas diák (X./46.)

     Látjátok, feleim, mik vagyunk?



Pont, pont, vesszőcske, az vagyunk.

     Vagyunk, aminek szüleink, de inkább nagyszüleink, dédszüleink látnak bennünket, amikor fejünkre olvassák az égbekiáltó bűnt:
     – Nem tudtok írni!
     Mi pediglen valóban nem tudunk írni. Illetve kanyarítunk mi a papírra mindenféle ákombákomokat, karmolunk macskakaparásokat, ám mint… az ökörhugyozás, olyanok a soraink, tudjuk mi azt jól. Ember legyen a talpán, aki kibetűzi egy-egy házi feladatunkat, dolgozatunkat! Még hogy ne akarnának feleltetni bennünket…? Tisztában vagyunk, kérem, mi avval, hogy a tanáraink szívből tennék, csak hát elsőként a szóbeli számonkérésből farolnak ki, amikor beszédben képtelenek vagyunk kifejezni magunkat. Mit tesz egy állhatatos pedagógus, akinek jegyet kell adnia, hiszen üresen nem maradhat rubrika, ha nyakán az ellenőrzés…? Ekkor érik meg a helyzet arra, hogy tartózkodjanak kifejtős dolgozatoktól, kis esszéktől, nagy fogalmazásoktól, elvégre a tanár nem kódfejtő, mi meg addigra írásban se tudjuk kifejezni magunkat. Lelkiismeretes oktatóink ekkor térnek át a karikázós-ikszelős-aláhúzós tesztekre.
     Mert mi már nem tudunk írni, csöppnyi tisztelet se a kivételeknek: a strébereknek, a nyalizósoknak, a maradiaknak, a magukra hagyatottaknak, a baromarcú gyökereknek.
     – Nem tudtok ti semmit – sóhajt lemondóan a nagyi, a dédi, és kezünkbe nyom háromezret a nyugdíjából, hogy s. k. utaljuk a kártyánkra.
     Kérdezem én a legkorrektebb hangon: minek tudjunk írni, amikor olvasni se tudunk?
     Valaha? Arról nekünk sejtelmünk sincs, hogyan mentek a dolgok valaha! Például működött a diák memóriája. Ma már el se képzeljük, mitől volt képes az ember kívülről megtanulni az Iliászt elejétől a végéig ógörögül, hosszú-hosszú passzusokat a Bibliából… Aztán valamelyik megátalkodott ősünk kitalálta az írásbeliséget – bizonyára teljességgel korszerűnek érezvén magát –, és szegény Platón nem győzött azon keseregni, mennyire elkorcsosul az emberiség, ha többé nem használja az emlékezőtehetségét. És mélyütésként jött még Gutenberg a maga teljes könyvnyomtatásával szőröstől-bőröstől, és ti, szerelmetes egybegyűltjeim, most zokogtok, hogy a nyomtatott betű kultúrájának befellegzett.
     Élt ötszáz évet, bizony, lassan por és hamu minden.
     Emlékezetünk ugyan nincs, de talán a mai diák fölmenőinek még rémlik, ahogyan a hajdani tanítók tanítottak: kötelezővé tették a töltőtollat, mert még a golyósat is túlságosan modernnek ítélték! Ezeknek a régi vágású tanítóknak a még régebbi vágású tanítójaik még egyformán kanyarították a betűket, tessék csak elővenni megsárgult iratokat.
     De Platón a jövőbe látott; az emberiség elfajzott.
     – Minek élnek az ilyenek? – keseregnek szüleink szülei meg az ő szüleik, de persze nem keseregnek igazán, mert mi vagyunk az ő szemük fényeik, akikben bíznak, hogy folytatjuk a művüket. Persze folytatja a fészkes fene; minden, amit csináltak, bóvli és gagyi. Ők sose hallották meg az idők szavát.
     Hiába kaptak mechanikus írógépet fémbetűkkel, villanyírógépet gömbfejjel, számítógépet klaviatúrával, hogy megörökíthessék múltjukat, megjósolhassák jövendőjüket. Hol már a bakelitlemez, a magnószalag, a videokazetta?
     Minek a múlt? Minek a jövendő?
     Azért, hogy sokasodjunk és szaporodjunk? És hogy elférjünk e mind szűkebb bolygón, láthatatlanra miniatürizáljuk a tárgyainkat? Minek táskaírógépet cipelni, amikor a tablet elfér szőrtelenített hónunk alatt?
     Képkultúra! Semmi közmegegyezés, beletanulás, időrabló gyakorlás, hogy, mondjuk, pont alatt függőleges, az volna a kis i betű, ami miatt – a 19. századi M. I. szerint – néhány évszázaddal korábban világok csaptak össze, miszerint homousion vagy homoiusion! I betű önmagában nincs, az Isten maga szemmel látható: kinek öreg és ősz szakállú, kinek fiatal és csupaszképű, kinek fehér, kinek fekete, kinek fekete-fehér… Kép.



Istenünk a kép.

     – Mi lesz így belőletek? – sandítanak aggódva ősök unokákra, dédunokákra.
     Nekünk látvány kell, újra és újra, hogy megmutathassuk önmagunkat.
     Ugyanolyan kifinomult mozdulatokkal pöcögtetünk ujjbeggyel érintőképernyőt, amilyenekkel valaha – ceruzával, tollal – meghasasítottuk a d pocakját, áthurkoltuk a b fejét. Örömünkben mosolygó fejecskét küldünk, bánatunkban sírót. Palástolnánk, hogy az érzelmeink irányítanak bennünket, ha tehetnénk.
     Tulajdonképpen ugyanazt csináljuk, mint amit azok csináltak, akiket most megtagadunk, csak avval hitegetjük magunkat, hogy hozzájuk képest mi… mindent másképp.
     Az ember, aki valaha hüvelyk- és mutatóujja közé fogta a lúd- vagy a töltő- vagy a golyóstollat, megszokta, hogy tíz vagy két vagy egy ujjával nyomkodva billentyűket, ugyanúgy hagyhat nyomokat maga mögött. Áttanultunk hüvelykujjra: kétszer négy ujjal a teló alá nyúlunk, szembefordított kétszer eggyel fölé. A gyerekeink talán áttanulnak majd lábujjra, nyelvre, szempillára.
     Csak azt ne higgyétek, ó, feleim, kikből majdan ugyanúgy por és hamu lesz, mint eleitekből, csak azt ne, hogy ántivilágból itt felejtett tanárok és modern diákok nem leveleznek nyaranta egymással! Leveleznek ők, csak illatos borítékokat aligha gyűjt már bárki is ládafiában, legföljebb .docx kiterjesztésben vincseszteren. Ne legyen, jaj, ne legyen senkinek lelkifurdalása.



Pont, pont, vesszőcske; legyünk az.