A jó szülő (X./21.)

     – Ki neveli a nevelőt? – kérdi ártatlan félmosollyal Rousseau, mélyen szemünkbe nézve.
     A jó szülő diákkorában kezd készülni. Sőt, amikor az ő szüleje járt iskolába! Hogy távolabbra ne menjünk, a nagyszülők nevelték azokat a szülőket, akik most a gyerekeiket nevelik…
 
     A jó szülő mocskosul önző. Már miért a gyereknek akarna jót? Magának akar! Olyan gyereket szeretne, aki neki, szülőnek siker, öröm, boldogság. Hogy ezt elérje, mindenekelőtt magamagát szedi rendbe. Fog ő fáradtan, ingerülten, nyavalygósan egy elhanyagolt otthonba térni haza az utált munkából, ahol fáradt, ingerült, nyavalygós gyerek várja? A későbbi szülő kora diákkorában ébred rá, hogy majdani lelki békéje érdekében oly pályát érdemes választania – ennek érdekében pedig úgy tanulnia –, hogy a jövőben jól érezze magát a bőrében! Mindehhez olyan párt érdemes választania, akivel le lehet élni egy életet.
     Ennek tudatában nemz a jó szülő gyermeket.
     Amikor a leendő anyuka és apuka némileg megszeppenve fölkeres egy szülész-nőgyógyászt, aki kellő tárgyilagossággal mondja szemükbe…:
     – Szabályos szívhang, egészséges terhesség! –, …könnybe lábad a szemük.
     Az elkövetkezendő – immáron szűk – kilenc hónapban kiteljesedik a földkerekség talán legelbűvölőbb érzése: a szülő olthatatlan vágya az örök aggodalomra.
     Amikor a gyerek világra jön, az már egy folyamat sokadik állomása. Látványos persze mostantól lesz igazán: eleinte a tejecske–pisi–kaki háromszögében zajlik az élet, de aztán…
     Néhány száz átbömbölt, netán átaludt éjszaka után elérkezik a bölcsi, az ovi ideje. Hozzáértők utólag azt magyarázzák, mindannyiunk további életében az első két-három esztendő a meghatározó.
     Hova születik a gyerek? Legalapvetőbbként melegbe, ahol a pocak mindig tele, ahol nagyokat lehet aludni, hogy az ember kipihenje azokat a fáradalmakat, amelyeket ébren halmoz föl a rázúduló élményóceán közepette. Foglalkozik vele anyu és apu, nagyi és nagyapi, és ha látogatók jönnek, az ő köreikben mindenki többet játszik vele annál, minthogy odavessék neki:
     – Nahát, mekkorát nőttél! – mondja a zöldséges néni, és kezébe nyom egy almát.
     – Mi leszel, ha nagy leszel? – kérdezi a postás bácsi, és barackot nyom a fejére.
     Szerencsés esetben az illető olyan környezetbe születik, ahol könyvespolc roskadozik, és ha mosó- és mosogatógép nincs is föltétlenül, a tévé mellett ott áll egy öreg rádió. A gyerek már a csecsemőágyból azt látja, hogy a szülei könyvvel a kezükben szundítanak el az ágya mellett virrasztva, miközben hallja, ahogy serceg a lejárt lemezen a tű. Viszont sosem látja szüleit rossz pálinkáktól tántorogni, füstkarikákat fújni, és bár vitatkozni hallja őket időnként, nem sokkal később megnyugvással veszi tudomásul, amikor egyetértésre jutnak.
     A gyerek néha ásítozik, amikor hosszúra nyúlt meséket kell végighallgatnia (bár anyu meg apu hangja oly fülbemászó), kakaókoncertre, bábszínházba és múzeumi gyerekfoglalkozásra cipelik. A kirándulásokban az a legjobb, amikor hazaérve fölváltva állítják hideg- meg melegvizes lavórba… És vicces plédbe burkolózva társasozni a kályha mellett.
     Amikor iskolás lesz – valamelyest tud persze olvasni, írni, számolni –, biztonságos és megnyugtató együtt gyakorolni a szüleivel. Évekkel később, amikor már csak fölmondja nekik a leckét, jó visszaemlékezni azokra az időkre, amikor anyuval együtt kanyarították a girbegurba betűket, apuval együtt számolták a színes korongokat.
     Emlékszik egy délutánra. Éppen a mackócsaládot készült lefektetni a saját szobájában, amikor odakintről fojtott hangok szűrődtek be. Rájuk nyitott, álltak egymással szemben, mindkettőnek szikrázott a szeme az indulattól.
 
     Holtsápadtan kérdezte:
     – Ugye, nem váltok el?
     Mindenki elhallgatott, aztán fülsiketítő csönd borította az egész lakást. Három napba telt, amíg visszatértek a szavak, bár belőle azóta sem szellőzött ki a megfogalmazhatatlan félelem. Mind e napig emlegeti a tesójának, aki kifejezetten jó fej, csak az egészből nem emlékszik semmire.
     Középiskolás korában kinéznek neki egy kilenchónapos külföldi ösztöndíjat, benne kíváncsiság keveredik riadalommal: azért akarják-e száműzni hazulról, hogy kedvükre veszekedhessenek? De a tesója megnyugtatja, hogy ez hülyeség, mert ő egész idő alatt a nyakukon fog lógni. Megnyugszik. Elutazása előestéjén – a nyár leáldozóban –, amikor megbeszélnek minden megbeszélendőt, valamit megért abból, hogy anyu mostantól spórolósabban fog főzni, apu meg a szokottnál később ér haza, mert szerencsére talált másodállást, egyebek között ezért sem járnak az ősztől se színházba, se kiállításra.
     A kertben már rigók falatoznak a germersdorfi cseresznyéből, egyikbe-másik szembe seregélyek csípnek, a termés kezd lepotyogni a fáról, amikor leszáll a vonatról a Keleti pályaudvaron. Nemsokára nyelvvizsgázik, esztendőre rá leteszi az érettségit, az egyetem mellett dolgozik, hogy kipótolja az ösztöndíját. A diplomája átvételekor anyu sír, apu sokáig lapogatja a hátát.
     Évek múlva, mint már oly sokszor, fölhívja a szüleit, hogy bocs, amiért csak most szól, de át tudnának-e ugrani vigyázni az unokákra, mert most vették észre, hogy aznapra szól az operabérletük. Anyja hóna alatt a réges-régi Ki nevet a végén?-nel, apja kezében egy kopott mesekönyvvel érkezik.